Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

2004. december 2. 7 így látják a kettős állampolgárság kérdését azok a honfitársaink, akikről a népszavazás szól Ne hagyjátok el Csaba népét, ne tagadjátok meg a székelyekkel való nemzetközösséget! KOLUMBAN SÁNDOR, Bardóc (Kovászna) alpolgármestere: - Nagy öröm és különleges megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek köztetek, és átadhatom egy lélekben és nyelvében tiszta tájék, a Székelyföld délkeleti csücskén őrtálló Erdővidék üzenetét, annak az önkényesen és egy tollvonással elszakított rész üzenetét, amely a történelem során becsületben, és semmi áldozattól vissza nem riadva, védte Erdély és Magyarország határait, meg nem alkudva sem tatár, török, osztrák, muszka, sem német előtt. Sajnos, a szabadnak született és lélekben tiszta székelységet soha nem kérdezték meg, vannak-e igényei, elvárásai, az ő fejük fölött a nagyhatalmak önkényesen döntöttek. A legfájóbb Trianon volt, amikor az évezredes rendet és ország-berendezkedést egyszerűen szétvágták. A második bécsi döntés után négy évig ismét élveztük és éreztük, hogy él nemzetünk. Habár világégés és nyomorúság volt, szűk régiónk így is virágzott. Gazdakör, működő közbirtokosságok, alapítványok és kulturális egyesületek, gépesítés és tanulmányutak jelemezték ezt a pár esztendőt. Sajnos, a következő 60 év újra, és még inkább béklyóba kötötte ezt a székelységet is. A '89-es változások azt a reményt sugallták, hogy végre eljöhet a nemzet normális, határokon átívelő egyesítése, amit úgy-ahogy az anyaország is felvállalt. Sajnos, a különböző intézkedések nem váltották be a várt reményeket. Most, december 5-én ismét sorsdöntő fordulat állhat be a nemzet rehabilitálásában. A mi sorsunk ma már nem a nagyhatalmak kezében van, hanem a Tietekében, a velünk egy anyanyelven beszélőkében. Ezen a nyelven fordulok tehát hozzátok, Szent István városának polgáraihoz: Kérem, fontoljátok meg, és döntsetek a józan ész, és a szívetek jósága szerint! Mi, erdélyiek, csak külső szemlélői leszünk ennek a döntésnek, de következményeit a saját bőrünkön érezzük majd. Ne hagyjátok el Csaba népét, ne tagadjátok meg a székelyekkel való nemzetközösséget! Isten legyen veletek, Atyámfiai, a szavazófülkében és mindörökké! Nekünk minden nap meg kell harcolni azt, hogy magyarok vagyunk MILINSZKY JÓZSEF, Temerin Első Helyi Közösség elnöke: - Felkérném nemcsak az esztergomiakat, hanem az anyaországiakat is, hogy jól gondolják meg, és szavazzák meg a kettős állampolgárság intézményét. Mert akkor mi nem az anyaországi magyarok terhére fogunk boldogulni, hanem ott, ahol élünk. Ebből nemcsak a magyarországi embereknek, de magának az anyaországnak, mint államnak is haszna lesz, mert például Temerinben és Esztergomban is lehet egy-két eredményes vegyesvállalkozás, és ezt kihasználva egymásnak olcsón, minőségi árut tudunk termelni. Ha adózik utána, ha befizet mindent, kifizet minden járandóságot az állam felé, nem lesz a temerini sem a magyar állam terhére. A tiszta jövedelemmel pedig az anyaországi magyarok is szabadon rendelkezhetnek, ebbe természetesen nincs az államnak beleszólása. A betelepülési félelem tévhit, mert Szlovákia is belépett az Európai Unióba, mégsem jöttek át tömegesen felvidéki magyarok. Románia pedig hamarosan szintén tagja lesz az Uniónak, tehát a kettős állampolgárság ott is csak szimbolikus jellegűvé válik az erdélyi magyarok számára. Lassan-lassan elöregszik az anyaország, és csak ő van egyedül a világon, megkárosítva így, hogy a saját országával és a saját nemzetével van körülvéve. Tartaléka a gyarapodásra csak onnét lehet, belsőleg nem biztosított. Mutassák meg érvekkel - a Magyar Igazolvány esetében sem tették-: valójában mi terheli a magyar államot? A magyar államot inkább az a kiadás terheli, hogy erről népszavazást rendeznek. Mert ha megkapjuk a kettős állampolgárságot, nekem közjogból vizsgát kell tennem, amiért fizetnem kell, és az útlevélért is, mint másoknak. Mibe is kerülünk tehát a magyar államnak ? Sajnálatos, hogy egy ki tudja honnan ide vetődött kereskedő nagyobb jogokkal rendelkezik mint én, akit ezerszáz esztendő 33 generációján át kötődöm ehhez a röghöz. Az én apám meglett fiatalemberként a magyar királyi honvédség árkász szakaszának tisztje volt. Akkor jók voltunk, amikor harcolni kellett az országért, most nem? Az apám nem lehetett volna tiszt a magyar hadseregben, ha nem lett volna magyar állampogár. Engem ez miért nem illet meg? Mi el sem vesztettük, mert mitőlünk el sem vették a magyar állampolgárságot. Ha megkapjuk újra, az csak eszmeileg egyesíti a magyarokat. Mert megélni egy napot magyarként Esztergomban és Temerinben - ugye fölösleges hangsúlyoznom -: az nem ugyanaz! Temerin az utolsó végvár, ahol a Délvidéken tömbmagyarság él. Ha mi föladjuk a harcot, a magyarságunkat, szülőföldünket - az egykori magyar területeket valójában - a szerbek pár év alatt letapossák. Nekünk minden nap meg kell harcolni azt, hogy magyarok vagyunk, hogy magyarok akarunk maradni. Ha aNem-ek kerülnek december 5-én többségbe, nagyobb veszteséget tesznek ezzel a magyarságnak, mint Trianon, mert ez számunkra egyértelműen azt üzeni: az anyaország mai kormánya lemondott Délvidékről és Kárpátaljáról, az itteni 5-600 ezer népességű magyarsággal együtt. Ezek a területek lehet, hogy húsz év múlva sem kerülnek be az Európai Unióba - és akkor mi elvesztünk! Ha az Igen győz, akkor viszont Délvidék mozgásba lendülhet. No, nem az áttelepülésre, hanem arra, hogy vigyük a tőkét, a lehetőséget oda, ahol élünk, arra a szülőanya-földre\ Nem kétlem, aki nemzetben gondolkodik, igen-nel szavaz. Esztergom városa, bízom benne, hogy mellettünk van! Lejegyezte: (sms) Majláth Béla, Bácskossuthfalváról (Vajdaság): - Ismerve, látva, megélve az idáig vezető folyamatokat, felelősségteljesen állítom: nem várjuk sátoros nomádként összecsomagolva december hatodikát! Lezárult a kilencvenes évek elején életüket féltve útnak induló fiatalok korszaka. A 2000. október ötödikéi forradalommal megváltozott a helyzet, elsősorban gazdasági motiváció vezeti a tőlünk elköltözőket. Bácskossuthfalváról, hatezres lélekszámú településünkről hetente egy fiatal megy el, munkát vállalni. Ennek a folyamatnak nincs köze az állampolgársághoz! Az állampolgárságról, határon túliként, elsősorban azt kívánom elmondani, hogy annak megadása, földrajzi helyzetétől függetlenül a Kárpát-medencei magyarság akarategységben létrejött elvárása. Elvárás a kormánnyal, és a népszavazás kiírása óta a nemzettársakkal szemben: elvárjuk, hogy igényünket, ha mással nem, az útlevél megadásával akceptálják. Ezt megértette a többség, annak ellenére, hogy a kormányzat szégyenteljes és szomorú módon távol akar bennünket - határon túliakat és -innenieket - tartani egymástól. A számokkal való játszadozásnak - ezt mutatta a kedvezménytörvény is - nincs alapja! Mi lojális {

jolgárai maradunk annak az álamnak, amelyben élünk. Az állampolgárság kérdése minket érint, de más érdeklődésére is számot tart. A bizánci logikával gondolkodó szláv közösségre gondolok, amelyben boldogulásunk nagyban függ attól, az anyaország sajátjainak tekint-e minket. Ha nem, ottani szerepeink, szerepvállalásunk marginalizálódik, úgy vélhetik: bebizonyosodott, hogy ezentúl játékszernek tekinthetik az ott élő magyarokat, az atrocitások durvábbá válnak, a neonacionalizmus suhancainak leszünk kitéve. Sajnáljuk, hogy Budapesten eluralkodott a süket fülek harmóniája - hallják kérésünket, de mást adnának. Ha a nemzettudat terén nem tud érdemi cselekvéssel megnyilvánulni a kormány, felmerül a kérdés, van-e felelős kormánya Magyarországnak ? Miután én úgy lehetek itt, Esztergomban vajdasági magyarként, hogy a szabadkai külképviselet turistavízumot állított ki számomra, rámutat az „állampolgársággal rendelkezni, vagy nem rendelkezni "-felvetés egyik aktuális kérdésére. A közeljövőben szigorodó vízumrendszer az állampolgársággal nem rendelkező szerbiai magyarokat elvágja az országtól. Egy átlagos, rokoni kapcsolatokkal nem rendelkező bácskai fiatalnak, aki közös kultúránkat elsajátítani jönne Magyarorszára, elméleti esélye sem lesz, hogy az ország területére lépjen. Hatalmas szégyenfolt ez... Ajándékba semmit nem szeretnénk kapni. Visszakapni annál inkább szeretnénk állampolgárságunkat, amelyről önként soha nem mondtunk le. A kérés Valamikor egy költő, akinek őseit hajdan Zala megyébe sodorta a végzet, s ki azóta az irodalomkönyvekbe költözött, azt írta: „Nekem a kérés nagy szégyen ". Bizony az, hiszen ősei révén maga is félig székely volt. Nehéz dolog annak kérni valamit, aki egyrészt az egyenlők közötti beszédhez van szokva, másrészt pedig nemigen kapott soha semmit. Mintegy négy és fél- ötmillió magyar ember kéri most azt az állampolgárságot, amelyre Isten és ember előtt joga lenne. Nem követeli, nem toporzékol, hanem kéri: mert van annyira fontos, van annyira szent számára hogy megalázkodjon. Az édesanya szeretetét nem lehet követelni: csak kiérdemelni lehet, és legrosszabb esetben: ölelését kérni, bármekkora szégyen is legyen. Kiérdemli-e hát ez az ötmillió ember a magyar állampolgárságot ? Gondoljunk csak arra, hányan lennének a mai, megcsonkított Magyarország területén magyarok a jog, az állami védőkar és magyar állampolgárság néZ&zH?Hány magyar lenne Budapesten nyolcvan év kisebbség után? És hány van most? December 5-én majd ez is kiderül. A válaszra leginkább váró ötmilliónyi ember akkor és úgy maradt magyar, hogy ebből soha, semmilyen előnye nem származott. Annál inkább zaklatás, kitelepítés, börtön. Folyamatos gyanakvás és megaláztatás között képesek voltak, és képesek lesznek büszke és szép magyarok maradni a Kárpátok alatt, a Felvidéken, a Maros mentén és lenn Délen - a szétszaggatott test minden irányába. Képesek lesznek - mert ezek a nemzettudattal megvert vagy megáldott konok emberek akkor is magyarok maradnak, ha december ötödikén valami kollektív szívszélhűdés nemet mondat a kicsi országban maradottakkal. A „határon túliak" akkor is magyarok maradnak, ez legyen világos - a „határon belüliek", Magyarország azonban többé nem. Aki ezt nem érti, szántson és vessen, és bízza másra az áldozatot. Kazinczy még tudta a titkot. De tudják, értik és érzik a nemzethez tartozás titkát Csíkszentdomokoson, vagy Dunaszerdahelyen, Munkácson vagy Szabadkán is. Ez az, amit nem ért, és ezért dadoghat hát némely politikus kedve szerént. A kérdés itt nem arról szól, hogyan képzeljük el a társadalmi rendet. A kérdés egyvalamiről szól: hogy magyar-e az illető vagy sem. Ha magyar, akkor magától értetődő módon tizenötmilliós, erős, gyarapodó nemzetet szeretne az alakuló új világban. Ha nem magyar, e kérdésben nem kell érdekeljen a véleménye. Ennyire egyszerű ez. Hiszen nem ért hozzá, nem érzi, „nincs elég információja e kérdéskörben". Maradjon ő az, ami. Többet most itt ne róluk: ha tizenötmilliónyian leszünk, majd elfelejtjük őket, mint egy rossz álmot. Ehhez kell az igen szavazat december ötödikén, ehhez kell újra megválasztanunk magunk királyságát, mint anno a Duna jegén: hogy újra erősek legyünk, egyetlen szép és önbizalomtól duzzadó nemzet, mint annyiszor a történelem folyamán. Ezt kéri az a bizonyos ötmilliónyi ember. Azon belül a majd' egymilliónyi székely, és azon belül e sorok írója: pedig a kérés nagy szégyen a magamfajtának. Személyes lesz e kérés: de a magyar állampolgárság személyes, mi több: érzelmi kérdés. Hiszen családom emberemlékezetig visszamenően katona volt, és harcolt Magyarországért. Apám az egyetlen, aki kimaradt a sorból; pedig ő még magyar állampolgárként született Gyímesközéplokon, amely akkor még Magyarország volt. Nagyapám a második világháborút harcolta végig ezért a hazáért, dédnagyapám az elsőt, üknagyapám Boszniában szerezte vitézi címét, s felmenőim évszázadok óta a keleti határokat védték. Jómagam, sorkatonaként a „89-es román forradalom" első napjait annak tudatában harcoltam végig, hogy a magyar csapatok bevonultak Temesvárra. Ekkorát, ilyen gátlástalant hazudtak akkoriban - de mai napig hálás vagyok érte, mert megtapasztaltam valamit, amit ők, akik hazudtak, soha nem fognak megérteni. Én akkor megszereztem saját belső, lelki magyar állampolgárságomat. Akárcsak nagyapám, dédnagyapám, és akárcsak a huszadik századot kisebb-nagyobb szünetekkel végigharcoló székely határőrök tízezrei. Ezt az állampolgárságot kell elismerni! Nem megadni, nem megajándékozni vele a „határon túliakat". Csak rábólintani arra, ami tény. Megfogalmazni, leírni, pecsétet tenni rá. És - bármennyire is fáj, ki kell ezt mondani elsősorban nem magunkért kérjük. Nem a „határokon túlra" zártakért. Hanem azért, hogy megmaradjon ez a nemzet, hogy fordíthassunk a balsorson. Hogy Magyarország újra magyar ország legyen. Ezért nem szégyen ez a kérés. György Attila