Esztergom és Vidéke, 2004

2004-04-08 / 14-15. szám

4 2004. április 8. A tékozló fiúja. Mindszenty Csarnokban (Pálos) A Mindszenty József ka­tolikus iskola diákszínpada hatal­mas feladatra vállalkozott, amikor elkezdték a betanulását Ivancsits Tamás A tékozló fiú című rockoperá­jának. Az egyházi vonatkozását Csa­nád Béla teológus így fogalmazta meg: „Minden nagyböjt visszatérő felhívás és alkalom, hogy megtér­jünk bűneinkből, Istenhez térjünk, és életünket jobbá tegyük. Másként nem részesülhetünk Húsvét ünnepének örömében és az örök Húsvét, a meg­váltás ajándékában. A nagyböjti ki­engesztelődés csodálatosan mély teo­lógiáját ábrázolja az Evangélium a tékozló fiúról szóló példabeszédben. Ez a példabeszéd a világirodalom egyik remekműve. A megtérés vágyát és eseményét sem lehetne szebben el­mondani: Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vét­keztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem va­gyok méltó, csak béreseid közé fogadj be." Cserny Szilvia iskolaigazgatót kértük, hogy avasson be bennünket az előkészületek, majd a háromszor is teltházas előadás részleteibe. - A darabot január óta próbálta énekka­runk és az irodalmi színpadunk. A 40 diákot megmozgató énekes-zenés darabban az alsó-, a felső tagozato­sok, valamint a végzős főszereplők mind-mind megtalálták maguknak a testhez álló feladatokat. A legki­sebbek „őrangyalai" lettek a tékozló fiúnak, a felsős lányok a fiút mara­dásra kérő szülőváros, a fiúk a kikö­zösítő, elutasító idegen város lakóit jelenítették meg. A diákok mellett pedagógus kollégáim valamennyien kivették részüket a szervezésben, a lebonyolításban. Név szerint is kö­szönettel tartozunk Galambos And­reának és Péter testvérnek a gyö­nyörű díszletek megfestéséért. Reiser Imrének a paravános elkészí­téséért, Espasa Ramonnak, aki a fe­(P.) Mi is közreadtuk azt a felhí­vást, amelyben a Dömös Barátok Köre történelmi rajz- és irodalmi pá­lyázatot hirdetett meg óvodásoknak, iskolásoknak. Mint megtudtuk, nagy érdeklődés kísérte a Duna-par­ti kistelepülés felhívását, azóta meg­történt az értékelés, kiosztották az elismeréseket is. Minderről Pálmai József tanár, dömösi lokálpatrióta tájékoztatott. - Összesen huszonöt munka ér­kezett be, ebből húsz rajz, kettő iro­dalmi, három pedig plasztikai jelle­gű volt. Mivel az értékelésre és kiál­lításra szánt plébániai helyiség szűknek bizonyult volna a bemuta­tásra, Pokriva László plébános kész­séges hozzájárulásával a katolikus templomban állították ki a pályázati munkákat. Először a plébános úr kö­szöntötte a megjelenteket, majd Vertei Beatrix grafikusművész, a ba­ráti kör vezetője az ifjú alkotók je­lenlétében külön-külön értékelte a kiállított munkákat. Kiemelte a munkák nyitottságát, melyek a la­kóhely szeretetéről tanúskodtak. Minden résztvevő kapott elismerő oklevelet, amelyet Vertei József gra­fikusművész - aki Dömös szülötte volt - alkotása díszít. A kiemelkedő rences diákok segítségével a színpad világítását tervezték és kivitelezték. Köszönettel tartozunk Nyitrai Lász­lónak, hogy a gyerekek tiszta hangja a mikrofonokon és erősítőkön ke­resztül eljutott a szívekig. A darabot Bégányi Gáborné Juhász Marianna magyar-ének szakos és Újpesti Gi­zella tanítónő tanította be. Egyszer a Szent Anna-templomban, kétszer a Mindszenty Csarnokban adtuk elő, valamennyiszer nagy érdeklődés mellett. Ez nagyon fontos, de ettől lényegesebb, hogy mit adtunk útra­valóként azoknak az embereknek, akik megtiszteltek minket figyel­mükkel. Mindhárom előadás díjtalan volt. A padsorokból, az elhelyezett szék­sorokból könnyen követhető volt, ; hogy legalább háromezren tapsoltak a közreműködőknek. Szólót énekel­tek: Janás Bernadett (tékozló fiú), Pongrácz Dóra (apa), Fődi bernadett (anya), Molnár Mónika (testvér), Né­meth Eliza, Csóti Nikolett, Sulyok Szilvia (narrátorok), Kanász Niko­lett, Demján Eszter, Majtényi Ale­xandra (angyalok). Gratulálunk va­lamennyiüknek, akik e szép előadá­sokkal megajándékoztak bennün­ket. Köszönjük! Minden további méltatás helyett többet mond dr. Kanász Gábor kór­házi főorvos véleménye: - Lehet, hogy szülőként elfogult vagyok, de amikor e gyermekeket szerepelni látom, felébred bennem a hideg világban a reménysugár, a jobb, boldog jövő reménye, hiszen a szereplő angyalok hangján tényleg az angyalok énekeltek, és a rossz tényleg jóvá változhatott. Az igazság sziklára épül, hittel, szeretettel elke­rülhetjük a „Bűnös utat", ahol „vég­leg elvesznénk". Ezek a gyermekek így tanulják, ebben nőnek fel, fel­nőttkorukra ezt viszik magukkal. Hála mindazoknak, akik őket erre ösztönzik. munkák alkotóit a baráti kör juta­lomban is részesítette. Kiemelkedő munkát küldtek be Miklós Tamás (Esztergom) 11., Gavenda Gábor 8., Pálmai Annamária 9., Detrich Anna 7., Schaub Gábor (Esztergom) 5., Hendrik Viktória 4., Gerstmayer Ist­ván 4., Szénási Dalma 2., Vitéz Va­lentin 1. osztályos és Kósa Krisztián MSGWO Április 14-én, szerdán, a Babits Mihály Városi Könyvtárban: 15 órakor A 40 éves Költészet Napja alkalmából az Esztergomi Klubszínpad műsora Barangolások a költészetben címmel. Bevezetőt mond Várady Eszter. (...) Szellemi erőt és tartást csak érzelmi és gondolati hagyomány ad­hat: és ez az amit az irodalom klasszikusaiban találunk. Az emlé­kezés nélküli nemzet ingatag és hó­bortos lenne, mint az emlékezés nél­küli ember: mégis nagy dolog az hogy érzelmeket és gondolatokat is örökölhetünk őseinktől, s nemcsak földet és házat. Érzelmi és gondolati 1 hagyomány más szóval emberi ha­gyományt jelent; lelkek elevenségét a mi lelkünkben; nagyon különböző valamit attól a holt betűtömegtől, amit rendesen a klasszikusokban látni szoktak. S talán éppen arra jók az ilyen ünnepségek és összejövete­lek, hogy a holt betűkből valamit ele­ven és hangos szavakra válthas­sunk, s ezzel mégis közelebb férjünk ahhoz az eleven emberi valamihez, ami a betűk mögött van. Mint a spi­ritiszta szeánszokon: szellemet idé­zünk, az embert idézzük. (...) Mikor jött a nagy európai föllé­legzés, a reneszánsz, a magyar az el­sők egyike, akik hosszú és mély lé­legzetet vesznek, a Nagy Lélegzetet, mely egy reflex önkénytelenségével váltja ki önmagát egyik néptől a má­sikig. A Balassa lélegzete volt ez, a gyönyörű mezőkön: az első magyar költői egyéniség jelent meg a földön. S ez volt az igazi magyar renais­sance: nem valami kész, akart maj­molás, nem az udvar reneszánszá­nak pünkösdi királysága. (...) Idézzük őt, ezt a magyar Villont, ahogy nevezik, élet- és természetsze­retetével. pompa és színkedvelésé­vel, erőszakos, nagyúri vérével aho­óvodás gyermekek. A Dömös Bará­tok Köre köszönetet mondott Papp Istvánné dömösi óvónőnek és Szemeryné Szimeth Juditnak, a vi­segrádi Áprily Lajos Általános Isko­la rajz szakos tanárának felkészítő munkájukért. A baráti kör követke­ző pályázati kiírásának témája Szent István és kora lesz. 17 órakor A Párkány - Esztergom Baráti Egyesület Műhely-hidak című találkozó-sorozatának keretében Ottmár Sándor képzőművész kamarakiállításra, beszélgetésre várja az érdeklődőket, a házigazdával: Nagyfalusi Tiborral együtt. A képekhez verseket társít: Elek Csilla. Ottmár Sándor tollából: Használja egészséggel! - ezekkel a szavakkal szoktam útjára bocsáta­ni a vevőt, amikor valamelyik képem gazdára lel. Valóban azt szeretném, ha a festményeim nem csupán deko­rációként foglalnák a helyet a szo­bák falán, hanem hatni tudnának a nézőre, befolyásolva lelki állapotát. „Illatot árasszon a kép - anélkül, hogy rózsát festenék!" Maga a motí­vum számomra jóval kevésbé fontos, mint a rábízható üzenet. Nagyon ér­dekel a lélektan; gyakran versekkel „ihletődöm". A „szemnek láthatat­lant" igyekszem ábrázolni. „Olyan legyen a festmény, akár a kulcs, mely ezer ajtót nyit fel -, s hogy aki látja, lelke rezdüljön belé!" gyan első látásra föltűnik, gőgös és kalandos száműzött, rablólovag és csavargó. Őbenne támadtak föl a ré­gi istenek, s benne békültek ki a Nyugat új isteneivel. Mert vad har­cos volt és művelt költő és európai szellem és magyar lélek. Harcai és gáláns szerelmei között, és lova mel­lett a füvön fektében, olasz és latin reneszánsz költőket olvasott, s Nyu­gat e hangjai fölszabadították benne Kelet meleg fantáziáját és indulatait, melyeket fajában épp e Nyugat val­lása oly soká elnyomott, s néma­ságra ítélt. így lett ő művészi és eu­rópai magasságra emelője a virág­énekeknek, a régi magyarság e po­gány szerelmi és természeti lírájá­nak. Keleti képgazdagság s bibliai párhuzamosság jellemzi ezt a lírát, mely a nép elnyomott és elnyomha­tatlan mélyeiből eredve; fölhatott, és iskolát csinált a legmagasabb körök­ben, a hatalmas oligarchák kastélya­iban. (...) Ez ennek az életnek az egyik arca - mert van egy másik arca is, és az már sokkal kevésbé ragyogó. A köl­tői nagyságot, amely lelki nagyság, nem adja ingyen a lelkek istene; s ez a költőélet sem lehetett igazában oly sima, fényes, gáláns romantika, ami­lyennek a tankönyvek mutatják. Eb­ben a lélekben tenger keserűségnek kellett lakoznia. S mikor bujdosása előtt búcsút mond hazájának és le­számol életével, nem a külső világ el­len panaszkodik. A külső dolgokért, mindazért, amit maga körül lát, a legnagyobbaktól a legkisebbekig, hazája dicső harcaitól szép lovaiig és fegyvereiig épp úgy lelkesedik, mint azelőtt. De benne magában törött meg valami, s ez az, ami miatt min­dent el kell hagyni, mindennek bú­csút mondani. A költő, aki verseit átkozza meg, egész életét átkozza meg: mert nem ezek a versek teszik-e egész életének foglalatát, kvintesszenciáját? Ez az élpt csak messziről nézve olyan tisz­ta, gáncstalan lovagi romantika, amivé az iskolakönyvek idealizálják: belül tele a legsötétebb ellentmon­dásokkal, díszharmóniákkal. (...) Mi e sivatag, elferdült élet vigasz­talása? mely nélkülözte a család és az otthon melegét, a hasznos munka fényét, a rendezett emberi helyzet öntudatát? Bizonyos, hogy voltak vi­gasztalások itt is. A szép erdő-mező volt otthona, „sétáló palotája" hosszú portyázásokon. Mely költő­nek volt jobb dolgozószobája? Burckhardt szerint a „természet fel­fedezésének" kora volt ez, s Balassa, olasz kortársaitól függetlenül, spon­tán és mohón itta a magyar tájak gyönyörűségeit. Családja a ,jó vitéz legények" csapata volt, akik kaland­jain követték, s akikre mindig meleg emberséggel gondol. Munkája a harc, a török háború, mely, a régi perzsa háborúkhoz hasonlóan, a kultúra harca volt a barbárság ellen, s melynek jelentőségét teljesen átér­zi, talán először fejezve ki, igazán pregnánsan, Magyarország évszáza­Ottmár Sándor 1964-ben Zselízen született, - ma is ott él és al­kot. Gyermekkora óta foglalkozik rajzzal, festészettel. Az alapiskolá­ban magánórákat vett rajzból, kü­lönféle versenyeken díjakat nyert. Munkáscsaládból származik, har­madik gyermekként - anyagi okok miatt - nem folytathatott képzőmű­vészeti tanulmányokat. Acélkonst­rukció-szerelőnek tanult, de a festé­szet iránti szenvedélye megerősítet­te a felismerésben, hogy nem a meg­felelő pályára lépett. Az önkifejezésnek ezt a formáját hivatásának érzi, ezért autodidakta úton igyekszik képességeit fejleszte­ni. Korábban a tájkép és a csendélet foglalkoztatta; jelenlegi műveiben a figurális kompozíció dominál, általa az emberi lélek érzelmi mélységeit igyekszik megérinteni, egyre inkább stilizált módon. 1999-től a párkányi képzőművészkör tagja. Már több csoportos kiállításon szerepelt; a közeljövőben önálló kiál­lítással is bemutatkozik majd. dos históriai szerepét: „Ki keresz­ténységnek viseled paizsát". De a harc ránézve apró és dicstelen ka­landokká forgácsolódik szét, s e fe­gyelmetlen kalandok ódiuma végre hazájából is kiűzi, melyért harcolnia kellene. Vagy Cupido űzi ki, amint maga mondja egy versében, Cupido, aki hatalmasabb Marsnál? A szere­lem nagy kiélési lehetőség e sivár életben, s nincs a magyar irodalom­ban költő, aki speciálisabban szerel­mi költő lenne, mint Balassa. Futó kalandoktól a nagy életet átfogó ér­zésig, gőgös csapongástól a könyörgő megalázkodásig, a szerelem egész skálája szóhoz jut benne. (...) Ha Balassa egy-egy levelében fel­hozza az új verseket, melyek leg­utóbb Jutottak elméjére": „nem rosszak bizony, azmint én gondo­lom!"; ha panaszkodik azok ellen „akik akarmi irásimot is elméjeknek csontos pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával vesztegetik, festetik és ízetlenítik"-, ha önérzetesen jegyzi meg Marullus versét fordítva, hogy „Igéről igére nem szinte teheté, / De hertelen jobbitá": mindez az írói ön­tudatnak olyan megnyilvánulása, mely ebben a korban a külföldön is párját ritkítja s mely eléggé bizonyít­ja azt is, hogy Balassánál az írás nemcsak a szeretkező vitézúr ama­tőr kedvtelése volt, mint azt eddig szerették elhitetni, hanem teljes tu­datossággal vállalt írói hivatás: az első írói hivatás a magyar költészet történetében. (...) A derék Magyarország nem Itá­lia. Balassának nincsen itt talaja, s forrongó indulatainak minden kitö­rése félszeg csínyeket, kicsinyes fel­sülést, halmozódó ferde helyzeteket eredményez. Egész sorsában van valami végte­lenül sivár tragikum. A költő nem jobb mint kora; (...) így hordja magában a magyar líra veleszületett s mostszületett gőgjét ez a különös, hajszolt, (...) „sehon­nai" „falu csudája", lókupecségre jutott nagyúr. Megváltja-e, meg­nyugtatja-e ez a gőg meghasonlott és szenvedélyes lelkét? Aligha. Cupido ura e léleknek, a rettenetes, telhe­tetlen vágy; Cupido, akinek nem árt „Sem Mars, vitézséggel, / Sem Pallas, el­mével". A versek is csak Cupido szolgái, s alkotójuknak „bajnál egyebet" nem szereznek, hogy már-már elkesere­detten szánja tűznek őket: nem utol­só példa a magyar líra történetében. Az Istenhez magához kell folyamod­ni, gyermeksége áhítatához vissza­térni, s mintegy mennyei Atyja előtt kisírni magát, hogy a zaklatottság enyhülésre jusson, mint a szélvert felhő, ha besírja magát a nyugodt tengerbe. Vallás és szerelem: ez en­nek a léleknek két sarkpontja, s iste­nes énekeihez csak szerelmes dalai foghatók. Egy bűnben és rendetlen­ségben töltött élet utolsó könny­csöppjei... (...) Esztergom, 1928. Királyi vidék ez" - dömösi diákrajz-kiállítás Babits Mihály - Balass a Bálintról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom