Esztergom és Vidéke, 2006

2006-11-09 / 45. szám

9 Esztergom és Vidéke 2006. s

ze

ptember 14. Kávésok és kávéházak Ma már nagy ritkaságnak számít Esztergomban, ha egy üzlet, szórakozóhely megéri a száz évet, vagy éppen ennél is nagyobb kort. Ezért különösen örvendetes, hogy, a most felújításra kerülő Központi, vagy Belvárosi kávéház az idén ünnepeli 110. éves születésnapját. Európában a kávé és a kávéházak elterjedése még a középkorra nyúlnak vissza. A kávéivás szokása a 15. század során az egész keleten elteijedt, s az 1500-as években már működtek kávéházak Konstantinápolyban. Az 1600-as évek elején megnyílt az első velencei kávéház, majd London és Párizs követte. Az elegáns tágas kávéházakban, kávét, teát, csokoládét és üdítőket szolgáltak fel. Magyarországon Pesten és Budán 1579-től török kávéfőzők készítették a „fekete levest". Az első pesti kávéfőző a rác Blasius volt. 1727-ben Starkh János nyitott kávéházat a Régi posta utcában. A kávénak és a kávéházaknak nagy szerep jutott a török időkben. Bizonyára nem volt ez másképpen Esztergom esetében sem, hiszen a török uralom, majd az itt maradt rác lakosság is hódolt a kávézás szenvedélyének. Esztergomban a kávékimérések vendéglőkhöz és fogadókhoz kapcsolódtak. Ilyen volt a mai Kossuth Lajos utca 38. számú ház helyén működő Fehér Bárány fogadó, ahol 1788-tól Gerstner József már kávéval is várta az ideérkező vendégeket. Jelentős kávékimérési hely volt 1803-tól a mai Kossuth Lajos 15-ben, ami vendéglő volt, majd az úgynevezett Vajand szálloda működött itt. Szállodáink közül volt kávés a Fekete Sasban és a Magyar Király Szállodában is. Az első kávéháznak mondható hely a Széchenyi tér 12-ben nyílt 1823-ban az úgynevezett Frey házban. A tulajdonos Schwarcz József. A kávéház 1833-ig működött. Úgy tűnik, a legszínvonalasabb kávézó, amely már tényleg kávéházként működött, a Keller Benedek vendéglőjéből átalakított helyiség volt a mai Lőrinc utca 2. szám alatt. Ezt 1838-ban Szinger Péter nyitotta, s a 19. századi Esztergom társas életének központja lett. Az 1842-től működő Fürdőszállóban szintén volt kávéházi rész is. 1865. január 10-én Schleifer Mátyás vette bérbe és nyitotta meg. Új tekeasztalokkal, külföldi és belföldi hírlapokkal látta el a kávéházat és a vendéglőt. 1899. április 30-án megnyílt a Korona Szálloda és Kávéház (ma: Lőrinc utca 10. ). Pazar étterem, kuglizóval, aranyozott kávéház halványzöld kárpitozással, sötétbarna faburkolattal. A kávéház előtt kis utcai kert volt, teljesen kinyitható, Kis-Duna partjára néző ajtókkal. 1896-tól a Központi Kávéház lett Esztergom város polgárainak újabb szórakozási és kulturálódási színtere. A Szenttamás község területén lévő épület tulajdonosairól 1830-tól vannak biztos adataink. Ekkor Spanraft János kereskedőé volt, majd a család különböző tagjai bírták. A családnak elsősorban - közel kétszáz éven keresztül - a szabad királyi városban volt kereskedése a mai Arany János utca 2. szám alatt. A Kis Piaci (ma Rákóczi tér) ház 1859-től Walfisch Simon Lázár és felesége Tauber Fáni tulajdonába ment át, majd azt gyerekeik örökölték. 1889-ig volt a három Walfisch gyermeké, amikor új tulajdonos jelentkezett Lindtner János személyében. O sokoldalú vállalkozó volt, jelentős földbirtokkal is rendelkezett. Ennek műveléséből szerezte vagyonának alapját. Tagja volt az esztergomi és párkányi pénzintézeteknek. A Propeller Társulat és Kovácspatak igazgatója, a Borászati Egylet igazgatósági tagja is volt. Korai, 1909-ben bekövetkezett halála vetett véget tevékeny életének. Legmaradandóbb alkotása a máig álló Központi Kávéház létrehozása volt. 1896. márciusában Lindtner János kérvényezi, hogy kispiaci házában kávéházat nyithasson. Miután az engedélyt megkapta, a kávéház létrehozásában segítette őt bérlője, majd tulajdonosa, Kaufmann Ferenc kávés, aki külföldön és itthon szerzett tapasztalatait hasznosította, amikor „Pazar fényűzéssel és fővárosi legelőkelőbb kávéházak mintájára" berendezte a Központi Kávéházat amit Centrálként is emlegettek ebben az időben -, amelyet 1896. júOOOCXX1 központi ^áAT-élxáz

. ixxxxxxa Nagyérdemű közönség • Alázatos tisztelettel köztudomásra hozom, hogy a n. é. közönség igényeinek megfelelőleg, pazar fényűzéssel és fővárosi legelőkelőbb kávéházak mintájára berendezett Központi Kávéházamat f. hó 28-án vasárnap, délután I órakor JÓNÁS PÁL zenekara közreműködésével ünnepélyesen megnyitom. Támaszkodva az e téren számos éven át ugy az ország, mint a külföld leghíresebb üzleteiben szerzett szakértelmemre és miután semmi anyagi áldozatot sem kiméivé, a legköltségesebb kiadástól sem riadtam vissza, kérem a n. érdemli közönség tömeges, szives pártfogását és maradok alázatos tisztelettel li ll FJl A V\ FERENC, : ' ' -V kávóháztulajdonos. COCOCI ^özpoxiti ^á-^éixáz. ixxxxxx> nius 28-án nyitottak meg. Gyakran tartottak itt hangversenyeket is, így 1897 februárjában Francesco Luongo nápolyi énektanár lépett fel. Kaufmann 1901 áprilisában szecessziós stílusban átalakította a kávéházat, s a következő évben a ház előtt teraszt nyitott, ahol „kitűnő hűsítő italokkal, finom fagylalttal" várta a szórakozni vágyókat. Még ugyanebben az évben, október 8-án Neubeuer Mihály volt a kávés, majd 1909-től Neubauer János tulajdonába került, aki 1913-ban ismét újjáalakította a kávéházat. A következő kávéházas Alberti József lett. Húsz évesen, 1910-ben Budapestről került Esztergomba, a Korona Kávéházba főpincérnek. 1919-ig működött itt, ekkor bérbe vette a Három Szerecsen szállodát és éttermet. 1927-ben lett a Központi Kávéház új tulajdonosa. A Rákóczi tér 7-es számú épületének háromnegyede 1939-ig Lindtner Ellának és férjének, dr. Brenner Antalnak a tulajdonában maradt. Ebben az évben a ház árverésre került, a legtöbbet ígérő Schwach Sándor vette meg 38 ezer pengőért. A szocialista korban a kávéházat is államosították. Ma ismét örömmel látjuk, hogy rövidesen újra életre kel városunk vendéglátásának egyik történelmi "darabja" - eredeti nevével. Pifkó Péter Esztergomi arcok: Kovách Zoltán

, a Bib

liotéka egykori igaz

gatója m\ Kovách Zoltán Budapesten született 1930. február 16-án. Középiskolai tanulmányait a gödöllői premontreieknél, majd Budán végezte az egykori Werbőczi Gimnáziumban. 1948-tól a Központi Szeminárium növendéke volt. 1953 júniusában szentelték pappá. 1954-ben teológiai doktorátust szerzett. A liturgika, kivált a liturgiatörténet iránti érdeklődése ekkor vált tudományos munkásságának részévé. Ebben meghatározó szerepe volt a jeles liturgiatörténész Radó Polikárp bencés szerzetesnek, akiben mesterét és tudós barátját tisztelhette. Lelkipásztori szolgálatát 1954ben Szomoron kezdte, 1959-től Esztergomban folytatta a Szent Anna plébánián, a „Kerek templom"-ban, majd rövid ideig Annavölgyben volt lelkész. 1962-ben nevezték ki az esztergomi Fogadalmi Kápolna igazgatójává. 1979ig volt a kápolna híveinek lelkipásztora. Papi hivatásával párhuzamosan, tudományos érdeklődésének megfelelően folytatta elődei, a 19. századi tudós egyházi könyvtárosok, levéltárosok munkásságát. Ennek ösztönzést adott az is, hogy 1961-ben kinevezték az akkor közel 950 éves Főszékesegyházi Könyvtár igazgatójává. Fontosnak tartotta, hogy új feladatához is megszerezze a megfelelő szakmai ismereteket. Beiratkozott az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának könyvtárszakára, ahol 1964-ben kapott könyvtárosi diplomát. Szakdolgozata témájának a rábízott gyűjtemény, a Főszékesegyházi Könyvtár állománytörténetét választotta. 1820ig, az érsekség török elöli menekülésétől Esztergomba való visszatérésének időpontjáig foglalta össze a magyar királyság egyházi központja könyvtárának történetét. A középkori könyvtár történetét az addigi szakirodalom alapján ismertette. A könyvtár 16-18. századi, Nagyszombatban létrejött állományának leírásába azonban már saját kutatásainak eredményeit is belefoglalta. Ezt az állományfeltáró könyvtárosi tevékenységét szakította meg három évre: 1968~tól 1970-ig lehetőséget kapott, hogy Rómában, a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként a híres bencés Szent Anzelm egyetem liturgikai intézetében (Pontificio Ateneo S. Anselmo - Pontificio Istituto Liturgico) folytasson magasabb szintű tanulmányokat. A kiváló eredménnyel elsajátított ismereteit később az Országos Liturgikus Tanács tagjaként a II. Vatikáni zsinat liturgikus reformjának hazai megvalósítása terén igyekezett hasznosítani. Gondozta egyebek között a zsoltárfordításokat, valamint a magyar nyelvű Breviárium szöveg-összeállítását. Rómából hazatérve, a fent már említetteken kívül, számos új feladat várta. Az 1969-ben alapított Országos Katolikus Gyűjteményi Központban megbízták a magyarországi katolikus egyházi könyvtárak szakmai felügyeletével. Felismerve az akkor még úttörő munkának számító érdekképviselet fontosságát, Széchényi Könyvtárbeli kollégáival vállalta az ország egyházi gyűjteményeinek látogatását, segítette a gyűjtemények szakmai munkájának sokoldalú kibontakozását. Megnyerő egyéniségének hatalmas szerepe volt abban, hogy az állami és az egyházi intézmények között kollegiális együttműködés alakulhatott ki. Mindeközben lankadatlanul munkálkodott szeretett Bibliotékájában, ahogy az esztergomiak emlegetik ma is a könyvtárat. Kinevezésekor haladéktalanul megkezdte e felbecsülhetetlen nemzeti kincs feltárását. De gondoskodott a gyűjtemény bemutatásáról is. Mucsi Andrással, a Keresztény Múzeum művészettörténészével közösen két kiállítást rendezett. Az 1968-as Gutenberg emlékkiállításon ősnyomtatványokat, 1973ban, a Keresztény Múzeumban Vitéz Jánosra és korára vonatkozó dokumentumokat állítottak ki. Még ugyanebben az évben „Könyvek és oklevelek Esztergomból" címmel Mucsi Andrásnéval rendezett egy újabb kiállítást, ezúttal ismét a Főszékesegyházi Könyvtárban. Szinte éjjel-nappal dolgozott, lelkiismeretes „őre" volt gyűjteményének. A megbízatásokkal járó hivatali elfoglaltságokkal, a lelkipásztorkodással együtt, egy személyben látta el a nagy könyvtár működtetéséből adódó feladatokat. Ennek nem kis hányadát tette ki a folyamatos kutatómunkát igénylő információadás. Mint tudományos munkásságot folytató könyvtárosnak, ez a munka állt szívéhez legközelebb. Szíve fizikailag azonban nem tudta követni az állandó túlterhelést. Szívbetegsége első jelei már Rómában jelentkeztek, mégsem kímélte magát. Ajtaja mindenki előtt nyitva állt. A rá annyira jellemző önzetlenséggel és szeretettel segítette a hozzá bekopogtató hazai és külföldi kutatókat, iskolai versenyekre készülő kisdiákokat, a lassan felnőtté váló, pályájuk kezdetén lévő egykori hittanos tanítványait. Széles körű tudását készséggel osztotta meg a hozzá betérőkkel. Számtalan terve és elképzelése volt a gyűjtemény minél alaposabb feltárására, megismertetésére. A Főszékesegyházi Könyvtár legrégibb kéziratos anyagáról az alapvető tájékozódáshoz jegyzéket készített, ami a mai napig a könyvtár egyetlen segédlete ehhez az állományrészhez. Az Országos Széchényi Könyvtár 1979-ben indította el a „Magyarországi egyházi könyvtárak kéziratkatalógusai" című sorozatát. E sorozat keretében ő kezdte el a Bibliotéka kéziratos állományának feltárását. A munkának csak a megkezdésére kapott lehetőséget, a befejezésre már nem. Állomány-feltárási, könyvtárfejlesztési tervei még mindig megvalósításra és megvalósítóra várnak. Az 1964-re elkészült könyvtártörténeti szakdolgozata csak szűkebb szakmai körben válhatott ismertté. Ezt az összefoglalást az állományfeltárás kiindulópontjának szánta. Tervei közt szerepelt az anyag kibővítése, átdolgozása, továbbá az 1820 utáni évek történetének feldolgozása is. Elete végéig, 1981-ig gyűjtötte az újabb irodalmat és információkat, melyeket folyamatosan bejegyzett saját, gépiratban maradt példányába. Az átdolgozás, valamint a könyvtár 19-20. századi sorsának megírása azonban már nem adatott meg neki. A Bibliotéka története ugyan torzó maradt, de a 16-18. századi káptalani és érseki könyvtárnak máig ez az egyetlen állománytörténeti forrása. A közreadás elsődleges indoka ez. E kiadás előkészítése során a dolgozat eredeti szerkezetén nem változtattunk. Az 1964 és 1981 között készített jegyzeteket, kiegészítéseket a szerző bejegyzett szándékának és jelölésének megfelelően helyeztük el a szövegben. Az 1981-ig megjelent szakirodalmat is ennek értelmében építettük be az „Irodalomjegyzék"-be. A „Válogatott bibliográfiá"-ban a teljesség igénye nélkül azokat a publikációkat tüntettük fel, amelyek nagyrészt 1981 után készültek és a Bibliotéka gyűjteményének bármely részével kapcsolatosak vagy bármely dokumentumára közvetve vagy közvetlenül vonatkoznak. A felsorolt művek többsége láthatatlanul és a publikálás hiányában sajnos hivatkozatlanul viseli Kovách Zoltánnak, a könyvtár egykori vezetőjének „keze-nyomát". A második oka ez a kézirat közreadásának. Szelleme, számos jó tanácsa, széles körű tudása az őt felkereső kutatók műveiben testesült meg. Ezt fogalmazta meg Kókay György a Magyar Könyvszemlében írt nekrológjában: „Kovách Zoltán váratlan halála miatt keletkezett veszteségeink sorába felvehetjük azokat a munkákat is, amelyekkel élete további évtizedeiben még gyarapíthatta volna tudományágunkat". A hiteles tájékoztatás követelménye miatt sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy a Főszékesegyházi Könyvtár jelenlegi állományában nem található meg minden tétel, ami Kovách Zoltán munkájában szerepel. Az 1980-as évek derekán „szakértők dolgoztak" a könyvtárban. Ennek során nagy értékű kéziratok, ősnyomtatványok, RMK- és Fugger-kötetek, metszetek, valamint térképek tűntek el. így az „Annotált jegyzék"-ben feltüntetett MSS III. 180. és MSS III. 172. jelzetű kéziratok sem találhatók már meg a gyűjteményben. Kovách Zoltán korai és váratlan halála pótolhatatlan szellemi, szakmai és állománybeli veszteséget jelentett a Főszékesegyházi Könyvtárnak. Az igazi „könyvtárőr" emléke előtt tisztelegve, e veszteség némi ellensúlyozására adjuk közre halálának 25. évében tanítványi és kutatói hálával kéziratát. Szepesi Zsuzsanna