Esztergom és Vidéke, 2003

2003-12-18 / 50-52. szám

Esztergom és Vidéke 2003. december 18. Babits Mihály A könnytelenek könnyei Tél tél után, év év után, négyszer hajtott a galy, vakon, nagy kényszerek között harcolt a bús magyar. valljatok, magyar csillagok, védjétek a magyart: volt-e dalunk, vagy sóhajunk, mely nem békét akart? Mint aki méccsel intene balgán, a Nap elé, ugy lobogtattunk álmokat a Szeretet felé. (1920) 1938 A háborúk technikai fejlődésével, gyorsulásával, világméretű kiterjedésével az emberi békekorszakok is egyre viszonylagosabbak. Mind ritkább a Jó" - mert igazi kiegyezésen alapuló - békekötés. (Amilyen történelmünk során az 1711-es és az 1867-es volt...) „Előttem / sanda jövő, körülöttem népek nyomora, tikkadt / gyűlöletek hálója, önös kormányok öröklő / versenye, vér, vér, vér... Nem apadt el az ösztönök alja, / könnyű zsilip szegi csak, szomjas kontárok ügyetlen / ujja alatt. Ártér a világ, ártér Magyarország / véres iszappal" - írta Babits Mihály egyik legkorábbi előhegyi versében (A sziget nem elég magas). 1924-ből valók ezek a sorok, pár évvel az első világháborút lezáró (?) Párizs környéki békediktátumok után, amelyekről még a győztes hatalmakat képviselő legendás hadvezér, a francia Foch marsall is eképpen nyilatkozott: „Ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet.". Tudjuk, hogy jóslata mennyire bevált: 1938 „hosszú, forró őszén" csak Csehszlovákia „békés" feldarabolása odázta el a második világháborút - egy-két esztendőre. Krúdy Gyula - az elcsatolt Felvidékről Rákóczi földje (...) Megint nem gondolunk egy kengyelfutó-gyors esztendeig a fenyő hazájára, az álomtermő Felvidékre. Messzibbre felejtjük őt, mint egy megunt szeretőt (...) Legfeljebb észrevétlenül sóhajtunk, ha eszünkbe jut ő, mintha egy mohos, ódon ház mellett elhaladnánk, ahol boldog ifjúságunkat töltöttük. Költők verseiben halljuk elgondolkoztató esetben az ősmagyarok rivalgását, amely a Beszkiden visszhangzott; Jókai és Jósika regényeiben találkozunk álmatlan éjszakákon a kikoptatott kövezetű városokkal, amelyek felett varázslatosan, mint egy középkori bűvész játéka, hangzik az óraütés a tornyokból, és a Kárpát felett dúdoló szél a háztetőkön a közelgő Rákóczinak útját mutatja a szélvitorlákkal; Mednyánszky és Katona Nándor festményein látjuk melankolikus őszeit, száraz havú teleit; borpíros arculatú, jegesmedve szakállú régi vadászok koccintásai között halljuk a visszhangos medvebőgést, néha egy tutaj száll alá a gyors Tiszán, onnan felülről, mely Rákóczi földjeinek felejthetetlen illatát, édes-hervadt emlékét hozza; máskor egy bekecses, bús tekintetű vándor jön át a határon és szívem szerelméről, Ungvárról beszél... de mindez álom és valóság; oly távolságba kezd tünedezni, mint a gyermekkorbeli kacsalábon forgó kastély. Mintha régen, egy másik életben, más szemmel és lélekkel utaztunk volna a tájon, ahol mindig'megszólalt egy öregember: „itt kezdődnek a Rákóczi földjei". (...) (1922) Ábrándos városok (...) Szerelmesek világa volt a Felvidék. Itt mindenki szerelmes volt Magyarországba. (...) Szürcsölve, mint Tokaj borát isszák, ejtik ki itt a szájak a magyar nevet. Felpirosodnak az arcok, amikor a históriára fordul a beszélgetés. Mikor a Felvidéken csinálták Magyarország történelmét... „Azóta, sajnos, mellőznek!" - mondják, mintha új kedvese volna Hungáriának. Rajongók földje ez. Az adóhivatalnok, a tanfelügyelő, az alispán és mindenki, aki a magyar államot szolgálja, oly büszkeséggel tölti be hivatalát, mintha éjjel-nappal a szíve felett viselné a magyar címert. Ezekből a furcsa, ábrándos városkákból, télen eltemetett falvakból, korai estékből, kis ablakokból: oly gyönyörűnek látszott a messzi igazi Magyarország, mint a tündérvilág. Innen figyelték epedő szemek az esti vonatot, amely pesti havat hoz vagonjain, postakocsijában budapesti újságot. Ezekben a télben halkan pirosló tüzű házakban, varjas, elhagyott kastélyokban olvasták rajongással az írók munkáit. A helybeli kereskedés kirakatában (a levéldobozok között) valóban feltűnést keltett egy-egy új magyar könyv, és „beszéltek" róla még a kaszinóban is. A legtöbb városnak volt irodalmi társasága. (...) Ezekben a vendégszerető, drágalátos városkákban egy nap alatt megismerkedett mindenkivel az utazó, barátai, kedveskedő ismerősei akadtak az idegennek. S büszkén mutatták meg történelmi emlékeiket és élő nevezetességeiket. Friss pezsdülés, izgalom, költekezés, ha vendég jött a fővárosból. A szemek, arcok úgy figyeltek a messzi földről jött vándor szavaira, mintha a legnagyobb titkok derülnének fel. Felvidék! Az egyetlen táj a földgömbön, hol a magyart úgy tisztelték, mintha minden magyar háta mögött Árpád állna vitéz népével. (...) Dalaink, mesemondásaink, irodalmi kincseink olyan megbecsülésben éltek itt, mint sehol a tiszta magyarság között. A hiába epekedő szerelmes áhítatosságával tisztelte a magyarság minden lépését, cselekedetét a Felvidék. (...) Mintha csak azt akarta volna megmutatni mindenki, hogy mily nagyra tartja a szerencsét, hogy magyarnak számít. Mintha tanúbizonyságot tenne város és falu, hogy nem felejtette el a régi magyar erkölcsöket: itt valóban él még az a nagyszerű magyar báj és kedvesség, amelyet maholnap csak anekdotáskönyvekből ismerünk. A piros hasú tornyok, mohos bástyák, százesztendős bolthajtások egy régi magyar nemzet rokonságát hitték. Itt még egy évtized előtt is azt vélték, hogy él valahol, az Alföldön tán, az a büszke, fejedelmi, gyönyörű nemzet, amelyhez tartozni a legnagyobb gyönyörűség. Ok még történelmi festmények pompájában nézték hegyeik közül a mindinkább leromló magyarságot. Ha látták volna, hogy pusztul, szakad, züllik a magyarság alföldjein, városaiban, Budapestjében: kiábrándultak volna, és nagyon szerencsétlennek érzik vala magukat. Az a büszke, honfoglaló, hatalmas nemzet, amelynek fiaikul ők oly dicsekedve vallották magukat: ezalatt szerencsétlenül rohant vándorló útján méltatlan sírja felé. (...) (1921) Ami visszatért - és akik nem... Babits helikoni nyomait követvén - legutóbb az 1930-as évek előhegyi nyarain-őszein át - a helyi sajtóban számos híradást találtam 1938 lobbanáspontig hevült őszéről. Ekkor még - a müncheni egyezménynek, majd az ún. első bécsi döntésnek köszönhetően - a béke diadalmaskodott, pontosabban: az egykori „antant" nagyhatalmai engedtek Hitler követeléseinek. Magyarország is jelentős területeket kapott vissza a Csallóközben és a Felvidéken, Érsekújvártól Munkácsig. Párkányba november 6-án vonultak át az esztergomi hídon a magyar királyi honvédség alakulatai. A részletes tudósításokban feltűnt egy - számomra nagyon meglépő - hír: Az esztergomi cserkészek megtudták, hogy a múltkori átkelési vállalkozás egyik elesett hős katonája a párkányi temetőben van eltemetve, kivonultak sírjához, melynek keresztje nem is volt látható a rengeteg virágtól és koszorútól. A sírnál megható ünnepséget rendeztek a cserkészek. (EVID, 1938. november 10.) Nagy érdeklődéssel hallgattuk azt, amit a pár héttel ezelőtti dunai átkelést célzó vállalkozásról beszélnek. - A véletlenen múlott akkor, hogy az az egypár hős magyar fiú elfoglalja Párkányt. Ha a következő állásba kerülnek, akkor nyert ügyük van. Abban ugyanis már magyarok voltak, akikben segítőkre akadnak. így is óriási ribilliót csináltak a csehek között. A rémület nagy volt. Őrült módra robogtak a békés utcákon a cseh autók, harci kocsik, futkostak a csehek. - Az egyik elesett magyar fiú sírja itt van a párkányi temetőben. A sírt ma is elborítják a kegyelet virágai. "(EVID, 1938. november 13.) A 65 esztendeje elhervadt virágokon kívül, úgy látszik, a feledés is... Több mint negyven éve Esztergomban élek, de ilyen - a vértelenül „hivatalos" diadalmenetet megelőző - „párkányi csatáról" még sohasem hallottam. Ezek szerint nemcsak 1683-ban és 1919-ben előzte meg egy-egy vereség a kis idő múltán elért győzelmet?... Kétszer is végiglapoztam az Esztergom és Vidéke, majd a másik helyi lap, a Magyar Sión szeptember és december közötti számait: sehol nem találtam több hírt „a pár héttel ezelőtti dunai átkelésről". (Ezt magyarázhatja az 1938 szeptemberében bevezetett előzetes cenzúra: a magyar kormány tárgyalási pozícióinak nem használt volna a hírverés az ehhez hasonló akciók körül.) Megpróbáltam tehát szemtanúkat felkutatni: nem volt nehéz, hiszen Bélay Iván barátom mindig készen áll a válaszra. Már az első kérdésem előhívta emlékeit, amelyeket később írásba is foglalt. íme: Egy októberi nap délutánján a 14-es Holló Cserkészcsapat, amelynek tagja voltam, azt a parancsot kapta, hogy őrsi csónakjaival még aznap este evezzen a sziget felső csúcsához, ahol várni fognak ránk a további tájékoztatással. Sok idő nem volt, de annyi vízi-cserkész összejött, hogy két csónakkal elindulhattunk. (Összesen nyolcan voltunk, így csupán három evezős és egy kormányos jutott egy-egy csónakra, amelynek legénysége szabály szerint nyolc főt tett ki.) Már alkonyodott, amikor fölértünk a sziget orrához, ahol kikötöttünk. A párkányi parton ahogy ezt a Várból távcsövön nappal többször is megfigyeltük - a csehek futóárkai kígyóztak, de most sem fényszóróval nem világítottak ránk, sem tüzet nem nyitottak. Pedig ott voltak az állásaikban, ezt tudtuk, mert egy alkalommal, amikor a magyar felderítő repülőgép föléjük szállt, géppuskával és kézifegyverekkel lőttek rá. Vezetőnk kiszállt, majd rövid idő múlva visszatért azzal a hírrel, hogy nincs szükség a csónakokra, vigyük azokat vissza. Jócskán besötétedett, amikorra ez megtörtént: lemostuk a csónakokat, elhelyeztük a csónakházban, és hazamentünk. Másnap hajnalban géppuskatűz hangjára riadtam fel. Füleltem, de egy idő múlva ezek a hangok elhallgattak. Szentgyörgymezőn, a Bercsényi utcában laktunk, innen indultam most is, ezen a ködös reggelen a bencés gimnáziumba, ahol a hatodik osztályt jártam. Utvonalam az Úri (ma Berényi Zsigmond) utcán át vezetett. Az ún. Szulejmán-lejáróhoz érve, láttam, hogy a Sobieski-szobor környékén néhány ember a parton fekvő testek körül mozgott. Tovább mentem, amikor csatlakozott hozzám Hauser László nevű osztálytársam, akivel egy utcában laktunk. O mondta el nekem, hogy magyar katonák akartak átmenni csónakkal a párkányi oldalra, de a csehek erős golyózápora meghiúsította az átkelést. Á honvédek többsége a csónakokban lelte halálát vagy sebesült meg. Közülük emelték ki a partra sodródott csónakból néhányukat a Sobieski-szobornál. Amikor tanítás után hazaértem, szüleim elmondták, hogy Bartus Gyuri, aki a prímáskertben (ma: Kolping-pálya) dolgozott, azt mesélte, hogy ő is segített a halott katonákat kiemelni a csónakból. Ugyancsak ő mondta el, hogy a német érdekeltségű hajózási vállalat (DDSG) kikötőben tartózkodó uszályának osztrák származású kormányosát arra kényszerítették a katonák, hogy ladikjával vegyen részt az étkelésben. Ő is az áldozatok között volt. (Néhány nap múlva gyászzenével kísérve indították el utolsó útjára egy német hajón Ausztriába.) Mindezek hallatán döbbentem rá, hogy mi lett volna velünk, vagy csónakjainkkal, ha nem küldenek vissza bennünket. A következő napokban amolyan suttogó hírközlésből úgy értesültem, hogy egy százados, aki a szóbeszédek egy része szerint ittas volt, rohamcsapatával át akart kelni a Dunán, hogy a túlsó parton hídfőállást létesítsen. A későbbiek során félhivatalosan már azt közölték, hogy készült egy átkelési terv, de ezt visszavonták. (így érthető, hogy miért küldték vissza a mi csónakjainkat.) Lehetséges, hogy az a százados nem vette tudomásul a parancs visszavonását és akár józanul, akár ittasan - és egyéni virtusból kierőszakolta az átkelést. Mindenesetre vállalkozásának nagyon szomorú vége lett. Az akció teljesen „hivatalos", tényszerű leírásáról máig nem tudok, a többi ladikról és a bennük rohamozó katonák sorsáról sem hallottam semmit. Következtek a történészi feldolgozások- a polcokról sorban leemelt ötödik vagy hatodik könyvben bukkantam a következőkre: „A felfokozott hangulatban egyébként olykor megbomlott a hadsereg fegyelme: október 6-án például Esztergomnál egy főhadnagy nyolcvan katonával megkísérelte az átkelést a Dunán, azzal a céllal, hogy elfoglalva a párkányi hídfőt, megakadályozza a folyami híd felrobbantását. Magát az akciót egyébként nem készítették elő: nem győződtek meg annak a hírnek a valódiságáról, hogy a csehszlovák partot nem védik - az átkelni szándékozókat a part előtt 20 méterrel erős géppuska-, golyószóró- és aknavetőtűz fogadta, amelyben a vállalkozás összeomlott. (Az akcióban elesetteket később hősi halottaknak nyilvánították.) (Vargyai Gyula: Sisak és cilinder -1984.) A levéltári kutatás még hátra van, addig is további szemtanúk megszólalását várjuk - lapunk hasábjait is felkínálva. N. T.