Esztergom és Vidéke, 2004

2004-04-08 / 14-15. szám

2 2004. április 29. Nagyváradi Vártemplom IV. stáció Találkozás édesanyjával, Máriával Márta gobelinművésszel - együtt is szerepelnek egypár tárlaton. Otthon pedig pontosan egy pár gyermeküket neveigetik szülői büszkeséggel, jóval több gyengédséggel, mint szigorral... Morvay László - e legszebb „közös művek" révén a számára legközelebbi utókoráról is gondoskodott... Ami pedig azt a Bizonyost, a Nagy Ismeretlent illeti: bőven lesz módja válogatnia - „hálásan vagy hálátlanul" - a távozó hátrahagyott értékéi között... Lapozgathat sok-sok könyvben, amelyek borítóit, címlapját, belső illusztrációit ő készítette. A nagyméretű tűzzománc-művek nyomában sem kell feltétlenül útra kelnie. Bár jobban jár, ha ezt teszi; de a legszebbeket, az életmű leglelkét 1993 óta hordozó harkányi és nagyváradi stációit - folyóiratban, illetve önálló kötetbe gyűjtve reprodukciók is felidézik. Közterületeken, középületek külső vagy belső falain máshol is számos tűzzománc műve látható : Budapesti Rendőrfőkapitányság, Dobogókői Üdülőszálló, pesterzsébeti középületek, a soroksári Páneurópa Iskola, ugyanitt a Szitás utcai óvoda mesefigurái. 1996-ban a Millecentenárium alkalmából elkészíthette Opusztaszerre a Magyarok hét nyila című (közel 96 m

2es) tűzzománc tér-plasztikáját (12 m magas fém nyílvesszők, 56 zománctábla). 1999-ben avatták fel a hévízi Polgármesteri Hivatal főtéri külső falán elhelyezett Szent István királyt ábrázoló (24 m

2es) tűzzománc-képét. A magyarság és kereszténység - úgy is, mint egység - Morvay számára nem üres szólamot, hanem mélyen megélt igazi szakralitást jelentett. Ugyan így az első királyunkkal közös szülőhely „szelleme" is. A szentistváni Nagy Mű előtt éppen itt tisztelegni saját köztéri alkotással: természetesen legbensőbb vágya volt. „A megbízást nem utasítanám vissza" - írta lapunknak szóló „vallomásában", 1996 karácsonyán. Várnia kellett még öt-hat évet, hogy mód nyíljon elfogadnia... Előbb emberi mivoltunk kisszerűségeiről készített szoba-lépékű, szeretve-ironikus nagyításait sorakoztatta fel az első alma mater galériájában (1997. február). Különb-különbféle profán oltárait és „nyelvelő, pipiskedő, dagadó, vetélő" (stb., stb.) kakaduit. Eletének szeptemberi - azévben éppen fél százados - évfordulóján pedig barátai segítségével „rendhagyó, retrospektív" tárlatot szervezett a Bazilika kupoláját kívülről körüljáró folyosón. Ahogy „beharangozójában" írta: „Szeretném megmutatni az 50 év képzőművészeti eredményeit a már biztosan az égben lakó Szüleimnek, a talán odakerült barátaimnak, az érdeklődő angyaloknak és a fellátogatóknak". Egy évvel később, 1998-ban szintén születésnapi dátummal adta be művét az esztergomi Városházán, egy sebtében kiírt országos millennium-pályázatra. Persze nem szobrot tervezett, hanem a koronázási palást Szent Istvánt ábrázoló részletét „írta át" tűzzománcba, és hatalmasra nagyítva képzelte el „ráteríteni" a Várhegy lankájára, a Bazilika Duna felőli kapuzata elé... A szakmai zsűri a pályázatot eredménytelennek nyilvánította; két beküldött mű alkotói díjat nyert, az egyik Morvayié volt. (Makettje tudomásom szerint ma is Esztergomban van; talán helyi múzeumnak kellene befogadnia.) 1999-ben - a hévízi mű avatásának alkalmával - azt írtam hasábjainkon, hogy nem egyszer hallottam tőle: IN MEM Zalán Tibor Nagyváradi Keresztút Morvay László tűzzománcai Van egy hely, ez a hely Nagyváradon van éppen, s ez a hely arról híres és nevezetes, hogy Szent László királyunk sírját rejtegeti a mélyében. A hely. Föléje építettek egy templomot, s ez a templom a magyar királyok eskütételének a színhelyévé vált évszázadokon keresztül. Zarándokoltak oda a derék magyari királyok, sorba mind, fejükön fényes korona világolt. Szinte látni az időben ezeket a koronákat, ahogy szentjánosbogárkék-arany világgal imbolyogtak az idő végtelen sötétjében. Volt idő és volt sötét. Azután volt az a templom lóistálló egy ideig, ahová az éhes lovakat kötötték be, akik bekötötték, s bizony a szent földre hullottak a méltatlan lócitromok. (...) Aztán még volt bútorraktár is a nevezetes Nagyváradi Vártemplom. Hozták, vitték belőle, bele a szegényes bútorokat, lehet az is, nagyon gazdag bútorokat hurcoltak oda a nagyon szegények, erről nem szól a fáma. A király ezt is elviselte alant, szelíden, ahogy nagy és magas emberekhez illik. (...) Azután volt még ott rosszabb is, mert a váradi zsidók deportáló helyévé nevezték ki a templomot, vagy ami abból megmaradozni vélődött. Ekkor talán szólt is a király, felszólt haraggal, de a történelem drámája, hogy vannak idők, hangos és vérrel megfestett időszakok, amikor a nagy és szent királyok hangja beleveszik a percgyilkosok hangzavarába. 1993. május 17-én Morvay László grafikus- és tűzzománcművész Nagyváradi Keresztút című stáció-sorozatát szentelték fel a sokat látott és megélt helyen. Bízhatnánk benne, talán hosszú időre' nyugvást talál magának a hely, helyben a képek, a színes, méltóságos tűzzománcok. Huszonnégy püspök szeletelte fel a művész stáció-sorozatát, Tempfli József nagyváradi megyéspüspök mondott ünnepi beszédet Paskai László és Tőkés László jelenlétében. Esemény volt mind Nagyvárad, mind a művész életében továbbélő és továbbgondolkodtató pillanatsor. Nagy vállalkozás a Morvay Lászlóé. A főoltáron kívül 14 nagyméretű (6 darab 2 m

2, 8 darab 50 x 155 cm) képből áll a Nagyváradi Keresztút. Összességében harmincöt négyzetméter matériát tölt meg. Esendő férfiakat és nőket jelenít meg munkáin Morvay, Jézusa töprengő a szenvedésben, Pilátusa kopasz filozófus, s a tagadhatatlan hasonlóság a megkínzott és a megkínzó, mártír és pribék között, nyilvánvalóan sugallja a keserű huszadik századi felismerést: a haramiák emberek, egyformák vagyunk a teremtés által, csupán választásunk kérdése, mik leszünk, a keresztek hordozói, vagy a korbácsot tartó kezek. Anyja emlékének ajánlotta a grafikus a művét. Egyszer eldörmögte nekem, ha egy atomháború elpusztítaná a világot, a tűzzománcok megmaradnának. Talán a falak nem, ott Nagyváradon, csak a tűzzománcok. Elképzelem, ahogy az igazi falak helyett ott derengenének a pusztítás füstjében az idő falára felszögelt képek, Krisztus a vörös töviskereszten, de nem csak ő, Mária is, a többiek is, a rosszak, a rontóak, így együtt, a mi fájdalmas tükörképeink. Fölnéz - talán lenéz az öröklét takarásából László király, fölnéz, és elmosolyodik. Királyom, így álmodunk mi, 1993-ban, az emberről szépeket, Budapesten és Nagyváradon. (M-Szivárvány, 1993. 2. szám.) Zalán Tibor n ' holQ X I ^ I Morvay-oltárra 1. Boltív alatt, hol denevérek laktak, halk glória homály 2. Női formákhoz vetkező vonalakkal gyón és vétkezik 3. A pár, akár a bárány felé fordulók a sorsát nézi Gittai István Tűzben járt vala EMeL zománcképei alá Tűzben járt vala s kihűlt vala minden de el nem enyészik de el nem enyészik hiszen ragyog hiszen egyszerű hiszen egyszeri Dehiszen ujjlenyomat! ORIAM 1947 MORVAY LÁSZLÓ 2004 Esztergomban született, szeptember 4-én, amely dátum a család történetében azért vált különösen jeles ünneppé, mert édesanyja születésnapjával volt azonos. Amikor élete nagy „óráján" a két utolsó számjegy éppen helyet cserélt: 1974-ben Morvay László útja is véglegesen is a főváros felé fordult. Közben 27 esztendő - a nevelkedés állomásaival. Iskoláit Esztergomban kezdte, „petőfis" kisdiákként; „szellemi eszmélését" - ő fogalmazta így - a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak köszönhette. Rajztanári diplomáját pedig az egri főiskolának. Ezután vették fel a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol mesterei: Patay László és Bráda Tibor „kezei alatt" készült a művészi pályára. Ennek „vezércsillagait" a maga számára főként Kondor Béla és Szalay Lajos munkásságában fedezte fel. A tanári diploma megszerzésétől kezdve, haláláig - miközben lankadatlanul futotta kiállító-művészi karrierjét - egyfolytában tanított. Iskolában és iskolán kívül, „minden szinten - szinten mindent", ami képzőművészetként ún. vizuális kultúránk gyarapodását szolgálhatja. És tanult is egyszersmind. Az „ifjú szívektől" ő - és tőle azok... A kettős szerep számára elválhatatlanul egy volt, bárhonnan nézve: alkotás. Képé, emberé, mások vagy önmaga személyiségéé: ugyanaz, ugyanúgy. A közös, kölcsönös „emberformálástól" is termékenyülő szüntelen kreativitása szinte az összes képzőművészeti technikát kipróbálta és -próbáltatta. O is művelte mindazt, amit tanítványai számára „programozott": a sokszorosított grafika összes ágát-bogát (a linómetszéstől a szitanyomásig), a festészetet, a terrakotta-kerámiát, a gézgipsz-plasztikát és a tűzzománcot. A saját munkásságán belül végül is - az 1980-as évektől - ez az utóbbi technika vált a művészi önkifejezés egyre meghatározóbb eszközévé. Sokszor elmondta, hogy voltaképpen tanítványai „terelték át" erre a területre, amelyen a '90-es évek közepétől pályája „leglátványosabb" eredményeit érte el. Először a Kakadu-sorozattal, amely 1995-ben meghozta számára a Kecskeméti Nemzetközi Művészeti Alkotóműhely három díjának egyikét, méghozzá a lehető legrangosabb mezőnyben. Az érték-alapú érdekérvényesítésnek is nagy mestere lévén, „lobbizó" a legnemesebb fajtából, 1997-ben sikerült összefognia társait, így apították meg a Tűzzománcművészek Magyar Társaságát, amely első elnökéül választotta. A saját „csúcsteljesítményeit" sem méregette büszkébben, mint nevelői „aprómunkájának" hatását. Mindenekelőtt a Gaál Imre Ifjúsági és Gyermek Képzőművészeti Stúdióban, amelyet szintén ő alapított - rögtön, általános iskolai tanárságának kezdetével egyidőben. O vezette aztán az országos és nemzetközi hírnévig. Vizuális-nevelési programjairól több hazai és nemzetközi szimpóziumon (Budapesten, az USA-ban, Japánban, Németországban, Svájcban) tartott előadásokat, és számos tanulmányt is publikált. 1982 és 1995 között a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem rajz-tanszékének volt az adjunktusa. 1974, 30 évvel ezelőtt: a tanári és a kiállító művészi pályának egyaránt kezdete. Utóbbi minőségében - mielőtt „nekivágott a nagyvilágnak" először szülővárosának mutatta meg magát, a művelődési központban. Úgy öt-hat évvel később, régi kapcsolatunk „szerves" folytatásaként, örömmel adtam otthont a könyvtárban „gaálimrés" hazalátogatásának. Aztán a csoportos és egyéni kiállítások „sűrűje", itthon és külföldön. Nemcsak Európa számos városában - Firenzétől Espooig -, hanem „az óperenciákon is túl", így Algériában (itt nemzetközi nagydíjjal) és Japánban. Közben három évben és három évenként (1991, 1994, 1997) vissza-visszatért - már minden értelemben „felnőtt" művészként - otthonos esztergomi „szigetére". 1994-ben, 10 esztendeje - egynéhány hajótörés után, magánéletében is virágzó partot ér. Ettől kezdve családi körben, feleségével -M. Németh