Esztergom és Vidéke, 2004

2004-04-08 / 14-15. szám

8 ; kidébe 2004. április 8. Pillanatfelvételek - Ottmár Sándor rajzaival Szabadon Furcsán kopog az eső. Kitartó kipp, erőszakos kopp. Figyelem a ritmust hallgatag-szomorúan. Néha tudom a világot, máskor meg nem tudok semmit. Most is csak találgatok. Tengernyi víz lehullott már, zuhogva vagy cseppenként, átáztatva mindent. Amott látok egy madarat. Sáros, borzas kis jószág, mintha ő is berzenkedne már. Csőrét minduntalan az ég felé emeli. Talán könyörög? Felemelkedni vágyik? Tegnap még vakított a nap és vadóc volt a szél. Mint egy szertelen csikó, úgy játszott, vágtatott át a nyílt terepen. Nem volt hideg, langyosan fújt. Mókásan felborzolta, elsimította a megsárgult fűszálakat. Láttam egy nőt. Sárkányt eregetett. Tarka táncosa merészen szelte a levegőt. Lángoló színei ragyogtak a kora délutáni fényben. A szabadságot juttatta eszembe. Odafent szárnyalt, ám csak annyira magasan, amennyire innen lentről engedték. Repült volna feljebb is, egészen fel a kiismerhetetlenbe. A zsinór visszafogta. Szabadság-falatka. Mindez a sárkányt nem érdekelte. Boldogan ugrándozott, a végtelennel kacérkodott, gyönyörű volt. Ma újra láttam. A nyirkos földön feküdt. Szétszakított testén pocsolya gyúlt. Égő színeit elmosta a víz. Piros-narancs erecskék futottak szét tőle mindenfelé. A madzagot valaki levette róla. Használhatatlan volt. Már nem vagyok szomorú. Érzem, a szabadság nem önmagáért való. Néha ajándékul kapjuk. Mindegy kitől, mindegy meddig. Hogy ki mihez kezd vele amíg az övé? A sárkánynak nem volt választása. A kismadár még jobb időkre vár. Tűzíáne Felszisszen a vöröslő parázstól megperzselődött bőr. A fájdalom még várat magára. Néhány másodpercig még olvadt nyugalom uralkodik, de már benne feszül az elkerülhetetlen. Tudod, hogy mindenképpen eljön. Rádzuhan a kín, és te belefulladsz. Átadod magad egészen. Elméd elevenen temetkezik, rejtőzik a világ elől. A hús szétmarcangolva emlékeket nedvezik s azok elfolynak, nem a tieid többé. Lebegés jön. Semmi. Más vagy, és máshol vagy. Nem vagy sehol. Falakat érintessz. Az egyik vízkék, gyilkos-hideg. A másik pasztell, fáradt-langyos. A harmadik tűzvörös, szaggató-meleg. Oda vágysz. Beleolvadnál, mint izzó, lángoló boldogság. Nem fogad be. Bolyongsz. Világok közt, világodban. Távol vagy, de a magány nincs veled. Hangok kísérnek. Valaki mindig beszél. Halkan, érthetetlenül. Csak hangok. Nem tudsz különbséget tenni. Néha fázol. Aztán a tavaszi, virágba borult fák illatát érzed. Majd az orgonáét. Pillanatokra egészen élsz. Végül visszajössz. Az egyik fal eltűnik, az út szabad. Nem vagy benne biztos, hogy erre vágysz elindulni. A pasztell fáradt-langyos, közömbös... Sírsz, mint a kisgyermek, mert a vöröset akarod. Nem lehet. Könnyeid marnak, arra ébredsz. Egy arc hajol föléd, ám csak a szemeit látod. Nem mond semmit, nem ismered és nem is vagy rá kíváncsi. Kábult vagy, látásod mégis egészen kitisztul. Fektedben kizárólag felfelé nézhetsz. Fél. Imát mormolsz, Egyszerre feltörnek a szavak, önmaguktól és önmaguknak érvényt szerezve. Arra gondolsz, hogy van-e értelme? Fohász nélkül is eldőlt a lényeg: létezni létezhetetlenül. Gondolataid szikráznak. Tudod és érted a miérteket. Éledésed akár az első lépés - a szenvedés felé vezet. Még egy áldott, jóságos perc a tiéd, azután szétrobban az álmos, süket béke, és mindened szanaszét zuhan a valóságban. Nehéz igaznak maradni, amikor mozdulatlanságodban az egyetlen mozdulat, hogy a gyötrelemtől szétharapod a nyelved. Ahol egykor volt tested sejted, ott mindenütt fáj. Ezt senki nem akarhatta. Időközben minden, ami volt, már elérhetetlen. De tudod, hogy fel fogsz állni. Ha már újra itt vagy, ez elkerülhetetlen. Nem számít, amit te akarsz. Vagyis a könnyebb megoldást választanád. Menekülnél a vöröslő, izzó boldogságba. Még most is beszélnek, ám egyes szavakat, szándékosan kerülnek előtted. Nem mondják, hogy halál. Úgy teszel, mint akit nem érdekel. Válaszolni még nem tudsz. Döbbent vagy, hogy így is lehet: csak magadban beszélve. Magadban, de vajon kivel? Bármit Ha elfogadná ezt a sós vizet, én lecsepegtetném a torkán, hogy vézna teste kristálytiszta legyen. Kilúgoznám a gyomrát, hogy többé semmi mérget ne emésszen. Minden légvételt átvállalnék tőle, hogy ne kelljen egyetlen porszemet sem belélegeznie. Minden őszülő hajszálát egyenként tépném ki, hogy az élet elmúlását feledtessem vele. Elhulló fogát igazgyönggyel pótolnám, hogy soha ne veszítse el valódi mosolyát. Ott lennék ha fél, elvenném a fájdalmát. Ha sír, minden elveszített könnycseppért mondanék egy imát. És uralnám & gondolatait, irtanám a rosszat. Álmait elvarázsolnám, és őrködnék, amikor alszik. Nem értem, miéj-t nem örül, pedig én jót akarok. Úgy tennék érte valamit. Bármit. Varga Margit Répzene és popmuzsika Sokszor és sokat panaszkodunk - joggal! hogy teljesen eltűnt a kereskedelmi rádiók programjaiból mind a népzene, mind a folk-rock. Utoljára talán Illésék, Fonográfék, Kormoránék kísérleteztek a folkzene és a rock összepárosításával - úgy 20-30 éve, átütő sikerrel. Az elmúlt év végén - örömünkre - ismét jelentkezett egy popzenekar erre a nagyon nehéz, de nemes feladatra: a Nox együttesről van szó, melynek „Százszor ölelj még" című dala hetek óta vezeti a slágerlistákat, a kívánságműsorokban rendre kérik a nézők és a hallgatók. A fülbemászó dal mind ritmusában, mind szövegében és dallamában teljesen népdalszerű. Jó lenne, ha más hazai együttesek is kísérleteznének a folk és a rock „összeházasításával", mert így legalább - ha közvetett úton is - fiataljaink találkozhatnak a magyar népzenei motívumokkal. (-ZSŐ) magyar nyelvű céhleveleh a múltból A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában már a második olyan kiadvány jelent meg Az Mester Emberek jó rendtartása közös cím alatt, amely a hazai iparágak érdekvédelmi szervezeteiről, a céhekről szóló levéltári forrásokat közöl. Jelen kötet az 1683 és 1719 közötti időszakot öleli fel, a céhek magyar nyelvű kiváltságleveleit tartalmazza. Az eredeti céhlevelek a Magyar Országos Levéltár Kancelláriai Levéltárában őrzött úgynevezett Királyi Könyvek (Libri Regii) 18-32. kötetében találhatók. A céhlevelet ünnepélyes formában állították ki, és uralkodói pecséttel látták el. Ezek egyben működési szabályzatul is szolgáltak, melyben megszabták a céhtagok jogait, valamint a belső igazságszolgáltatás határait. A 16-18. században a kézművesek számára a jogérvényesítés egyedüli eszközei voltak. A kiadvány betűhíven közli számos céh kiváltságlevelét, így például a komáromi szűcsök, szabók, molnárok, csizmadiák, fazekasok, a tatai szabók, csizmadiák, molnárok, az esztergomi csizmadiák és mészárosok céhprivilégiumát. Ez utóbbi 1694-es céhlevélben érdekes illemtani, etikai, viselkedési „előírásokat" is olvashatunk: „Ha valamely Mészáros Legények közül az legkisebbiktűi fogva a nagyobbikig az Mészárosnék és más Asszony népek előtt illetlen, förtelmes és szemtelen beszédeket szollana, hallatnék, az ollyanon az Iffju Mester hatptt csapjon." „Az Iffju Mesterek tartoznak az regi szokás szerent az Öregeket erdemek szerent becsöletben tartani, és nekjek engedni, az ki pedigh az ellen cselekszik 4 ft bűntetessék ". A céhleveleket elsőre talán nehéz olvasni, régies nyelvezetük és írásmódjuk miatt, de pár oldal után az ember egyre jobban hozzászokik, és már élvezettel tanulmányozza mind a szöveget, mind a tartalmat. Fehérné Hajdú Mónika Szirmai Károly JÉSÜSIÍfiS PÍS2TQR Nagyhét. Kint lázas készülődés, de bent már béke van a lelkekben. Elülnek a hangos szóváltások, s a berek mélyén lapul a csend. A harangok is készülődnek „Rómába menni". Az útmenti feszületek virágtartóiba friss virág kerül. Nem hivalkodó, nem drága pénzen vásárolt virágcsodák. Szerények, házikertekből való aranyeső, vagy éppen tulipán, de láttam már sokszínű, tarkabarka mezei virágot is, amely a szabad, s a még érintetlen, istenalkotta természet ajándéka. Egy célt szolgál valamennyi. Rohanó, zaklatott életet élünk, tele van jószóra éhes lelkekkel a világ; sok esetben a pénz határozza meg a tudatot, s lám mégis akadnak névtelen, önzetlen utódai egy elfelejtett élet talán utolsó mohikánjának, annak a hajlott hátú, mindig sietős öreg embernek, akit csak egyszerűen Józsi bácsinak mondott mindenki. Azt a másik nevét csak úgy a háta mögött suttogva ejtették ki. 0 talán már öregnek is született. Örök időktől fogva változatlannak tűnt, görbén járt hátraszegett karokkal, mintha már születésekor törte volna derékba a sors. Vékony volt, mozgékony, s ahogy visszaemlékszem még most is látom megcsontosodott, göcsörtös ujjait, ahogy hosszú, rakoncátlanul kajla bajuszán csavarint egyet-egyet innen is, onnan is. Cserzett arcbőre csontjára száradt, mint a kivénhedt fa megráncosodott kérge... Asszonya nem volt, magában élt, de nem magányosan. Mindenkit ismert, őt is ismerték az emberek. Hétvégeken piacra járt. Évtizedes vevői voltak, mert aki egyszer megkóstolta a vele öregedő, ágaival a háztetőre támaszkodó körtefa viaszos, sárgára érett gyümölcsét, az számon tartotta, nem felejtette, és évente visszajárt hozzá... És nem is beszélve a virágairól, mert hát neki tulajdonképpen az volt az igazi büszkesége. Fajtánként külön vizesvödrökben, tragacson tolta be a piacra... Messziről járt, a Sötétkapun túlról, a város utolsó előtti utcájából, ahol lakott... És az a bizonyos tragacs, amit már az utókor talán nem is ismer, úgy hozzá tartozott, hogy anélkül csak akkor látták az emberek, mikor vasárnap, vagy ünnepek alkalmával a templomba sietett. Akkor is virágcsokorral a kezében, hajlottan igyekezett, megelőzve mindenkit, hogy amikorra a szertartás elkezdődik, virágai a helyükre kerüljenek. Korán kelő ember volt, különösen nyáron, kánikula idején, hogy még a napot is megelőzze felkelésben a tikkasztó hőség miatt. Az akkor még betonos műúton egyhangúan duruzsolt a tragacs kereke, mintha hozzá beszélt volna. Nyikorogtak a kiszáradt kerékküllők az egész faszerkezettel egyetemben. Megszokott, mindennapos hangok voltak akkor ezek; a mai ember elképzelni sem tudja, mert a világ fordultával az úti zajok is mások lettek. Ki emlékezik még a dédai szőlőkre?... Ma már a neve sem igen él; akad-e valaki, aki tudná: hol is feküdtek?... Több kilométerre a várostól, a Szamárhegy északi, Dunára néző lankásabb oldalán. Ez volt az a hely, ahová Józsi bácsi napjában ki- majd onnan hazatragacsolt. Sokszor esteledett már, mikor elindult hazafelé, és csak az Esthajnalcsillag látta, hogy közben megállt minden útmenti feszület előtt. A mindig magával hordott fületlen demizsonból vizet cserélt a vázának minősítetett befőttes üvegbe, és új, maga nevelte friss virágra cserélte ki a régit. S közben, ha a szükség úgy kívánta, kikapálta a nem odavaló gyomokat, vagy sarlózott, ha a buja természet nem tudott magának határt szabni, és elérte a feszület talapzatát... Aztán jött a következő feszület, majd a másik, s mikor végére ért a dolgának, lekanyarodott a volt vámház előtti földes útra, de akkorra már jócskán beesteledett. Itt - ott, hazafelé tartva, látott már félénken és sápadtan hunyorgó petróleumlámpás ablakokat; legtöbbször már a kocsmából is szállingóztak hazafelé a férfiak. Hangosak voltak, de soha nem tiszteletlenek, ha az öreg az útjukba akadt. Kalapot emelve nagy „adjon isten jóestét'.'-tel köszöntötték... Akik ismerték szokását, és istenfélő természetét, maguk közt csak Jézuskás Pásztornak nevezték. Hogy kinek a nyelP^ vén fordult meg először ez az elnevezés nem tudni; de nem hiszem, hogy gúnynévnek Hfe^^É szánta bárki is. Jóval inkább a mr jámborságát ismerték el általa. wK^M A sírját a nagyhét napjaiban wm sem láttam, hiszen azt sem tu•ft dom, merre van. De gondolom: tetszetős bolti virág díszlik rajWk ta, a földjébe süllyesztett vázában. Ismerve őt, én a sírját csupa olyan virággal ültetném teI! le, amelyek képesek volnának HSjw^Hj igazán őrá és világára emlékez^HHHhhBIIC tetni: - szerény árvácskával és . halk szavú nefelejccsel...