Esztergom és Vidéke, 2004

2004-05-27 / 21-22. szám

10 KarE^&Mrtg 2004. május 27. Piros pünkösd napján Tavaly, pünkösd előtt dr. Beer Miklós püspökkel készítettem interjút (ÉVID 2003. június 5.). O mondta, úgy tapasztalja, egyre kevesebben vannak tisztában nagy egyházi és nemzeti ünnepeink jelentőségével. Karácsonyról még csak-csak tudják, hogy e napon Jézus születését ünnepeljük, de a pünkösdről, mely a Szentlélek kiáradásának ünnepe, már a legtöbb, templomba nem járó embernek fogalma sincs. Erről - a püspök úr szerint - a média (is) tehet. A legtöbb kereskedelmi tévécsatorna és rádió meg sem emlékezik az egyházi ünnepekről. „Ugyanakkor örvendetes, hogy mind többen jelentkeznek kispapnak, és a bérmálkozások száma is egyre emelkedik" - mondta dr. Beer Miklós, aki azóta sajnos elkerült Esztergomból, miután kinevezték váci püspöknek. Ezúton kívánunk neki áldott pünkösdi ünnepeket, és kegyelemtelj es munkát Vácott is! E sorok írójának legszebb pünkösdi élménye Erdélyhez, pontosabban Csíksomlyóhoz fűződik. Valamikor a nyolcvanas évek közepén jártam ott. Még javában tombolt a diktatúra, úgyhogy az emberek a munkahelyükről megszökve, az éj leple alatt 80-100 kilométert gyalogoltak Moldvából, Székelyföld és Románia más részeiből, hogy megtegyék az utat a búcsúhelyre. A templomban aludtak, pokrócban, hálózsákokban, majd hajnalban elindultak a Kálvária-hegyre, a „nyeregbe". Egyházi dalokat énekeltek, egészen halkan. A hegy tetején megvárták a napfelkeltét, mert a csángó hagyományok szerint ilyenkor a felkelő Napban megjelenik Szűz Mária. Csendben, magukban imádkoztak, aztán elénekelték egyik legrégebbi és talán legszebb Mária-éneküket, a Boldogasszony Anyánk-at. Közben csodálatosan szép, tarka népviseletükben szinte angyalokká váltak ezek az asszonyok. Azután egy-egy kicsiny csoport félrevonult az erdőbe, és ott elénekelték a csángó, a székely és a magyar Himnuszt... Ki gondolta volna akkor, hogy tíz évvel később már nemzeti zászlók alatt nyilvános misével ünnepelhetik a Szentlélek kiáradását. Csodatevő Szűz Mária valóban ott van Csíksomlyón, sokat szenvedett népe között! Dezső László Jégvermek Szentgyörgymezőn Az öregember Nyárutó... A város széli kis ház, ferde kéményével, s horpadt, megtört gerincével szemérmesen megbújt a kert fái között. Az utca felől a vén diófa földig hajló ágai takarták a kíváncsi szemek elől, hogy az arra járók ne lássák a falról lehámló vakolat sebhelyeit és apró, vaksin hunyorgó ablakainak belülről áradó tompultságát... Az ítélet már ki van mondva: őszkor jönnek a dózerek, és földig rombolják a vályogházat, amely több generáción át szolgált, egykor még a kisbíró otthonául is. Vigyázó Mátyás hajnalban ébredt, mint mindig, amióta csak az eszét tudta. Bent, az ablaknál ülve megvárta, amíg felszáll a hajnali pára, aztán lassan, botozva, kiballagott a kapu előtti padhoz, ahonnan messzire ellátott, egészen az utca elejéig... Hetedik napja a fiát várta, aki minap azt írta, hogy tíz napon belül érte jön, és kutyájával, Bogárral együtt magával viszi otthonába, ahol külön lakrésze lesz... Az emberek arra jártukban meg-meg álltak, s ha tudták, szóra bírták a mindennap szűkszavúbb öregembert, aki úgy tekintett ki fekete, kajla karimájú kalapja alól, mint amikor felesége, Borbála temetéséről hazatérőben, az ismerősök ráköszöntek... Nem szállhatott be a fia kocsijába, mert öreg hűséges kutyája, Bogár, üreget vájt a kapu alatt, kibújt rajta, és érte jött. Ott ült a temető bejárata előtt, és addig onnan nem mozdult, amíg őt meg nem pillantotta. Menye a kutyát valamiért nem állhatta, arról meg az öreg hallani sem akart, hogy Bogár a beteg szívével loholjon utána. Inkább gyalogosan tette meg az utat hazáig, ami ugyan nem volt a világvégén, de fájós lábai nehezen bírták a gyaloglást.... Otthon, a kapu előtt vártak rá, s alighogy a házba beértek, fia - mint egy fiskális - szembeült vele a nagyszoba kerek asztalánál, és tömören, minden köntörfalazás nélkül előadta, hogy pénzre lenne szüksége, mert egy jelentős vállalkozásba fogott. A megoldás az lenne, ha eladnák a házat... Vigyázó Mátyás a hallottakra először felkapta a fejét, majd lassan, felborzolt kedélyét lecsillapítva, némi töprengés után belement az egyoldalú alkuba -, ha már annyira kell az a pénz. Lelke mélyén, titokban csak azt fájlalta, hogy meg kell válni a régi, megszokott otthonától... Jó ideig csend volt a ház eladása körül, álmatlan éjszakái kezdtek bizakodóbbá válni, remélve, hogy fia tervéből mégsem lesz semmi, de aztán a végzet mégis közbeszólt, mert jött az a bizonyos levél... A napokban el is kelt a ház; már itt volt az új tulajdonos: otthonosan, hátratett kézzel járt-kelt a házban és a portán. Olyan magabiztosan, mintha odaszületett volna. Távoztával is csak a fejét biccentette, ahogy hanyagul beült az egész utcaszélességet elfoglaló kocsijába. O azóta is úgy érezte magát egykori otthonában, mint valami váratlan vendég, akinek nem is titkoltan várják a távozását... Szégyellte, de nem tehetett róla, hogy napnyugtával, lefekvés előtt a veranda oszlopának támaszkodva fátyolos szemekkel búcsúzott a háztól - mindentől, de még a vén diófától is, amit valamikor ő ültetett... Úgy volt ezzel az elmenéssel: ha már muszáj, csak minél előbb, mert nem bírja soká a mindennapos búcsúzkodást. A nyolcadik napon is kint ült a kapu előtt. Bogár mellette, s a kutya, mintha csak valami rosszat érzett volna, egyre szomorúbb szemekkel tekintett gazdája gondterhelt arcába. Ilyenkor az öreg reszkető ujjait biztatólag végighúzta hűséges barátja hátán, hogy megnyugtassa, ne féljen; nem hagyja magára... Jócskán lement már a nap, készültek a házba bemenni, de előtte még visszatekintett az utca elejére, hátha éppen most fordul be fia a kanyarban... De nem jött ezúttal sem, helyette egy biciklis köszönt le rá, valamit szólt is hozzá, de ő azt már nem hallotta, mert a közeli toronyóra éppen akkor ütötte a nyolcat. Kilencedik nap, mintha a természet meggondolta volna magát, véget vetett a szelíd vénasszonyok nyarának, hűvösre fordult az idő, és hatalmas, kövér kumuluszok úsztak a tegnap még tiszta kék égen. Az öreg magára vette kopottas bekecsét, s aznap valamivel később, mint máskor, elfoglalta helyét a szokott kispadon, azon az oldalon, ahol mindig is ülni szokott, mert a másik felét Borbálának hagyta, hogyha netalán a szelleme arra tévedne, legyen hol megpihennie... Ezt persze csak úgy gondolta, de néha valóban úgy is érezte, mintha még most is ott ülne mellette. Délre járt az idő, a doktor tűnt fel gyalogosan. Valakihez hívták, s útja éppen arra vitt. Ismerősként megállt az öreg előtt, gyanakvón ránézett: - Hogy érzi magát Mátyás bácsi?... Ahogy elnézem, nincs valami jó színben. Visszafelé jövet megvizsgálom. Addig menjen be a házba, és feküdjön le. Elég hűvös van ma idekint. Hamarosan jött is a doktor, tekintete egyre komorabbá vált, ahogy kopogtatta az öreg hátát. Szigorú ágyba-fekvést parancsolt, és megígérte neki, hogy majd ő telefonál a fiának. A tizedik napra ébredve, az öreg biztosra vette, hogy fia megérkezik. Délután, mikor újra melegen sütött a nap, kimerészkedett a padra, mert úgy vélte, csak órák kérdése, és megpillanthatja azt a sárga színű kocsit a kanyarban... A költözésbe már belenyugodott, mert egyre gyengébbnek érezte magát. Reménykedve még megvárta a sötétedést, s aztán, hogy a fiú nem jött, Bogár kíséretében, jártányi erejét összeszedve bebódorgott a házba. Rögtön ágynak is esett. Almában búcsúzkodott a háztól, a szomszédoktól, majd Bogárral együtt beszálltak a fia kocsijába. Pár nap múlva a járókelők arra lettek figyelmesek, hogy a kutya ki-kiszaladgál a kapu elé, és valósággal becsalogatja az embereket a házba. A legközelebbi szomszéd már kihűlve találta Vigyázó Mátyást. Telefonáltak a fiának, aki másnap meg is érkezett. Vigyázó Mátyást koporsóba tették. Bogár fájdalmasan nyüszített. Nem sokáig bírták türelemmel: kihívták a sintért. A kutya minden maradék erejével küzdött, hogy elkerülje a hurkot, és sikerült is elmenekülnie. Állítólag valaki látta még a gazdája temetése napján a hantok közelében... s aztán, mintha a föld nyelte volna el, többé soha senki nem hallotta hírét. Szirmai Károly Tóth Z. László Évszakok - Égtájak (Sz.) Gombos Gyula, a nyugati emigrációs magyar irodalom leghűségesebb krónikása a „Nem éltünk hiába" című öszszefoglaló művében többször említi Tóth Z. László nevét, aki 1956-ban került nyugatra és együtt kezdte költői pályafutását olyan ismertebb nevűekkel, mint Gömöri György, Makkai Ádám, Baránszky László, Sárközi Mátyás, Bakucz József... és a rangos lista továbj) sorolható. Az „Évszakok-Égtájak" fezen a címen jelentek meg versei) szerzője mégsem annyira ismert, mint az előzőek, de annak nem a tehetség hiánya az oka. Egy, a nem napi politikai értelemben vett közügyektől teljesen visszavonult költő rajzolódik ki előttünk az írásaiból, így még azt sem tudjuk meg, hogy 1956-ban miért is hagyta el Magyarországot? Ezt nem is „kötelessége" megírni, az olvasó mégis elvárná. Hiszen a néven nem nevezett formaművész mestere: Határ Győző sem „poéta politikus", de erkölcsi értelemben mégis politizál. Ugyanez elmondható óriási példaképéről Weörös Sándorról, akihez alkatilag valószínűleg közelebb áll. Ha a kötetben megjelent verseiből választani kellene, bizonyára a „Széchenyi" címűre szavaznánk. Terjedelme és tárgya miatt mégis az „Esztergom" utóközlése mellett maradunk, bár abból sem derülnek ki, amik a kötet hátoldalán olvashatóak, hogy itt született 1933. augusztus 8-án, bencés diák volt, majd rövid ideig teológus, aztán marxista közgazdaságtant tanult. Sejtésünk szerint ekkor telt be nála végleg a pohár, választott magának új és csendesebb hazát: Hollandiát, szakterületnek pedig a zenetudományt. Ismét Gombos Gyulát idézve hosszú idő óta visszavonultan él és alkot, ezúttal Németalföld franciául beszélő felén, Belgiumban. Több nyelvből fordít, és írja neoavangard verseit, a közízlést kicsit mindig ingerelve. A végső szentencia úgyis az olvasóké, és azt nem lehet sem pro, sem kontra kommentárral befolyásolni. Esztergom Esztergom hegyire a Párizsok fénye ragyogott. Noha az régen volt. Mégis a vár, a katedrális ok hogy ide betérj; felvisznek oda a kopott grádicsok, amit ritkán koptattak a kardinálisok, őket vitte hintójuk hat lova, (később a Lancia) Ha járod a holt köveket érted, mily kemény kézzel mérte a sors, mi egykor Londonnal felért most varjúk fészke szegényes csupa folt. Mégsem ejts vándor könnyet érte. Népe hite elég egy újabb ezredévre! Szentgyörgymező utcáit járva, itt-ott szembe tűnik egy-egy befalazott, vagy vasráccsal lezárt ajtó. Emlékeim szerint ezek jégvermek ajtajai voltak. (Néhány már hiányzik, mert a jégvermet elbontották, helyükre lakóház épült.) A múlt század első felében nálunk még nem voltak elektromos hűtőgépek: a hentesek, mészárosok természetes jéggel üzemelő hűtőszekrényekben, hűtőládákban tartották a hentesárut. A jeget télen a Dunából vágták ki, és vermekben raktározták. Úgy emlékszem: legalább nyolc volt belőlük; hatnak a helyét meg tudom jelölni. (Négynek pedig egykori tulajdonosát, sőt létesítésük évét is sikerült kiderítenem.) A Molnár soron, a Várfalban, a Szeminárium alatt; a Templom (ma Knézich) utcában (Klebovics Imre, 1924); a Kovács (ma Vécsey) utcában (Báthory István, 1926); a Palkovics Károly utcában (Videczky Béla, 1920); a Templom (ma 48-as) téren (Fantusz Dávid, 1925) és az Iskola (ma Nagy Sándor) utcában bizonyosan volt egy-egy jégverem. Télen, amikor a Duna jege a part mentén olyan vastag lett, hogy elbírt egy embert, léket vágtak, és lapáttal rászórták a vizet, így „hizlalták". Amikor már kellő vastagságúra (10-12 cm-esre) hízott, mentek ajégvágók, akik baltákkal olyan táblákra vágták, amit egy ember fel bírt rakni a kocsira. Az egyre nagyobb lékekből csáklyákkal húzták ki a jégtáblákat, és jól megrakott kocsikon szállították a megfelelő jégveremhez. Itt egyenként a verembe csúsztatták, és mint a téglát, egymásra rakták. Az ajtó és a jégfal közé szalmát tettek. A napi munka végére a zsákból készített kötény és a csizma bizony csonttá fagyott, de télen nem igen volt más kereseti lehetőség; örült, aki valamelyik „bandában" dolgozhatott. Nyáron, a megbontott vermekből rendszerint kora reggel hentesinasok és segédek kocsin vitték a jeget a húsüzletekbe, az ún. „székekbe". Nem volt KÖJÁL és egyéb ellenőrzés, mégsem betegedett meg senki a Duna jegétől. Igaz, akkor még tiszta volt a folyó vize. Beszéltem Petróczy Gyulával, Szentgyörgymező képviselőjével és tájékoztattam, hogy napjainkban már csak két verem van, mindkettő használaton kívül és - ahogy tapasztaltam - a 48-as téri különösen izgatja a körülötte kerékpározó gyerekeket. így félő, hogy a nem gondozott verem balesetet okozhat. Van-e gazdája? Ha van, akkor gondoskodjék róla, vagy szüntesse meg. Ha gazdátlan, az önkormányzat számolja fel - addig, amíg nem történik baleset. Petróczy Gyula megígérte, hogy intézkedni fog ebben az ügyben. Bélay Iván (Kaposi Endre rajzával) Néhány kiegészítés egy koszorúzás kapcsán A belvárosi temető vaskerítéses parcellájánál volt egy koszorúzáei megemlékezés. Ezen a régi bajtársak, az egyházak, az 56-os Szövetség, a Vitézi Rend tagjai rótták le kegyeletüket. Aki csak protokolláris kötelességből mond el fohászkodó Miatyánkot, az a páncélsisakos sírhalmoknak helyi jelentőségét nem fogja megérteni. De mi, régi esztergomiak, sajnos tudjuk, átéltük ennek pillanatait. A kollektív paraszti emlékezet jól tudja, hogy a Strázsa-hegy oldalában milyen halált okozó aknarobbanások voltak 1945 nyarán. A fuvarozók tűzifát hordtak volna a kórház, az óvoda részére. Senki nem tudta, hogy a terep el van aknásítva. A városban és környékén sok helyen voltak robbanó töltetek (pl. a Honvéd utca sarkán is). Ezek hatástalanítása volt a feladata az aknász tűzszerész szakasznak. Biztonsági szempontból a működésük nagyon fontos volt. És még a dunai hajózást is veszélyeztették az ilyen aknák-torpedók. Az első robbanás 1945. június 6-án történt. A németek védelmi szempontból telepítettek aknákat. A keréknyom vonalán haladtak, a Méhesvölgyi-dűlőnél 36 hasító akna robbant fel, gazdástól, ökröstül tépve szét a gyanútlan embereket: árvát, özvegyet hagyva maguk után (Tátus Ferenc, Juhász Béla, Dejcző Gyula). Biztonsági okokból a tehéncsorda nem hajtott ki, béreslegények, gyerekek őrizték a teheneket. A Strázsa-hegy oldalában sok gazdátlan löveg és akna maradt. Ezeket szedték volna szét a tűzszerészeti oktatásban nem részesült srácok, hogy puskaport nyerjenek. Nagy robbanás történt. Volt akinek kezét-lábát tépte le a szilánk - örökre béna maradt, három srác pedig meghalt (Putz József, Balogh Öcsi, Dejcző József). A tűzszerészek munkájának ez a helytörténeti jelentősége. Kurcz István