Esztergom és Vidéke, 2005
2005-02-10 / 6. szám
4 2005. február 10. 4 „Helyszíni tudósítás" a 60 éve véget ért második világháborúról (II.) V isszavonulás a D onkanya rbó l, 1943. j anu ár 15 - február 10. Tisztjeink tájékoztatása szerint - a hadijelentések ismerete alapján - délen hatalmas veszteséggel járó ádáz küzdelem folyik. V Sok esetben visszavert orosz támadásról kapunk jó hírt. A nagy hideg miatt használhatatlan fegyvereink és a fokozatosan erősödő orosz támadások felmorzsolják védekező ezredeinket. Nincs lőszer!!! Hallottuk, hogy néhány parancsnok végső elszántsággal szuronyrohamra vezette egységét. Az egyik üteg tüzérei hősies elszántsággal a végsőkig harcoltak. Ütegüket harckocsi támadás érte. Húszegynéhány harckocsit lőttek ki, míg volt lőszerük. Az oroszok az ütegállásig nyomultak előre és a tüzéreket felkoncolták. Hősi haláluk előtt a lövegeket még felrobbantották, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe. Hadosztályaink olyan erős ellenállást fejtettek ki, hogy a szovjet csapatok a hadsereg parancsnokságától sürgős erősítést kértek; mint jelentették: „minden támadásunkat visszaverik a magyarok". (Ezt a lehallgatott orosz rádióból tudtuk meg.) Ennek ellenére az egyenlőtlen küzdelemben - későbbi értesülésem szerint - január 15-ére a 2. magyar hadsereg egyharmada megsemmisült. Az orosz hadvezetés, nem törődve óriási veszteségükkel, újabb és újabb seregtesteket vetett be ellenünk. Az észak felé nyomuló orosz, egységek január 16-án elérték Észak-Árchangelszkoje és Oszkino körzetét, melyet körbezárás veszélye fenyegetett. Storoshevoje védői észak felé kitörtek. Az utolsó percig kitartó Lévai tüzér hadnagy elköszönt ütegétől és harcállás-pontjára össztüzet kért. Megrendítő hősiesség! (...) Emberfeletti erőfeszítésünk, parancsnokaink helyzetnek megfelelő intézkedései, erőátcsoportosításai ellenére, ha lassan is, de teret nyert az orosz túlerő. Ez olyan nagy volt, hogy egy magyar ezred védőállását két szovjet hadosztály támadta. (Egy szovjet hadosztály három ezredből állt.) Visszavonuló harcosaink kisebb-nagyobb csoportokba verődve vonultak nyugati irányba. Legtöbbször egy-egy tiszt köré csoportosulva, nem kérdezve: ki vagy és melyik alakulattól? Egy volt a fontos: a biztonság érzete. Sorsközösség: nekem és a mellettem didergő, éhező bajtársamnak egyenlő esélye van a sebesülésre, vagy a halálra, esetleg az életben maradásra, tehát nem vagyok és nem leszek egyedül ... a csikket jobb kettesben szívni. A visszaözönlő, vezetés nélküli emberáradatból megkíséreltünk egységeket összeállítani. (...) Legelső feladatként a körvédelmet szerveztük meg, mindenkit bevonva a védelembe. Este 20 óra körül támadásba lendült kb. egy ezred nagyságú orosz erő. Két óra múlva ellentámadást indítottunk az ellenség oldalába. Ez igen eredményes volt, mivel nem csak a támadást vertük vissza, hanem súlyos személyi és anyagi veszteséget okoztunk nekik. Hallottuk, hogy az 52/111. zászlóalj kisebb egységei hősiesen tartják állásaikat. Ha már úgy is tűzvonalban vagyunk, szerettünk volna a mieinkkel együtt harcolni, már csak a jobb körülmények (lövészárok, bunker stb.) miatt is. Mi a hómezőn, minden fedezék nélkül harcoltunk, legfeljebb egy-egy hóbuckát kaparhattunk magunk elé. Előfordult az a tragikus helyzet, hogy a hóban éjszakázó honvédeink reggel nem tudtak felállni. Egész sorok fagytak meg. Hiába vettünk magunkra mindent, ami meleg holmi volt - elhullott bajtársaink köpenyét, pokrócát stb. - a borzalmas hideg ellen kevés volt. Egy-egy ilyen támadás után megállapítottuk, hogy a -35, -40 fokos hidegben leghatásosabb fegyver a kézigránát volt, meg ami fegyvert az oroszoktól zsákmányoltunk. A mi fegyvereink ebben a szörnyű hidegben befagytak. Nem használt a fagyálló olaj sem. Ennek oka: fegyvereink igen szigorú tűrésmezőben készültek, századmilliméter illesztési pontossággal. Ha homok került a závárzatba, csak úgy működött ismét, ha azt eltávolították. Télen pedig a zsugorodás miatt nem lehetett használni. Hallottuk, hogy egyes alakulataink eredményes védekezésük következtében még január 18-án is eredeti védőállásukban voltak. Sőt voltak olyanok is, amelyek németekkel együtt - még 22-én is eredeti helyűkön állták a megújuló orosz támadást. Csodálatos a tettük, mert tudták mi vár rájuk, de harcoltak! (...) A mindent megfagyasztó sarkvidéki hideg, a nyugat felől fúvó viharos széllel felkavart hókristályok, mint számtalan apró tűszúrás égette szemünket és arcunkat. Az élelem- és lőszerhiány, a visszavonuló német alakulatok ellenséges magatartása, a nagyfokú testi és szellemi-lelki leépüléssel járó fáradtság, mind-mind emberfeletti küzdelmet és élni akarást követelt meg - abban a reményben, hogy ki fogunk törni. És ebben mutatott kifejezhetetlen és csodálatos elszántságot maradék ezredünk. Az egyik ellentámadásunk során visszavetettük a századnyi orosz támadót. A tőlük zsákmányolt, saját fegyvereikkel támadtuk őket, és végül mintegy 40-45 orosz halott feküdt a hóban, teljes amcsi felszerelésben. Az egyik halott mellett lévő amerikai géppisztoly „kéredzkedett" hozzám, így hát lőszerrel együtt „megőrzésre" átvettem. Nagyon klassz jószág volt. A későbbiek folyamán eredményesen használtam. Támadást támadás követett. Még ki sem védtük az egyiket, már más irányból, oldalról támadtak az oroszok. Sebesültszállító szánjaink tele voltak sebesültekkel és fagyott halottakkal. Fokozatosan érvényesült az oroszok túlereje. Értesülésünk szerint a ruszkik a voronyezsi hadsereget átcsoportosították III. hadtestünk ellen, azzal a feladattal, hogy semmisítse meg. Igen súlyos és veszteséges harcok árán lassítani tudtuk az oroszok térnyerését. A németek - Siebert alakulatai - menekültek, mint a ... Átgázoltak mindenen és mindenkin, csakhogy életüket mentsék. Volt olyan eset, hogy a németek azt követelték: sebesültjeinket rakjuk le a szánokról, hogy azokon menekülhessenek. Az is előfordult, hogy szánhúzó lovainkat akarták megszerezni. Mindkét esetben csak fegyveres fellépésünk akadályozta meg a zabrálást. Az út szélén álltam és irányítottam katonáinkat, amikor német tehergépkocsi tülekedett közénk. Valamiért megálltak, és az egyik sebesült katonánk a gépkocsi hátlapjára kapaszkodva fel akart szállni. Az ott lévő német puskatussal rávágott a honvéd kezére, úgy, hogy az induló gépkocsiról hanyatt esett. Mire a házból kihoztam a fegyveremet, a gépkocsi már lő távon kívül volt, így nem tudtam megbüntetni a németet. (...) Napok óta tartó kíméletlen hóvihar, kegyetlen hideg szél a csöppnyi meleget is kifújta szedett-vedett ruháinkból. Majdnem, hogy állva fagynak meg embereink. A lóvontatású szánok - amint már előzőekben írtam - tele vannak sebesült és fagyott katonákkal. Már volt olyan eset, hogy ott kellett hagyni meghalt bajtársunkat, mert az abrak nélküli lovak nem bírták a szánt húzni. Szegény lovak a háztetőkről lehúzott szalmát ették. Csupa dér és fagyott hó volt a szőrzetük. Sajnáltuk szegényeket, de nem tudtunk segíteni rajtuk, mert a takaró pokrócra nekünk is szükségünk volt. Ha orosz házban tudtunk meghálni, akkor éjszakára pokrócot terítettünk a hátukra és iparkodtunk szélvédett helyre állítani őket. (...) Megmaradt egységeink SztaryOszkol irányába menekültek a körbezárás elkerülése érdekében. Állandó támadások érték alakulatainkat, míg elértük Oszkolt. Az itt összegyűlt egységek - kb. 2000-2500 fő - végső elszántsággal iparkodtak a szovjet előnyomulást késleltetni és megfelelő adandó lehetőséget kihasználva, kitörni. Ez sikerült, bár a nagyon erős ellenséges tüzérségi tűz majdnem lehetetlenné tette. Utolsó erőnket összeszedve, Farkas Zoltán ezredes és Lipták Aupél százados kiváló vezetésével és nagyszerű taktikáik révén sikerült a gyűrűt feltörni. Vitéz Sáfrán Gerő Béla főhadnagy géppuskás századával halált megvető bátorsággal vágott utat az ellenséges gyűrűn. Nagyon sok volt az oroszok vesztesége. Sok fegyvert is zsákmányoltunk. Á környező dombok fás, bokros fedezete alatt vonultunk dél felé... (...) Ez a támolygó, erejét vesztett embertömeg, mint „vert had", iszonyú körülmények közt vonult vissza. A németek pimaszsága egyre fokozódott. Mivel mi utóvédek voltunk a németek mindig előttünk vonultak vissza, így mire mi egy faluba értünk, már minden házat elfoglaltak, be nem engedve a mieinket. Mi kint a hóban éjszakáztunk. Sőt, előfordult az is, hogy honvédeinktől elvették a meleg holmikat. Sok esetben az orosz lakosság méltányosabb volt hozzánk, mint a náci szövetségesek. Volt, hogy az orosz lakos megsajnált minket, behívott lakásába ahol kecske, disznó és egyéb apró jószág is bent volt - és ha mással nem, de főtt krumplival megkínáltak. Visszavonulásunk alatt sok elhullott lótetem volt az út mentén megcsonkítva. El is elgondolkoztam, hogy most jó sok húshoz jutnak az oroszok. Mindaddig ezt hittem, mígnem egyik alkalommal honvédeink estek neki késekkel, bajonettel az akkor fejbelőtt lótestnek, és egy-egy darab hússal mosolyogva, a zsákmánynak örülve álltak vissza a sorba. Á németek nem engedték, hogy az úton haladjunk, leszorítottak az út mellé, a por hóba. (...) Csoportommal - mintegy 170 emberrel - betájoltam magam: arra van Hazánk, irány-surány, árkon-bokron át, menjünk! A zömtől való leválásomat befolyásolta a hadtestparancsnokság szélnek eresztő parancsa, a hiányos fegyverzetünk - 37 puska, nálam az „őrizetbe átvett" USA géppisztoly, pár pisztoly, nagyon kevés lőszer - no meg az is, hogy az orosz támadás a zöm, a „nagy falat" ellen irányul. Tényleg árkon-bokron át menekültünk, kihasználva a terep adta fedezetet, a fás, bokros részeket, de legtöbbször - ha a helyzet úgy kívánta - éjszaka menekültünk. Óriási szerencsénk volt. Nem találkoztunk sem hazai, sem ellenséges csoporttal. Aránylag békésen mentünk nyugat felé. Sorsunkat egyedül az éhezés és a kegyetlen hideg keserítette, amelyet még ridegebbnek éreztünk, a nyugatról állandóan fújó erős szél és hóvihar miatt. Az orron, a fülön és az arccsonton szinte észrevétlenül jelentek meg a fagyások. A szakaszrendben vonuló csoport mellett hol előre, hol hátra mentem, és akinek fehéredett az arca, marék hóval vörösre dörzsöltem, vagy dörzsöltettem. Egyik nap hulla fáradtan néhány házból álló kis faluba (kolhozba) érkeztünk. Nagyon elfáradtunk mivel a fél lábszárig érő hóból úgy kellett kihúzni a lábunkat. Nappali meneteléskor iparkodtam fedett helyet keresni, ezért sokszor, ha fás, bokros területet találtunk, oda letértünk. Rövid pihenés és egy kevés étkezés után azt határoztam el - a fiúk is elfogadták - hogy országúton megyünk tovább. Lesz, ami lesz! Néhány napi gyaloglás után gépkocsizó olasz alakulattal találkoztunk. A digók hol elhúztak mellettünk, hol meg bevártak minket. így ment ez jó ideig, mikor is a parancsnokuk odajött, „offizirt" keresve. Nagy nehezen megértettük egymást - kis német, egy kis latin-olasz keveréknyelven, mutogatásos jelbeszéd segítségével - megállapodtunk, hogy ők elvisznek minket gépkocsin, ha vállaljuk támadás esetén a védelmüket. (Fegyver nélküli ellátó oszlophoz tartoztak.) Hát persze, hogy elvállaltuk. A kevés kis putyerkánkat felraktuk a gépkocsikra és mi is felszálltunk. (Hogy lássák, milyen elszánt védelmezőkre találtak, a gépkocsi hátuljába két puskást rendeltem őrnek.) Élelmet is kaptunk tőlük. Boldogan utaztunk. Parancsnokuk Gianfranco keresztnevű százados volt. Eljutottunk Brovarig. Itt a katonai csendőrség, leszállított a gépkocsikról; az olaszoktól ölelkezés után „asta la vista" ismételgetésével elváltunk. A csendőrök beirányítottak az ott összegyűlt mintegy 200-250 fős táborba. Végre egy kis meleg hajlék, kaja és nyugalom. Harmadnap kaptuk a parancsot: holnap délelőtt tíz óráig át kell jutnunk a kijevi hídon, mivel ezután a németek lezárják és csak az ő egységeik, utánpótlásuk kelhet át. Ha délelőtt tíz óráig nem megyünk át, erre csak 8-10 nap múlva nyílik lehetőség. Ott álltunk kb. 2000-en 65 km-re a hídtól. Elindultunk betonúton. Ha jól emlékszem Sevcsenko volt az út neve. Boros nevű főhadnagy volt a parancsnok. Délután 3 óra körül verődtünk össze és indultunk. Egész éjjel, csaknem pihenő nélkül mentünk, mert ha eleinte megálltunk pihenni, alig tudtunk elindulni, lábunk merevsége, különféle fájdalmai, főként a feltörések miatt. A menetelés vége felé már úgy éreztük: az agyunk lötyög, lüktet a koponyánkban lépésünk ütemére. Volt, aki háttal ment előre, mondván, hogy így könnyebb. Rajtam, a felszerelésen kívül időszakosan két golyószóró volt. Cserélgettük a terheket. Menni kellett, vitt a mielőbbi hazatérés vágya. Sűrűn mondogattam a fiókáknak, mint már korábban is: minden lépéssel közelebb vagyunk otthonunkhoz. Sikerült - átjutottunk!!! Füvessi József tartalékos hadnagy Színes ecsetek - ifjú kezekben A Duna Múzeum Európai Közép Galériája Huszti János és Mórocz Viktor fiatal festők kiállítására hívta meg az érdeklődő tárlatlátogatókat. A művészek valóban fiatalok: a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festő szakos végzős hallgatói. A tárlatot évfolyamtársuk, Tollas Tamara nyitotta meg: „a föld-víz-levegő misztikus összetartozásának" nevezte „a művészi alázattal megfestett" szépséges tájakat, a szülőföld megörökítését, a „parányi mozaikkockából megformált" természeti képeket. Mórocz Viktor Balatonszemesen él. Mestere Tolvaly Ernő. A festészeten, rajzoláson kívül a fotózás is érdekli. Egy-egy jól sikerült fotótéma később arra készteti, hogy egy és ugyanazon képet több változatban is megfessen. A különbségek, a fény- és színhatások az év vagy napszakok változásait tükrözik. Ilyenek például a Pipacsok és a Tavirózsák sorozat. Ez utóbbi a balaton-tapolcai „vizes témák" is része - két tavas-virágos nagy pannó között. Az „Április" vidám tarkasággal mutat be egy tavaszi zivatar utáni, kissé megtépázott színes kertet. Vegyes technikájú képeit a fővárosban, Szigetváron, Pécsett és Neszmélyen mutatta be csoportos kiállításokon. Állandó kiállítása Balatonszemesen van, a Baptista Imaházban. Huszti János „földink", Táton született. Az egri főiskolán 1999-ben rajz- és vizuális nevelési tanári diplomát szerzett. Aztán mégis tovább tanult. Perspektivikus, nagy képeket fest hegyes tájainkról, nem egyszer triptichon-formában. „Nagy vörös tájkép"-e igazi szín-játék: a skála a halvány test-rózsaszíntől a sötét bordóig tart. Mozaikokból készült tájképéi sajátságos, egyedi technikát mutatnak: aprólékos gonddal készült, szó szerint is csillámló-ragyogó képek a „Búzatáblás Tamara" és a „Dombay-tó Tamarával". Portréi is igen különlegesek. A „Velásquez után" szabadon festet „Csavargófejek", a „Kitekintő", a „Vonalkódos csavargók", a „Marsátirat" - és valami egészen más „Bartók 32-es cigaretta szünete" művészünk személyében igen ígéretes portréfestőt sejtet. Reméljük, még számtalan tárlaton találkozunk a kiállító művészekkel, akiknek további alkotói sikereket kívánunk! A kiállítás megtekinthető február 27-éig, kedd kivételével naponta 10-16 óráig a Duna Múzeumban. Horváth Gábroné dr. Tárlatról - tárlatra A Bajor Ágost Művelődési Házban február 27-éig látható Párma Zsolt első önálló kiállítása. A Duna Múzeum Európai Közép Galériája február 27-éig kedd kivételével naponta 10-16 óra között - Huszti János és Mórocz Viktor kiállítására várja az érdeklődő látogatókat. * Február 8-án (lapzárta után) a József Attila Általános Iskolában Kántor János grafikus-festőművész nyitja meg Szász Zoltán, a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatójának a kiállítását. * Február 11-én 17 órakor a Féja Géza Közösségi Házban Raáb Zoltán fotográfus „Képek az életből" című tárlatát Tóth Tamás, a Közösségi Ház igazgatója nyitja meg; a kiállítás február 24-éig várja az érdeklődőket.
