Esztergom és Vidéke, 2004

2004-05-27 / 21-22. szám

Csatákból mentett útravaló 1. 1919. május 30., június 1.: párkányi csaták hát mindig összes erőink alkalmazásával „adódtak". Erdekeinket, értékeinket védelmezve és érvényesítve, békés és háborús küzdelemben. Csaták, vereségek, győzelmek után és között: folytonos alkalmazkodással - egyszerre önként és kényszerülve, együtt és külön... 1919-ben és bármikor, így majd 1938 őszi „hidegháborújában" is, amely csak egyetlen évre „tartósította" a békét.C..) A földalatti sereg - rómaiaktól, kvádoktól, hunoktól, gótoktól 1919-ig és 1945-ig, ismeretlen katonák tízezrei - fölött az aránytalanul szerény „képviselet": néhány oszlop, márványtábla, fejfák. Mindössze, ha párszáz névvel szóló jeladás. A legrégebbi: az annyi véres csatát látott Garam torkolatával szemben, ideát. Az 1848-49es honvédek temetője. Az 1861ben felavatott oroszlános emlékmű feliratainak élén Bajza János híres verssora: „Nyugosznak ők, a hős fiak, dúló csaták után". Hatszáznégyen, akik közül igen sokan a túlparton, nem messze (Nagysallónál, Kéméndnél) vívott csatákban sebesültek, és az esztergomi honvédkórházban haltak meg. De nemcsak ők - velük együtt 175 osztrák katona is „Kiket a felebaráti szeretet sebjeikben ápolt és a magvar nagylelkűség hősei sírgödrébe temetett". Hazánkban ez volt az első olyan emlékhely, amely „Békévé oldja a Harcot" - őseinkét, elődeinkét legalább... A néhai - kényszerítve-önként - ellenségek egymásnak nem, csak vagy az egyikének, vagy a másikának hősei, a közös sírban: közös áldozatok... A föld alatt szinte végtelen sorban, réges-régi időktől némán összefogva - igazán közös ügyeinkért... Egy közös jövőért, amely az ő számukra még a legmesszibb távolságban sem sejlett. A 48-as honvédtemetőhöz hasonló emlékhelyet odaát - Szlovákiában az elsőt - Párkány régi temetőjében létesítettek, Jozef Slabák és Csicsay Alajos, az ottani Szlovák-Magyar Baráti Társaság társelnökeinek kezdeményezésére. Itt az 1919-es csatákban elesett 12 csehszlovák és 6 magyar katona nyugszik. Régi sírjaikat kőkerettel foglalták egységbe. Új névtábláik vannak - és egy közös emléktábla is készült. Mindez épp öt évvel ezelőtt történt: 1999. május 28-án, miközben a nemzetiségi kérdést Koszovó, Szerbia, Vajdaság tájain nemzetközileg - bombákkal, rakétákkal, hídrombolással - „kezelték';... íme, a kétnyelvű felirat, amelynek üzenete az avatóünnepség idei évfordulóján már európai jelen idővel biztat: „Ezek az áldozatok köteleznek bennünket: szlovákokat, cseheket, magyarokat arra, hogy közösen igyekezzünk az egyesült Európába, amelyben a területek elhódítása értelmét veszti, és amely a Duna mindkét partján élőket tartós békében összeköti." Hogy összenőtt részeinkben ne sajogjanak örökre-múlhatatlanul a múlt határ-sérelmei; hogy orvoslásul ne kívánják egy újabb „műtét" lehetetlenjét: - a határtalanul európai megoldás alkalma katona-halottaink áldozatából is adódott. Adták ők is, akik soha meg nem tudják: akkor megvertek, vagy győztesek voltak-e?... Végre igazán együtt állunk itt, az újra európai hídfőkben: végre beláthatóan közeli és kedvező esélyekkel a közös győzelemre. Egyesítés nélkül: igazán egyesülhetünk Ide-oda csatolgatás helyett jól csatlakozhatunk. Nemcsak kényszerülve - fel is hatalmazva az önkéntességre... Nagyfalusi Tibor Mialatt a visszavonuló cseh csapatokat a Duna mentén az 1. vörös dandár csapatai mindenhol követték, Esztergomban június l-jén és 3-án eltemették azokat a magyar vöröskatonákat, akik a párkányi harcokban hősi halált haltak. Az Esztergomi Népszava június 4-5-6-ai számaiban név szerint a következő hősi halottakat sorolta fel: Deutsch József, Hajabács László, Kovács István, Mészáros István, ifj. Nagy Antal, Perlusz János, Porga Aladár, Romanek Miklós, Schmidt Ferenc, Simonits Ferenc, Szabó Kálmán, Schweiczer Ferenc, Németh Jenő, Rónai Gyula, Dajcs László, Róth József, Spóner Mihály. Schweiczer Ferenc sírja Porga Aladár diákképe Halottaink Ez a hét a temetések hete. (...) Kedden délután öt órakor a vízivárosi temető halottas házából elsőnek Simonits Ferenc vöröskatonát helyezte a kegyelet örök nyugalomra. A koporsó felett Schupp Gábor párttitkár tartott megindító hangú búcsúztatót. A sírhoz felvonult a dorogi munkás zászlóalj egyik szakasza és a sírba-tételnél katonása szertartással és sortűzzel búcsúzott a hős halottól. Majd Hajabács László került sorra. A fiatal diák példás hősiességgel harcolt. Ifjúi lelkesedése és hazájáért dobogó szíve a hátsó vonalakból, ahol mentőszolgálatot teljesített, a tűz vonalba ragadta őt, az elsők közé. Vöröskeresztes karszalagját eldobta és (...) fegyverrel a kezében esett el a becsület mezején. Sírja felett dr. Péter Imre mentőorvos és Váradi József reáliskolai tanuló tartottak megható búcsúztatót. Feigl Ferenc fegyelmi százada háromszoros sortüzet adott s miközben a dorogi bányamunkások zenekara gyászindulót játszott, hatalmas dörrenés, bombák robbanása mondott istenhozzádot a drága halottnak. (...) (Esztergomi Népszava, 1919. június 5., csütörtök) „Síri szemle" Bélay Iván kutatásai nyomán Az egykorú sajtó tudósításaiban, gyászhíreiben a fenti 17 halottról ad számot. Hármat június l-jén temettek el, a többieket mind június 3-án. Bélay Iván a plébániai, illetve temetői nyilvántartásokban a felsorolt nevekből 9-et talált meg, közülük 7-nek a sírját is. Négyen a belvárosi temetőben nyugszanak: Rónai Gyula (III/B parcella, 7. sor), Németh Jenő (IX. 11.), Porga Aladár (V 13. sor a főút felett), Romanek Miklós. „Az ő nevét nem találtam meg a család szépen gondozott sírjának obeliszkjén - írja Bélay Iván. - Az első név rajta Romanek Frigyesé, aki 1920. december 26-án halt meg. Feltételezem, hogy a síremléket is ebben az évben állították, és valamilyen meggondolásból nem vésték fel rá azok nevét, akiket előzőleg temettek ide. (...) Ifj. Nagy Antal földi maradványait - a nyilvántartás szerint - kihantolták és a belvárosi temető fölötti dombra épített Jó pásztor-kápolna kriptájába helyezték át." A szentgyörgymezői temetőben két síremlék Hajabács László (vízivárosi parcella, 6. sor, 4. sír) és Schweizer Ferenc nevét őrzi. Felirataik: „Hajabács László a Tanácsköztársaságért 1919" - Schweizer Ferenc önkéntes tizedes, a párkányi harcokban hősi halált halt, élt 19 évet, megh. 1919. máj. 30." „Az egykori belvárosi zsidó temetőben Deutsch József és Perlusz János vöröskatonák sírjait is megkíséreltem felkutatni. Ebben - kérésemre - Miklós László volt segítségemre, ő hozta magával a kapu kulcsát is. A temető igen elvadult állapotban van; alig egy-két sír mutatja, hogy a hozzátartozók gondozzák. Itt - mivel a nyilvántartás is hiányzik - a 85 éves sírok megtalálása megoldhatatlan feladat. Miklós László arról is tájékoztatott, hogy a temetőt többször feldúlták. Sajnos, a legutóbbi években is, aminek nyomai máig láthatók. A nyilvántartásokat 1944-ben elvitték. (...) A plébániák nyilvántartásában nem találtam Róth József, Kovács István, Schmidt Ferenc és Szabó Kálmán nevét. Lehet, hogy őket a hozzátartozók szülőfalujukba szállították, és ott temették el. (...) A korabeli sajtóban nem olvasható híradás Findt István és Juhász József vöröskatonák temetéséről, pedig a szentgyörgymezői plébánia nyilvántartásában úgy szerepelnek, mint akiket a II. parcella 6. sorában temettek el. Sírjukat azonban már nem találtam meg. Ugyanígy és ugyanitt hiába kerestem bizonyos Deppech Vach nevű, cseh katona sírját, akiről pedig azt olvastam a plébániai nyilvántartásban, hogy 1919. május 30-án az esztergomi kórházban halt meg és a szentgyörgymezői temetőben nyugszik." A régi párkányi temetőben öt esztendeje felavatott közös, kétnyelvű emlékmű sírtábláin a következő hat magyar katona neve olvasható: Dobai András, Gál György, Kálmán András, Kelemen György, Kunzer György és Tóth Pál. (Részletek a Táj-kép-szó című antológiában megjelent írásból - 2004) A növekvő méretű és egyre modernebb technikájú háborúk kisebb-nagyobb helyi hadműveleteit vizsgálva feltűnik egy olyan ismétlődés, amely több lehet, mint érdekes véletlen. Sokkal inkább abból következik, hogy a stratégiai jelentőségű helyet a mindenkori támadók elszánt kitartással törekszenek mielőbb meg- vagy visszaszerezni, ami gyakran türelmetlenséggel párosul, és csak egy-egy alkalmi vereség - tehát kettős áldozattal járó erőfeszítés - árán, később vezet a győzelemhez. A sok nép Hungáriáját romba döntő török hódoltság idején(...) az esztergomi várat először 1594-ben próbálták visszavívni; egy elhamarkodott roham során, a Víziváros bástyáinál kapott halálos sebet Balassi Bálint. Egy év múltán, hacsak 10 esztendőre is, de kiűzték a törököt. A végső visszavétel 1683-ban a túlparton kezdődött: három napon belül két párkányi csatával. A Bécset szeptemberben felszabadító Sobieski János király a lengyel előhaddal október 7-én gyors sikerre törve, súlyos vereséget szenvedett; majd - bevárva a fősereget - 9-én megsemmisítő csapást mért az ellenségre. (...) 1919 májusában a Duna túlpartján már csehszlovák a közigazgatás és a helyőrség; ideát pedig szovjet mintájú tanácsok a „proletárdiktatúra" hatalmi szervei. Esztergom katonai parancsnoka - díszpéldány a politikai kalandorok legolcsóbb fajtájából - át akarta játszani a várost a csehszlovák csapatok kezére. Az akció titkos megállapodás szerint - május 20-án éjféltájt kezdődött. Az árulást azonban még idejében leleplezték, és a hídon előrenyomuló ellenséget gyorsan, szinte puskalövés nélkül visszavonulásra kényszerítették. Május 30-án az egész északi arcvonalon megindult a magyar Vörös Hadsereg támadása. Esztergomban már éjszaka is egészen közelről hallatszott az ágyúszó. Ml Jl ( % Esztergomi vöröskatonák a Várhegyen. Előtérben - az utóbb hősi halált halt - Spóner Mihály Szobnál az Ipolyon - hajnaltól pedig a Garamon való átkelésért kezdődött meg a harc. Ez utóbbit támogatták ágyúikkal Szentgyörgymező felől a folyami monitorok is, majd feljebb hajózva a párkányi cseh állásokat is ágyútűz alá vették. Ennyi biztató jelre kora reggel az esztergomi helyőrség egy része - mintegy félezer vörösőr és vöröskatona - „a hadtestparancsnokság tudta és engedélye nélkül" előrenyomult a hídon, elfoglalta a hídfőt és a községet, majd „a Párkánynánától északra emelkedő magaslatokig hatolt előre". (Az. 1919-es városi Direktórium helyzetközlése.) Délután a túlerejű „ellenlökés" és a visszavonulás következett. Mint 1683-ban: most is egy nap erőgyűjtés - majd az ismételt támadás, miután a túloldalról két éjszakán át szinte folyamatosan srapnel-lövedékekkel ágyúzzák Esztergomot. Az újabb akciót már - a Vörös Hadsereg általános offenzívájával összhangban - tervszerűen, előkészítve a tüzérség kora reggeli „válaszával", június l-jén hajtották végre. Még aznap teljes volt a győzelem. Az egykorú sajtó tükrében erről az oldalról nézve, de nem csupán, sőt nem is elsősorban magyar szempontból: „(...) a proletár hadsereg megfutamította a cseh imperializmus zsoldosait s e nagyszerű haditény következtében kiverték a cseheket Párkányból is, minek következtében az Esztergommal annyira összenőtt helység visszakerült a magyar tanácsköztársaság hatalma alá". (Esztergomi Népszava, 1919. június 3.) Ez a tudósítás a marxi-lenini ideológiának megfelelő „világméretű osztályharccal" mintha leplezni igyekezne a nemzeti érdekeket, amelyek - mindkét oldalon területfoglalással remélték befolyásolni a még készülőfélben lévő békeszerződést. (...) Igen: „az Esztergommal annyira összenőtt helység..." Tudjuk: ami a nagy folyam két partján - a természet rendje szerint is „összetartozott", az emberi történelem folyamatában „nőtt össze"' vagy szakadt szét. Az alkalmak te-