Esztergom és Vidéke, 2004

2004-05-27 / 21-22. szám

2004. május 27. 9 ESZTERÖOm-KÖSZOHTO Ahogyan az ember nem egyéb, mint a Világmindenségnek egy kicsinyített mása, úgy a város sem más. A világ egy elkülönített része, amit az emberek megpróbálnak berendezni a maguk számára mondhatjuk, hogy „emberszabású természet". Sok mindenben hasonlít is az emberre, mindenekelőtt éppúgy „él", csak tovább. „A mi életünknek napjai hetven év, vagy legfeljebb nyolcvan év" - panaszolja a Prédikátor a Bibliában. A város élete azonban több száz, sőt néhány ezer év is lehet. Abban is hasonlít mihozzánk, hogy éppúgy azonos a saját múltjával, az élete pedig ennek a múltnak a folyamatos továbbvitele, fejlesztése, vagy ha akár a részleges megtagadása, akkor is kapcsolatban van vele. A teljes megtagadás viszont azonos a város megszűnésével, „halálával." Ennyiben is hasonlít tehát az emberre: el tudja pusztítani egy lávaömlés, egy vízáradás, egy gyújtogató ellenséges hadsereg, vagy el tud pusztulni szellemileg mint egy érdektelenné vált hagyomány vagy életforma hordozója. Új fedett uszoda A Szent István Fürdő és 120 szobás szálloda továbbfejlesztésének Kis-Duna felöli nézete í Télikertes strand Szabadtéri színpad és közpark Parkolóház cs átjáró A várost, ezt a mesterséges természetet tehát őrizni kell, szükség esetén gyógyítani, hiszen meg is betegedhet, mint akármelyik élőlény. Hogy ezt a hasonlatot még tovább fejlesszem: a valódi város épp olyan sokféle elemből áll, mint az élő szervezet, szív, tüdő, keringési rendszer, emésztőrendszer és így tovább. A jó város képe pedig ezt a sokféleséget meg is kell mutassa. A város számára a „szív" a legfontosabb. Ez, Siegfried Giedion szavával, a „core", nem egyéb, mint a város magja. Minden nagyváros kicsiből nőtt ki, és ha a szerves fejlődését meg tudta őrizni, akkor szerkezetileg is, esztétikailag is ez a hajdani „kicsi" fejezi ki a lényegét, mint Budáét a vár, Párizsét az Ile de la Cité. Minden városnak szüksége van effélére, viszont az idők változásai elpusztíthatják, mint Varsó óvárosát, vagy megbetegíthetik, mint Esztergomnak ezt az olyannyira problematikussá vált, ámde a város közepén, a leghangsúlyosabb helyen fekvő tömbjét. Ilyenkor tehát, mint mondottam, „gyógyításra" van szükség, egy olyan építészeti és funkcionális beavatkozásra, ami hordozni tudja ezt a lényeget. Esztergom egy kisváros, és ne is akarjon más lenni, mert az már nem ő lenne. Több, még kisebb település egybeolvadásából jött létre, eléggé sikeres módon, mert ötvözni tudta az egységet a sokféleséggel. Épp csak ez a szóban forgó tömb, a hajdani fürdőszálló tömbje problematikus, mert az elmúlt évtizedekben szervetlenül épült be, és zavarossá vált a funkciórendje is - mialatt a mai Esztergomnak az új igények szerint több új funkcióra volna szüksége. És szüksége lenne arra is, hogy ez a tömb, ami a hajdani városkáknak épp a kapcsolódási pontjában fekszik, méltóképpen egészítse ki azt, amit a város „szívének" mondunk. Egy ilyen gyógyító akciónak mindig az adottságokból kell kiindulnia. Ilyen adottság a fürdőkomplexum, a stranddal, a hajdani gőzfürdővel, és építészetileg mindenekelőtt a hajdani, és szerencsére még ma is álló Szent István fürdőszállóval. Égyúttal visszavezet minket a város legrégibb történelmébe is, hiszen III. Béla királyunk idején, a XII. században itt épült Magyarország első közfürdője, az ősi termálforrás vizének a felhasználásával. Ilyen adottság a jellegzetes, barátságos kisvárosi utcasor. A modern építészet nem szerette az utcát, mert egy téves antropológiai felfogás alapján nem szerette az emberi közösséget sem, aminek évezredek óta az „utca" a színtere és az esztétikai kifejezője. Az emberiség azonban másképp szavazott, idegen városokban minket az utca érdekel, és ez az érdeklődés ma már a legszikárabb üzleti szempontokat is befolyásolja. Még maga az „antiváros", a bevásárló óriáspláza is az utcát igyekszik imitálni. Adottság a kisváros dimbes-dombos fekvése is, mert hozzásegít olyan funkcionális problémák megoldásához, amelyeket a modern élet vetett fel. Elsősorban a gépkocsi-forgalomra gondolok, mert az autók bevezetése és parkolása egyre lidércesebb gondot jelent a városok számára. Még ha netán volna is hely a számukra, akkor is el kell rejteni őket, mert a város lényege a gyalogosforgalom, és nincs kiábrándítóbb és városiatlanabb, mint az autók által eltorlaszolt utcák, vagy az aszfaltsivatagra emlékeztető óriásparkolók. Képzeljük csak el a hatalmas Szent Péter teret Rómában, gépkocsiparkolónak kiképezve! Esetünkben a domborzat kedvező lehetőséget ad e gépkocsik elrejtésére, és a tervezők ezt fel is ismerték. Van azonban egy döntő fontosságú szempont, ami felvetődik egy-egy városrehabilitációs akciónál. Az elmúlt évtizedekben sajnos hozzá szokhattunk, hogy a rehabilitációnak nevezett művelet buldózerrel kezdődik, és panelszörnyeteggel folytatódik. Miért alakult ez így? Kétségkívül része volt benne az esztétikai igénytelenségnek is, de még ennél is alapvetőbb ok a lebonyolítás módja. A mi korunkban az építés alapvetően gazdasági vállalkozás szokott lenni, és ezért alá van vetve a gazdaság törvényeinek. Ez önmagában véve nem rossz és nem jó, hanem adottság, amiből többféle dolog következhet. Hasonlatképpen nézzük meg azt, hogy miképpen lehet megépíteni egy házat. Az egyik lehetőség az, hogy téglákból, fokozatosan egymás mellé rakjuk. A másik, hogy egyben hozzuk készen az egész házat, amit valami gyárban állítottak elő. A kettő között nagy különbség van. Az esztétikai különbség azonnal látszik is, de az alapját képező gazdasági különbség kevésbé, és ezért meg szeretném világítani. A gazdaság piaci alapon úgy működik, hogy a befektetett tőke a maga hozadékát felhalmozza. Ezt a felhalmozást a kereslet-kínálat egyensúlya biztosítja, és ezért szerves fejlődés esetén csak fokozatos lehet a befektetés is, hiszen fel kell építenie a maga számára a „keresletet". Az ilyen elnyúló, többféle „téglából" készülő városépítés persze káoszt is eredményezhet, de a városépítés hatezer éves története arra utal, hogy többnyire meg lehet őrizni az egységet ésszerű szabályozással, mialatt a sokféleséget maga a sokféle szereplő biztosítja. Ha viszont felbukkan egy „óriás" a képben, akkor ez a természetes gazdasági-esztétikai rend végképpen felborulhat. A példánkban szereplő „házgyár" a maga roppant kapacitásával nem talál elegendő fizetőképes keresletet, és ezért piaci alapon nem is termelhet - költségvetési támogatásra és a termékek redisztribúciójára van szüksége. Ez egyúttal magyarázza az esztétikai igénytelenséget is. Aki kapja, az „ajándék-lónak nem nézheti a fogát", aki meg finanszírozza, az a költségek minimalizálásában érdekelt. Piaci keresletkínálat tehát sehol se szerepel a dologban. Csak látszólag más a helyzet akkor, ha egy hatalmas tőkeerő jelenik meg, amely óriási befektetéssel egyszerre valósítja meg a rekonstrukciós építést. Itt ugyan valóban felbukkan a „piac", hiszen el kell adni a terméket. De a szereplők aránytalan ereje miatt ez a piac csak torzított lehet. A befektetőt ugyanis profitkényszer hajtja, és kezdetben a kereslet semmiképpen se lehet arányos a megteremtett kínálattal, így mindenekelőtt csökkentenie kell a ráfordításait, ez legegyszerűbben az esztétikum rovására mehet. Aztán csökkentenie kell a konkurenseit, gazdasági monopolhelyzet teremtésével, amivel azok tönkre tehetők és a vásárlókörük ilyesformán megszerezhető. A nemzetközi figyelmet pedig gyors ütemben csak „McDonald's" mintájú egyenkoszttal lehet felkelteni. Ezzel az a fő baj, hogy mire lecseng - márpedig le fog csengeni, hiszen mi a komparatív kínálati előny, ha mindenütt ugyanazt eszi az ember? - addigra maga alá temette a valóban figyelmet keltő „helyi ízeket". A monopólium éppúgy egyenszürkét termel, akár az állam által meghatározott gazdaság. Nem szereti a „várost" se, főleg a kis házakat és az utcákat: ő hatalmasat akar építeni, tőkenagyságához illőt. És az effélébe egy kisváros könnyen bele pusztulhat. Ahhoz, hogy a rekonstrukció szervesen történjen, nem mamuttőkére van szükség, hanem kis- és közepes tőkére, mert az tud fokozatosan építkezni. Példázódhatnék a magyar és a cseh posztkommunista fejlődés közötti szerkezeti különbséggel, amelyben a „cseh út" előnyei ma már napnál világosabbak, de inkább Esztergom speciális körülményeiről akarok beszélni. A tervezett városrész-rekonstrukció jelentős forrásigényű, viszont kétségkívül felértékelné Esztergomot. Nem is kell elhagynunk a Duna-kanyart, hogy lássuk a lehetőségeit: Szentendre már évtizedek óta turistaparadicsom, télen-nyáron úgy hemzsegnek itt az emberek, hogy az már tán túlzás is, de a kisvárost mindenesetre gazdaggá tette. A példa jól mutatja azt, hogy Magyarországon a kínálat elmarad még a jelenlegi alacsony szintű kereslettől is. Esztergom, a magyar állam legelső városa, a múltjával és az értékeivel még nagyobb attrakció lehetne, és ez a rekonstrukciós terv, a fürdőkomplexummal, szállodákkal és konferencia-központtal jól határozza meg ennek a döntő indulási feltételeit, amelyekre később annyi más dolog is települhet. De mindez nem sokat ér akkor, ha a fejlesztésben és annak hozadékában nem vesznek részt a gazdaság helyi szereplői. Tudjuk, hogy ma Magyarország első számú gazdasági gondja az igen kicsi és széttagolt hazai tőke. De viszont maga a tőke teremtette meg a saját mechanizmusait a koncentrálódásra, különféle formájú gazdasági társulások keretében. Ha ehhez még külső tőkét is lehet találni - már pedig bizonyára lehet, mert Európában tőkebőség van, és egyre nehezebb ígéretes vállalkozásokat találni - akkor nincs akadálya annak, hogy Esztergom a saját erejéből kezdje meg a felemelkedést. Óvakodni pedig éppen a mamuttőkétől kellene, még akkor is, ha gyors megvalósítást ígér. Az ősi közmondás is úgy tartja, hogy „lassan járj, tovább érsz", és megpróbáltam megmutatni, hogy miért kockázatos egy ilyen kisváros számára az óriás-befektetés. Aki járt már Olaszországban turistaúton, azt tapasztalhatta, hogy az olaszok úgyszólván mindig ünnepelnek valamit. Nem lehet úgy utazgatni még egy hétig sem az országban, hogy ne találjunk valamelyik városkában épp egy helyi ünnepet. Rengeteg turistát is vonz az efféle - de nem az ő kedvükért rendezik, hanem a saját maguk kedvéért, mivelhogy jól érzik magukat a szülőföldjükön, és ennek kifejezést is kívánnak adni kollektív ünneplés formájában. És ez a tanulság! Ha én nem érzem jól magamat, akkor miért hiszem azt, hogy mások majd jól érzik magukat itt? Úgy vélem, hogy a gödörből való felemelkedésünknek az alapvető feltétele itt van elrejtve, sőt még a célja is: Erezzük jól magunkat! Nemcsak Esztergomra vonatkozik ez, hanem egész Magyarországra. Tanácsolom ehhez az önök erőfeszítését és kérem Isten segítségét. Miklóssy Endre * Elhangzott Mújdricza Péter és Mújdricza Ferenc városrehabilitációs kiállításának megnyitóján, 2004. április 27-én. A kiállítást az esztergomi Malom Művészeti Műhely rendezte. Lapzártakor kaptuk a szomorú hírt SZABÓ CZIMBALMOS KÁLMÁN haláláról Az életének 89. évében elhunyt festőművész hamvait holnap, május 28-án, 15 órakor, a Belvárosi temetőben helyezik örök nyugalomra; 16 órakor engesztelő gyászmisét mutatnak be a Belvárosi templomban Szabó Czimbalmos Kálmán festőművész (Esztergom, 1914 - Esztergom, 2004) 1914. július 18-án született Esztergomban. Iskoláit is itt kezdte. A gimnáziumból Neményi Károly, Hellebrant Béla és Bajor Ágost művész-tanárok indították el a művészi pályára. A Képző- és Iparművészeti Főiskolát 1936-ban végezte el, ahol tanárai: Sándor Béla, Haranghy József és Domanovszky Endre voltak. Művészi pályafutását a II. Világháború megtörte: francia hadifogság után Németországban telepedett le, ahol - több német- és franciaországi szereplés után - a Bajor Képzőművészeti Társaság a tagjai közé választotta. 1949-ben meghívásra - feleségével, a szintén esztergomi származású Paál (Bohátka) Magdolna festőművésszel együtt - New Yorkba költözött, ahol műtermét 1955-re Művészeti Magániskolává fejlesztette. Festményeivel sorozatosan sikerrel szerepelt különböző amerikai városok (New York, Washington, Cleweland, Chicago, stb.) múzeumaiban, galériáiban, majd Európában is (Német-, Francia- és Olaszország). Munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel honorálták. 1971-ben a Pannonia-tárlat Szent István-díját nyerte el. 1982-ben részt vett a budapesti Műcsarnok „Tisztelet. a szülőföldnek" című tárlatán. 1985-ben (feleségével) az esztergomi Balassa Múzeumban rendeztek kiállítást, amelynek anyagát (38 db festményt) a múzeumnak ajándékozták. Felesége halála (1992) után, 1995-ben végleg hazaköltözött, betegsége azonban már nem engedte meg, hogy dolgozzon is. 2000-ben a Balassa Múzeumban rendezett közös kiállításuk után újabb művekkel gyarapította a múzeum Képzőművészeti Gyűjteményét. Szabó Czimbalmos Kálmán festőművész - városunk jeles szülöttje - 2004. április 29-én elhunyt. A hányatott életút után megpihenni végleg hazatért. Nyugodjon békében! Dr. Horváth István múzeumigazgató