Esztergom és Vidéke, 2006

2006-10-19 / 42-43. szám

2006. október 19. Esztergom és Vidéke 7 Bende Lajos ma 61 éves. Repülő-mérnök, a műszaki közéletben tevékeny szakember. Esztergomban él, sokan ismerjük. Fiatalon, technikusi érettségivel került Pécsről Esztergomba 1951. július 4-én a Sportárutermelő Nemzeti Vállalathoz. Vitorlázó repülők tervezésével foglalkozott, a repülés volt életeleme. 1952-55 között Taszáron teljesített sorkatonai szolgálatot, a sugárhajtású MIG 15-ös gépek szerelője volt. Leszerelése után visszakerült a Sportárugyárba, amellett sportolt, aktív sportrepülő lett. Elérkezett 1956 ősze. De erről az időről már őt kérem, mondja el a forradalomban megélteket. - 1956. október 23-án, dolgom végeztével, este kerültem haza, a Jókai utcai legénylakásra. Rádióm sem volt, akkor este még semmit sem tudtam. Másnap hat óra előtt értesültem a munkahelyemen, hogy furcsa helyzet van a fővárosban, a rádió csak zenét sugároz. Dolgoztunk annak rendje-módja szerint. Főnökünk, Papp Marci bácsi, aki Budapestről járt le, érkezett meg a hírrel, hogy kitört a forradalom! A nap nálunk munkával telt el. 25-én, mikor bementünk, már röplapokkal volt tele a gyár; hallgattuk a Szabad Európa rádiót, egyre inkább magával ragadott a forradalmi hangulat: sztrájkoltunk, az esti esztergomi tüntetésen mi is ott voltunk. Szerettem a munkahelyemet - meg ott legalább rádiót is hallgathattam! ezért 26-án reggel is, a sztrájk ellenére, bementem. A reggel gyorsan eltelt, sok hírt hallottunk. A szívem a repülőtérre szólított. Ott éreztem magam mindig a legjobban. Repülős kolleganőmet, Nyilas Julit - Bucit - sem kellett sokáig csalogatni, együtt mentünk ki a Hősök terei buszmegállóhoz. Felszálltunk az első buszra, ami Dorog irányába ment, meg sem néztük, hogy milyen járat. A repülőtérnél nem állt meg, leszállni nem tudtunk. Időnkből futotta, ezért döntöttünk úgy: elmegyünk a végállomásig, majd visszajövünk vele Esztergomba. Az Eternit gyár volt a végállomása, mi ott ki sem szálltunk. A buszból láttuk a gyár előtti fiatalságot, a szervezkedést, majd sokan közülük felszálltak a buszra, ami elindult vissza. Buci a jobb hátsó kerék feletti ülésen ült, én pedig mellette. Beszélgettünk. De arra jól emlékszem, hogy minden megállóban voltak fel- és leszállók. Amikor a reptér előtt jártunk, már dél körül volt, eljött az ebédidő, ezért nem is akartunk leszállni. Tovább beszélgettünk, annyira belefeledkeztünk, hogy a Hősök terei megállóban későn eszméltünk, elmulasztottuk a leszállást. Előre furakodtunk, hogy a következő megállóban leszállhassunk. A busz befordult a Széchenyi tér felé és a drogéria előtt megállt. Ott már szó sem lehetett leszállásról! Az első ajtót megrohanta a forradalmi ifjúság, begyömöszölték magukat a szabad helyekre, és a buszvezetőt kérlelték, hogy vigye őket a Sötétkapuhoz. Azzal érveltek, hogy segítenünk kell, bajban van a forradalom! A busz elindult, Nyilas Bucival elől álltunk, közvetlenül a motorház mögött, így az ablakon át jól kiláttunk. Jókora tömeg sétált felfelé az úton, a Sötétkapu Aki túlélte a sortüzet előtti téren is sok-sok ember volt. Útközben észleltük, hogy a Széchenyi téren a busz tetején lévő csomagtartóra is többen felmásztak. Bent a buszban senkinél sem láttam fegyvert, csupa lelkes, felcsigázott ifjú volt, igazi forradalmi hangulatban. Megállás nélkül mentünk felfelé az emelkedőn, csupa integető ember között haladtunk a Sötétkapu irányába. Bementünk az alagútba, és amint kifelé haladtunk, láttuk a velünk szembe meredő tankágyú csövét. Kifakadt belőlem a szó: emberek, ennek nem lesz jó vége. Amint a busz a Sötétkapu belső nyílásához ért, a sofőr a kormányt balfelé csavarta, és így ferdén megállt. Abban a pillanatban az első emeletről megszólalt a golyószóró; a golyók a busz tetején csattogtak, majd a szélvédő felső részét lőtték szitává. A sofőr közben az ajtókat kinyitotta, ő a felé eső baloldalin kiugrott a boltívek közzé, s a falhoz lapult. Akik közvetlen elől álltunk, ösztönösen a motorház mögé bújtunk a lövések elől fedezékbe. Emlékszem, Homor Ottiliának is megrántottam a kezét, hogy bújjon le. Eldördült az ágyú! Mivel ferdén állt be a busz, ezért a lövedék a jobb, hátsó kerék felett csapódott be. Épp oda, ahol mi korábban ültünk, de a leszállás miatt felálltunk és előre mentünk. A lövés nyomán a busz oldalán hatalmas nyílás keletkezett. Később azon a nyíláson át menekültek ki az emberek. A tankágyú eldördülése után hátranézve a füstös, büdös levegőn át - láttam, hogy többen meghaltak. Fent, a hálós csomagtartóban is testmaradványokat láttam. Valaki kiabálta, hogy fehér zászlót, fehér zászlót! Rajtam fehér ing volt, levetettem. A mellettem álló kikapta a kezemből, felemelte és kilépett vele a jobb első ajtón. Abban a pillanatban lőttek is rá golyószóróval. Minden menekülőre, aki kilépett a buszból, lőttek. Egész acjdigi életem átvillant az agyamon. Átéltem a háborút, voltam katona; egyetlen vakmerő ugrással kivetettem magam a jobb első ajtón, a földön fekvő holtak és sebesültek „fedezékébe". Még egy hatalmas szögdelés és kivágódtam a Sötétkapu tövéhez. Felálltam és eszeveszett futással - a fal. mellett - rohanni kezdtem kifelé. Önkívületi állapotban voltam, de láttam, hogy megérkezett már az első mentő is. Rohanás le a Képző előtt, a Fürdő előtt. A Hévíz utca környékén jártam, mikor újból lövéseket hallottam. Hogy honnan, ezt már nem tudtam megítélni. A Széchenyi tér jobboldalán, majd a Deák Ferenc utcán át mentem ki a gyárba. Még volt ebéd, valami paradicsomos ételre emlékszem. Magamhoz térve, elmentem Buciékhoz, a Kossuth Lajos utcába. Nem volt még otthon, édesanyja és barátnője várták. Arra emlékszem, hogy ő bent maradt a buszban. Már sötétedni kezdett, öt körül járhatott, mikor rendkívül rossz idegállapotban megérkezett. Elmesélte, hogy a buszból kivitték őket. Lehettek hatan-heten. Az őrszobára kísérték és rájuk zárták az ajtót. Behallatszott, hogy a külső szobában vitatkoznak a katonák. Azon, hogy lelőjék-e őket, vagy sem. Az elvakult katonák azért akartak végezni velük, hogy ne maradjon szemtanú. Nem gondoltak arra, hogy lehetett olyan, aki már elmenekült. Végül idegfeszítő órák után nyílt az ajtó és elengedték őket. Buciéknál töltöttem még egy órát, aztán hazamentem. Lefeküdtem és másnap - szokás szerint - bementem a munkahelyemre. Szegény Buci hetekig idegösszeomlásban volt, orvos kezelte, gyógyszereket kapott. A következő napokban is folytatódott az üzemi sztrájk, de én azok között voltam, akik őrzési feladatokat láttak el. A belső gyárban, a Duna parton, aztán a katonai kiképzési eszközöket gyártó üzemben, ahol Kopasz Jenő bácsi volt a parancsnok. A Budapestről jövő hírek lelkesítettek, ezek elhomályosították a velünk történteket. A forradalom győzelmi híre október utolsó napjaiban, november első napjaiban mindent háttérbe szorított. így a Sötétkapunál lezajlott drámát is. Később lekötött a munkám és a repülés, a Repülőklub élete. Nem dicsekedtem a túléléssel senkinek. Nem olyan idők következtek. Akik abból az időből ismertek, azokkal néha jól esett feleleveníteni a túlélést. Erőt meríteni abból, hogy szerencsém volt, és erős volt az életösztönöm. Hálás vagyok az Esztergom és Vidékének, hogy megjelent a buszról a fénykép. Tudom, mert suttogtak róla, hogy a szétlőtt busz elvontatásakor is, amikor kivitték a MÁVAUT telepére, készült kép. Történelmi értékű az a felvétel, ha még meg van, az általam elmondottakat is dokumentálná. Pálos /EVID, 1991. okt. 31., 40. szám/ A történelmet cinikus ifjú-vének és keserjl öreg urak írják. TÖRTENELEM pedig a hősöké, s ezt senkinek sem szabad elfelednie - S.J. Aznap este apám izgatottan váltogatta varázsszem világvevőnk hullámsávjait, s a keresőgombot forgatva szitkozódott a vételt zavaró erős hangszennyezés miatt. Mintha közelgő repülőgépek zúgása tépte volna foszlányokra a messziről sugárzott élőbeszédet. - Eszter, Pesten történt valami - mondta a fater, foteljében elmélyülten horgoló anyámnak. - Ugyan Ernő, mi történt volna? - kérdezte anyám a horgolást s a horgolótűt szorongató kezét ölbe ejtve. Amennyire ki tudom venni, - bökött hüvelykjével rádiónkra -, tüntetések vannak. - Tüntetések? - tűnődtem csöppet el Verne: Utazás a Holdba című kötetéből föleszmélve. Tizenegy éyesen halvány fogalmam sem volt, mi is az a tüntetés. Április negyediki és május elsejei felvonulások mozzanatai villantak emlékezetembe: piros zászlók, nagy Sztálin-, illetve Rákosi-képek, nevüket kórusban harsogó éltetések, dögunalmas s rögtön feledhető ünnepi beszédek. Csupán annyi derengett, hogy a tüntetés azért másabb lehet, mint a felvonulás. A korszakosnak aligha minős

yülő fölismerést követően ismét olvasásba merültem. Éjfél felé megtörtént a villanyoltás. Vártam, míg szüleim elalszanak, és zseblámpánál olvastam tovább. Olvastam elemkimerülésig. Anyámnak köszönhettem (munkába készülve fölhúzta a csörgőórát), hogy szerdán reggel nem késtem el az iskolából. Éppen befordultam a Fő utcáról a katolikus Templom utcába, ahol oktatási intézményünk, a negyvennégyes iskola is található, mikor osztályunk nyitott ablakából meghallottam Rostás Jancsi harsány kiáltozását: - Gyerekek, kitört a forradalom! SS-katonák menetelnek a pesti utcán! Német hadsereg segít harcolni a felkelőknek...! Ez megőrült - gondoltam -, hogy kerülnének ide németek, hiszen föl vagyunk tőlük szabadítva. Futni kezdtem az iskola felé, miközben színes filmkockák peregtek lelki szemem előtt Berlin elestéről, és horogkeresztekkel érdesített germán csizmatalpak tapostak dübörögve a macskaköveken, egy nemrég látott dokumentum-híradóból. Iszonyú lárma és padló olaj-bűzzel elegyes oroszlánszag fogadott az osztályteremben. Azt reméltük, hogy elmaradnak az órák, ha mégsem, akkor pedig nem felelünk. Ebben valamennyien egyetértettünk. Már negyed kilenc is elmúlt, mikor nyílott az ajtó s belépett alacsony termetű orosztanárunk. Gyermekkori betegsége következményeként csak görnyedten tudott járni. Részvétet éreztünk iránta, és emberséges magatartásáért kedveltük őt. Nem ő tehetett róla, hogy tantárgyát viszont, melyet szeretett volna elsajátíttatni velünk, nem kedveltük. Én ugyan jeles rendűségem megőrzése végett szorgalmasan bemagoltam a leckéket, de mit sem értettem az akkor még kötelező idegen nyelv rendszeréből. Talán kötelező, a kényszer ieMeg lombosította bennem leckéről leckére az orosz nyelv iránti ellenszenvet. Próbáltam pedig kellemes viszonyt létesíteni vele, de kísérleteim kudarccal végződtek. Például az a fondorlatom is, mikor egyik kedves olvasmányom, a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét című regény legizgalmasabb részleteit gyakorlásként cirill betűkkel másoltam pepita füzetembe. Ennek lett egyenes következménye, hogy a majdnem-betyártörténetet szintén megutáltam. Ráadásul szégyelltem magam, mint akit önkielégítésen kaptak, kerülvén azután személyt, tárgyat, mindent, ami a bukásra emlékeztet. Orosztanárunk katedrára lépett, asztalra helyezte az osztály-naplót, amennyire gerince engedte kiegyenesedett, s várakozón tekintett reánk. Némi szünet után elcsöndesedtünk, és a hetes, Csáthy Elek békési tájszólással jelenteni kezdett: Tavaris ucsityel, ja dakladivaju vam... Menj a helyedre, fiam - szólt Eleknek, majd felénk intve hozzátette -, üljetek le! LÁBJEGYZET történelmi időnk értelmezéséhez Leültünk, de izgatott fészkelődésünktől padrecsegéssel telt meg a terem. Recsegés halkultán ellenállhatatlan vágytól vezérelve fölálltam Rostás mellől a padból, s az orosz nyelvkönyvvel kezemben, mintha felelni akarnék, a katedrához mentem. Társaim együttérző pillantásaitól kísérve megálltam az asztal előtt, és oktatónk szemébe mondtam: - Tanár úr, mától fogva nem tanulunk oroszt! - és hogy szavaimnak nyomatékot adjak, a tankönyvet hirtelen kettétéptem. Most vajon mi lesz? - tűnődtem, alig palástolt félelmemben. Csorgott rólam a hideg verték - akárcsak sápadt tanárunkról -, s gyönge lábakon bár, de a sarokba izzó, nagy öntöttvas kályhához vánszorogtam. Könyvem holttestét a lenyitott ajtón keresztül tűzbe dobtam. A meglobbanó tűztől elfordulva szembe találtam magam zavarodott oktatónkkal, akit lelkiállapota nem gátolt abban, hogy lekeverjen egy jókora pofont. Fizikai megingásom lehűtötte a példámat követni szándékozó társak harci kedvét. - Nem a lázadás miatt kaptad fiam - mondta kegyes pofonütőm, hogy a többi is értsen belőle -, hanem mert kárt okoztál. Gondoltál-e arra, mennyit kellett s kell apádnak dolgoznia, hogy megvehesd a könyvet? Érveiben igazság rejlett, a tankönyv ugyanis az akkori árfolyamon öt forintba került. Faterom a boucsai termelőszövetkezet asztalosműhelyében napi tíz órai munkával keresett egy munkaegységet. Zárszámadáskor öt forintjával számolták el az év végéig összegyűlt egységeket. Ha tehát a tűzbe vetett s a helyette pótlólag vásárolt orosz nyelvkönyvre gondolok, rossz a lelkiismeretem, mert apám életéből két napot hiábavalóságra áldozott. Nem a lázadás miatt kaptad... - visszhangzanak a tanári, szavak történelmünk közelmúltjából. Lázadásom osztályközösség által is támogatott jogosságát oktatónk nem vitatta, csupán a pofon puszta ténye maradt kedvező hivatkozási alap egy esetleges későbbi igazoltatáshoz. Ez a később számára már novemberben bekövetkezett, törölve minden további, esetlegest. Hatodikban (bizonyítványom tanúsága szerint) sem félévkor, sem év végén nem kaptunk oroszból érdemjegyet. Példás magatartásom a még megtört jóra, tanulmányi átlagom pedig teljesítményemmel fordított arányban, nagyságrenddel zuhant alacsonyabbra. Lábjegyzet a lábjegyzethez Ezerkilencszázötvennyolc nyarán Juci nagynéném és félje Bucsán tett látogatásuk alkalmával rábeszélték szüleimet, hogy engedjenek el néhány hétrp városi levegőt szívni Budapestre. Újpesten laktak, az Árpád úttal párhuzamos Munkásotthon utca százegyes szám alatt, szemben a bútorgyárral. Napközben Sanyi bácsi (fiatal éveiben hazai ranglisták számon tartott, pehelysúlyú öklözője) vitt magával várost nézni vagy ladikból pecázni a Kis-Dunára. Tőle tanultam meg úszni, horgászni és verekedni. Nyugdíjas lévén mindig ráért, de estére azért csak kifáradt. Hazaérkezve, vacsora közben beszámoltunk Juci néninek a nap eseményeiről, majd tévéztünk, néha moziba mentünk. Vakációm utolsó estéjén több felvonásos drámát láttunk az újpesti Munkásotthon színháztermében. A darab hőse egy a tizennégyes háborút, orosz hadifogságot megjárt rokkant katona. Szülei, testvérei, elhaltak. Felesége odaveszettnek vélve őt, másodszor is férjhez ment, gyerekeket szült, felnevelte őket, és ápolta gyermekei beteg apját. A hazatért első férj a közösen szerzett házban nem érezhette otthon magát. Nem elég, hogy nyomorék, de földönfutó is lett, szegény. A színjátszók mindent beleadtak

vahogy mondani, szokás: szem szárazon nem maradt. Álságos, hatásvadász mutatvány áldozata lettem. Az összezáruló függöny vetett véget szenvedéseimnek. Előadás után szörpöt ittunk a színházterem büféjében. Miközben nénikémék az elfuserált műsorról beszélgettek, megakadt a szemem egy alacsony hajlott hátú felszolgálón. Ismerős volt valahonnan, de percekbe telt amíg rájöttem, hogy a pincéregyenruhás kicsi ember nem más, mint a falunkból eltűnt orosztanár. Az asztalokon maradt üres poharakat hordta a mosogató ablakához. - Megismer, tanár úr - kérdeztem hozzálépve. - Nem, fiam, nem ismerlek - meredt rám rémülten, és szinte menekült az ujjai közé csippentett poharakkal. Sárándi József /EVID, 1991. okt. 15., 39. szám/