Esztergom és Vidéke, 2006
2006-01-26 / 4. szám
2006. febr uár 1 6. Esztergom és Vidéke 3 © Meglepte-e a képviselőtestület döntése, hogy az első éven részesülhet a Babits-díjban ? - Elöljáróban el kell mondanom, hogy formális, de jelképesnek is tekinthető keret a Babits-díj elnyeréséhez, hogy abban az évben kezdtem a pedagógusi pályámat Esztergomban, amikor felavatták a költő emlékmúzeumát az Előhegyen. Szinte az első utam, még inkább turistaként, oda vezetett. Ennek az évnek az őszén már a helyi irodalmi színpadon belül összeállítottam, rendeztem egy Babits-emlékműsort, és verseket is mondtam ebben. Egy másik évfordulón, a költő születési centenáriumára írtam meg azt a helytörténeti-irodalomtörténeti tanulmányt, amely terjedelmében és tartalmában talán a legjelentősebb munkám (Műhelyből emlékhely. Babits esztergomi házának válságos évei). Ha így nézzük, Babits jegyében indult el az esztergomi pályám, annak jegyében ért el a viszonylagos csúcsra, a megítélt díj pedig egyfajta elismerése egy olyan életműnek, amelynek Babitshoz köze van. Az odaítéléssel kapcsolatban természetesen nagyon megtisztelő az, hogy egy újonnan alapított díjból az első évben részesülök, de középiskolás koromban megtanultam egy mondást az egyik tanáromtól, mely szerint az a jó, ha az embernek van mire szerénynek lennie. Az Esztergomban eltöltött 45 évem talán ad alapot arra, hogy valamire szerény legyek, és akkor ezzel a szerénységgel már azt mondom, őszintén, hogy ez valahogy így van rendjén. Ha az első három díjosztás valamelyikében nem kerülök sorra, azt bizonyára rossz néven vettem volna. De hogy az elsőben benne vagyok, az tényleg megtisztelő. Mivel tevékenységem fő területein úgy jó tíz éve már nem vagyok igazán aktív, óhatatlanul az életművemnek szól ez a kitüntetés. ©A tudatos háttérbe húzódás ellenére milyen munkái vannak még, amelyekkel foglalkozik ? - A legfőbb restanciám a helyi irodalomtörténészi teendők területén van. Elsőként a Műhelyből A Babits-díj kitüntetettjeivel beszélgetünk (I.) NAGYFALUSI TIBOR Idén először osztották ki azt az önkormányzati alapítású szakmai díjat, amellyel a város kulturális életében kiemelkedő munkát végzett személyeket tüntetik ki. A Babits Mihály-díj „Esztergom Kultúrájáért" kitüntetést és a velejáró ezüst tollat ez évben hárman kapták meg: Cséfalvay Pál kanonok, a Keresztény Múzeum igazgatója, Kunczius Ida Gabriella tanító, a pilisszentléleki szlovák falumúzeum létrehozója és Nagyfalusi Tibor, a Helischer József Városi Könyvtár nyugalmazott igazgatója. Az illendőség úgy kívánná, hogy a - városunkban kevésbé ismert - tanítónővel kezdjük a díjazottak bemutatásását, de szerkesztőségünk nem maradhat pártatlan a kitüntetetteket illetően. így lapunk egyik újraalapítójával (egy ideig főszerkesztőjével) kezdjük a beszélgetés-sorozatot. Nagyfalusi Tibor pályáját bemutatnunk talán nem szükséges, egyfelől mert vele egy terjedelmes interjút közölt a Komárom-Esztergom megyei Hírlap 2004. február 9-i száma, s abban minden lényeges momentum benne szerepel. Másrészt kevés olyan egyéniség található kis városunkban, akinek személye - akár a színjátszás vagy a Várszínház, akár a könyvtár vagy éppen lapunk által - ilyen sokrétűen forrna össze Esztergom kulturális életének utóbbi majd félszáz évével, ami miatt ő általános ismertségnek örvend. Itt ezért csak pályafutása legfontosabb pontjait emeljük ki, összefoglaló jelleggel. 1961-ben került a városba a szegedi egyetem akkor megszerzett francia-magyar szakos diplomájával a zsebében. Bár a tanítás csak egy bő évtizedig vált kenyerévé (a Dobó Gimnáziumban két, a Dolgozók Gimnáziumában kilenc évet töltött el - majd később a Tanítóképző Főiskolán tűnt fel óraadó tanárként), a kezdetektől megnyilvánuló színházszeretete máig végigkíséri életét. Már ideköltözése évében szerepelt és műsort szerkesztett-rendezett a helyi színjátszók között, és később, a művelődési ház művészeti előadójaként vezetője lett az általa létrehozott, azóta is aktív Esztergomi Klubszínpadnak. Ezen a téren magát továbbképezve megszerezte a központi színházi-rendezői akadémia oklevelét is (1964-1966), a felhalmozott tapasztalat és a helyi kezdeményezések támogatásának szándéka pedig a kilencvenes évektől a várszínházi kuratóriumbeli tagságot, az itteni tanácsadó szerepet hozta meg számára. 1975-től nyugdíjba vonulásáig (1998) a városi könyvtár igazgatói posztját töltötte be (levelező tagozaton ezalatt elvégezte a könyvtár szakot), ahol rendszeres összejövetelek szervezésével segítette az Esztergomhoz kötődő értelmiségiek, várospolgárok egymásra találását, megismerkedését. Közben az Esztergom Évlapjai tudományos évkönyv, valamint az Esztergom és Vidéke polgári hetilap szerkesztőjeként szintén alkalma nyílt az itteni értékek felmutatására és ápolására. Helytörténeti munkásságának gyümölcse a Babits-villa 1941 utáni sorsáról szóló tanulmány, illetve a város múltját irodalmi szemelvényekben feldolgozó kötet. Idővel számos egyesület vezetőségi tagja vagy (tiszteletbeli) elnöke lett, közéleti tevékenységéből pedig kiemelkedik, hogy 1990-1994 között Szentgyörgymező önkormányzati képviselője, a Kulturális és Idegenforgalmi Bizottság elnöke, s 1995-ben pedig néhány hónapig lapunk főszerkesztője lehetett. Munkássága elismeréseként az Ifjúságért érdemrendet és a Magyar Köztársaság ezüst érdemkeresztjét kapta. emlékhely kötetet kellene átdolgoznom, mert már a megjelenése utáni esztendőkben új dokumentumok kerültek a kezembe. Az átdolgozáson-bővítésen kívül adósságom egy szélesebb helyi irodalomtörténet megírása, amelybe Babitscsal kapcsolatban kezdtem bele. Ez már az Esztergom-táboriak (Bányai Kornél, Féja Géza) „szigetét" is vizsgálja, egy része meg is jelent az Új Forrásban Szigetlakók egy Mű-városban címmel. 1998 óta a szemlélődő lustaság mezeje sokkal hívogatóbb a számomra: egyelőre inkább az olvasás élvezetére, mintsem az írás fáradalmaira vágyom. ©Bizonytalan az Esztergomi Helikon sorozat további köteteinek kiadása is ? - Ez tulajdonképpen szintén ide kapcsolódik. Irodalmunk várostörténeti olvasókönyvéből egy kötet és egy rész jelent meg, az utóbbi az 1994-es Balassa-évfordulóra. E befejezetlen kötet, a második (az 1526-1711 közti időt tárgyaló) részével együtt, várhatóan hamarosan megjelenik. Szinte teljesen készen van a 20. századi kötet - közvetve ide sorolható az 1990 végén megjelent Csoóri Sándor-könyv is a 18-19. századi kötet 60 %-ában szintén elkészült. De 1990 után igencsak megnehezedett a kiadás reménye. ©A városi könyvtárban szervezett beszélgetés-sorozatok vagy a Lyukasóra szintén az Ön nevéhez köthetők. Folytatódni fognak ezek továbbra is ? - Február közepe után újra kezdjük. Ezek a rendezvények kevés embert vonzanak. Minden munkám, így helytörténészi tevékenységem is azt bizonyította, hogy két-háromszáz fős az a kör, akiket ez megérint. Sokáig, úgy harminc éves koromig, azt hittem, és ezért próbálkoztam egy rövid ideig a népművelői pályán is, hogy valamiféle prófétája vagyok egy újabb kori felvilágosodásnak, aminek tömeges hatása lehet. Végülis természetes, hogy az embereket mindenekelőtt az érdekeik mozgatják, éltetik, és a józan „felvilágosítók", tanárok, pedagógusok, közművelők tudják, hogy a szellemi értékeket az érdekekkel együtt lehet érvényesíteni. Tehát az embereket arról kell meggyőzni, hogy az ilyen értékek felhalmozása az érdekük. A Lyukasóra természetesen még kevesebb érdeklődőt vonz. Ez 5-6 ember játéka, és bár nagyon jól érezzük magunkat közben, de megállapíthatjuk, hogy a vers szerepe még inkább visszaszorult a korunkra. Viszont az esztergomi Lyukasórának megvan az az öröme, hogy a tévéműsor helyi követését egy párkányi fiatalember találta ki. Ez talán a legnagyobb öröm a számomra. Leginkább az szomorított el az életemben, amikor űrt láttam magam, illetve a nemzedékem mögött. Különösen 1995 táján éreztem, hogy öregszik a nemzedékem, és nem láttam olyan embereket, akik anyagi érdekek nélkül érezték volna érdeküknek azt, hogy értékközvetítők legyenek itt. Azóta a nyilvánosság előtt is jelentkeztek néhányan: itt volt például Ferenczy Gábor, s az utóbbi években itt van Ruda Gáborékkal a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület és Villányi Zsolt a Malom Művészeti Műhellyel. Ezért nincs bennem önvád a viszonylagos visszavonultságom miatt. A kezdeményező szerepből szintén a kilncvenes évektől vonultam hátrébb, és éppen egyfajta segítségnyújtás, segítői szerep az, amire még jónak tartom magam. És ez most már igazolható is, mert van kinek segíteni. ©Milyen lehetőséget lát az újonnan jelentkező generáció bemutatkozására? - Az Esztergom és Vidéke átalakulását havonta jelentkező kulturális-művészeti, helytörténeti szemlévé, a régiós és nemzedéki törekvések, eredmények rendszeres gyűjtőhelyévé, egy ifjú főszerkesztővel az élen. Amit ez az újság a várospolgáriságról vallott, és beiktatott az értékrendjébe, azt ilyenformán valószínűleg jobban meg tudná valósítani. © Ha már szóba került, mik a tervei az idei évre lapunk hasábjain? Az örök kortársaimmal társalkodó szemlélődés állapota ez idáig nem engedte elővetetni velem a nagyobb munkákat, de nem akadályozta meg, hogy ezeket a bankókat aprópénzre ne váltsam. Mégpedig többnyire az Esztergom és Vidékében, évente 3-4-szer pár oldal terjedelemben, sokáig az Idő-Mű-Hely/Város-Világ című külön rovatban. Idei terveim közül az első alapító főszerkesztőnk, Kőrösy László születési jubileuma a nyáron lesz; ő 1856 nyarán született. A másik összeállítás az októberi forradalom félszázados évfordulójára készülne. A költészet napjára pedig szeretnék még egy, legalább két oldalas mellékletet készíteni, amiben egy-két, arra érdemes helyi talentum is szerephez jutna. Mindig is igyekeztem a tehetség valamelyes szikráját fölvillantó tehetségeknek helyet biztosítani, például diák költőktől is közöltem néhányszor verseket. Mert hol máshol kapnának helyet? Az Esztergom és Vidéke, mint önkormányzati támogatással megjelenő lap, az egyetlen orgánum az országban, nemcsak a megyében, amely elméletileg üres oldalakat kínál az itteni lakosoknak arra, hogy érdekeiket és értékeiket érvényesítsék. Ezt a szerepet semelyik területi vagy megyei lap nem vállalhatja fel. Az EVID-nek (mint a pártpolitikától távoli lapnak) ez az egyetlen, egyébként az önkormányzatéval megegyező érdeke. Az tehát, hogy a helyi városlakók minél inkább esztergomi várospolgárnak érezzék, tudják magukat. * * * Összefoglalásul a két esztendeje megjelent, fent említett interjúból - Nagyfalusi Tibor kérésére szó szerint idézünk: „A nyugdíjas státusz számomra szabadulást jelentett a hivatali terhektől. A szinte korlátlan lehetőséget, hogy csak tetszés szerint kötelezzem el magam, válogassak határidők, illetve meg- és kihívások között. Természetes, hogy az előbbiek fogyatkoznak; az utóbbiak iránt meg én váltam egyre érdektelenebbé. Az én koromban már 'belterjesebben' gazdálkodik az ember. Selejtezi a több mázsa papírt: rendezgeti majdani hagyatékát; számvetésen töpreng, stb... Megírni-szerkeszteni valóból is jócskán gyűlt össze restanciám, de egyelőre sokkal sürgetőbbnek érzem, hogy olvasói adósságomat törlesztgessem. Először vagy többedszer kinyitok egy-egy megkívánt könyvet; máris a lehető legjobb társaságban vagyok, otthonos párbeszédben az igazolt örökléttel... Szegeden még leginkább írófélének készültem; Esztergomban dőlt el végérvényesen, hogy az önkifejezésnél fontosabb számomra a pedagógusi értékközvetítő szerep. Nem bántam meg, hogy többféle úton-módon ebben osztogattam 'aprópénzeimet'. Egy ideje már fukarabbul is mérhetem, hiszen örömmel látom, hogy 'csinálják a fiatalok'... Néhány volt tanítványomról, színpadosomról tudhatom, hogy formálódásukhoz valamicskével hozzájárultam. Amolyan kamatként, ez az én legigazibb maradandóságom. Legkedvesebb kapcsolataim a klubszínpaddal, a Várszínházzal - viszonylag folytonosak. Az utóbbi alapítványi kuratóriumának most is tagja vagyok. A helyi amatőr színpadok évenkénti bemutató-sorozata, amelyet 1992-ben Vár a színhely címmel én találtam ki, máig él és a Várszínházban tartja díjkiosztó gálaestjeit, a nyári program előjátékaként. 2002-től a Duna túlpartjára is 'áthidalt': kistérségivé bővült. Várom az idei bemutatókat és a nyári 'csúcsra-járást'..." (Istvánffy)
