Esztergom és Vidéke, 2003

2003-03-13 / 10. szám

2 Esztergom és Vidéke 2003. március 13. Dr. Feichtinger Sándor kiadatlan emlékiratából: Volt egyszer egy honvédkórház... ^ ft/z ftcfcé /y. v <v y, {íj€i/tA J ClCfiyei u^nn/Mt* w^Í//^ ^ e 'Altrs í r^t-r* ^^T: (...) 1849-ben a szabadságharc javában folyt, a magyar hadsereg szervezkedett az osztrák ellen. Csaták vívattak elkeseredettség­gel, sokan a csatatéren elvesztek, még többen súlyosan megsebesít­tettek, míg mások a hadviselés terhei alatt összetörve betegekké lettek. Esztergom közelében is voltak csatározások, miért a magyar Kor­mány a Várban, a Kanonok házak­ban (1849) katonai kórházat állí­tott fel, melyet kellőleg felszerelt, és meg is töltött sebesültekkel és betegekkel. A betegek és sebesültek szapo­rodásával - mint azt Sas egy levél­ben említé - az alkalmazott kato­nai orvosok száma nem volt kielé­gítő, és azért civil orvosokat is al­kalmaztak, én is hazafias köteles­ségnek tartottam felhívására e kórházban ideiglenes szolgálatot teljesíteni. A levél tartalma: „Feichtinger megyei főorvoshoz. A betegek szaporodtával orvosok hiányában vagyunk, bár az igazgató törzsor­vos úr, Lumniczer, általam már többször megkéretett. Az ügy iránti szeretet és az ápoltalan honvédek sorsa buzdítsa önt arra, hogy még ma nálam 3 órakor megjelenni szí­veskedjék és a főorvosi állomást vagy továbra is megtartva, vagy a rendes napi díj mellett - addig, míg Pestről e részben kielégítő vá­laszt nyerendek, mely választ az­tán önnel azonnal tudatandom. Ha egy alorvost vehetne maga mel­lé igen szeretném, szintén alorvosi napi illetménnyel, addig míg fel­sőbb helyen róla is rendelkezés nem történik. Ezt tudtára adom a kórházi parancsnoknak is. Junius 20-án 849. Sass igazg. főorvos." De fordult a kocka: mielőtt he­lyembe más orvos állíttatott, a ha­di fordulatokban nevezetes válto­zás következett be, ugyanis a ma­gyarok a császári katonaság hatal­ma elől Esztergomból megfuta­modtak, a Kormány rendeletéből a kórház gondviselői, orvosai rögtön a várost elhagyni parancsoltattak - 14 napi szolgálatom után a hátra hagyott nehezebb betegek és sebe­sültek főgondviselőssége ruházta­tott rám, mint helybeli orvosra. Este későn Dr. Sass főorvostól egy levelet kapok, amelyben az rö­viden értésemre adja az egész kór­házi személyzet másnap reggeli távozását és felhív, hogy a kór­hában fekvő súlyos sebesültek és betegek gondviselését vállaljam el. Jellemzi az akkori időt, és a sú­lyos viszonyokat azon levélbeli fel­hívás, mellyel a tábori kórház ne­kem lett átadva, vagy inkább erő­szakolva. Szó szerint így hangzik: „Fechtinger főorvoshoz. Ön ezen­nel, ki előbb is már szolgálatot tőn, a hátramaradt kórház igazgatásá­val megbízatik, s tegye magát érintkezésbe a főpolgármesterrel vagy ennek megbízottjával. Julius 3. 849. Sass igazg. főorvos. U.i. Ezen felhatalmazás nyomában ön a szükséges orvosi és ápolói sze­mélyzetről is gondoskodni köteles. Sass, látta Táczoczik Péter had­nagy kórházi parancsnok." Rám hagyták a kiskanonok há­zakban - tulajdonkép a 12 házban - hátramaradt legsúlyosabb bete­geket és sebesülteket, mert a könnyebb betegeket és sebesülte­ket semmi áron visszatartani nem lehetett, azok a katonasággal el­mentek. De sem pénzt, sem sebészeti eszközöket nem hagytak rendel­kezésemre, és meg is kívánták, hogy orvosokat és ápolókat fogad­jak, és a súlyos betegeket nem csak gyógyítsam és élelmezzem, de operáljam is. Lehetetlent kívántak. Én orvosi hivatásomat érezve a mindenétől megfosztott, ápolók, orvosok és szükséges táplálék nél­kül szűkölködő kórházat 210 be­teggel - kik közt 81 császári kato­na volt - átvettem, és hogy majd milyen emberfölötti erőmegfeszí­tésbe, gondba és feláldozásba ke­rült azoknak egy helyre áthelyezé­se, ellátása ily súlyos viszonyok közt, könnyen belátható, de az ezutáni elmondandókból is ki fog tetszeni. Július 3-tól augusztus végéig (szept. 2) a császári uralom alatt 81 hős katona életét megmentve ­mind a mellett, hogy más kórhá­zaknál havonként 90 ezüst forint­tal díjaztattak az orvosok -, én a legfárasztóbb küzdelmek közt, úgyszólván semmiből az elhagyott betegeket - néhány helybeli, azon­nal megnevezendő emberbaráttal egyetemben - tápláltam és legcse­kélyebb díj-követelés nélkül - or­vosi gyakorlatom feláldozásával ­egész napokat, sőt éjeket is a kór­házba töltve, a legnehezebb sebé­szi műtéteket végezve, két hóna­pig gyógyítottam. Nagy feladatom megoldásához eképp fogtam. A kórházat szobárul szobára jártam, hogy megtudjam az összes betegek létszámát és minőségü­ket, és hogy a 12 házban elszórtak között rendet csináljak. Minde­nütt jajgatás, ápolók, orvosok utá­ni óhajtás! Valóban nem tudtam mihez fogjak, előbb a sebesülteket kötöz­gessem, gyógykezeljem vagy élel­miszerről, ellátásukról, tisztaság­ról - szóval ápolásukról gondos­kodjam. Ily súlyos helyzetben néhány hazafiúi érzelmű férfi, keresztény szeretettől és hazafiúi buzgósától áthatott egy két család, különösen néhány nő segítségemre jöttek, és felhívásomra tevékenyen közre­műküdtek. Ezek közé tartoznak: Majer István püspök, a tábori kór­ház gyámolítok egyletének akkori jegyzője: Újváry Ferencz - Újváry Annának, Ernő fiam menyasszo­nyának édes apja -, pénztárnoka: Muráti Ferencz főápoló. Heszte­renyiné, Nitter Júlia, Hamdra­gerné, Mórné, Firszerné, Simon­chákné, Künsztnerné, Deiningerné (Paulina), Franklné, Lönkfal, Golenhofer Pepi kisasszony 's több mások. Először is levelet intéztem Esz­tergom szab. kir. város polgármes­teréhez - előadván a kórház sa­nyarú állapotát, elhagyatottságát, kértem rögtöni intézkedést arra, hogy a mészárostól a szükséges hús mennyiség - városi hitelre ­kiszolgáltassák. Másodszor, hogy a várost és az esztergomi járást el­hagyott kormánybiztostól az ellá­tási költségek fejében pénzt utal­ványoztasson. Takács István főpolgármester az ügyet a tanács elé vitte és óhaja­imnak megfelelni törekedett és ­bár furcsának találta, hogy a váro­si területen kívül levő kórház szá­mára ő teremtse elő a húst - mégis rögtön intézkedett, és így az első, a hús szüksége fedezve lett. Hát te vármegye, hol maradtál? Te, bástyája a szabadságnak? Mi­ért nem gondoskodtál? Hiszen a kórház a várban a megyéhez tarto­zik! És ti, megyei községek, Szent­tamás! Víziváros! Szentgyörgy­mező! Miért nem adtatok jelt éle­teteknek? Mert evvel nem bírtok! Most a továbbiak elintézése vé­gett felkerestem Majer István ta­nár urat, és az ügy felől tanácskoz­tam. Erre ő egy nyomtatott hazafias felhívásban Esztergom polgárait és hölgyeit felszólította adakozás­ra és ápolási szolgálat tételre. Ennek az a sikere volt, hogy a konyhára kosárszámra küldettek: bab, zöldség, krumpli, répa, bor és több effélék. Irományaim közt né­hány eltévedt czédula még most is kezeim közt van ilyen tartalom­mal: Dr. Feichtinger tábori korodai igazgató főorvos úr! Muráti Fe­rencz főápoló a tábori kórház szá­mára egy akó bort küld. Nitterné asszony a betegeknek borlevessel szolgál, Majer. Deininger bankár­né egy ruha kosár fehér répával, Nitterné egy puttony zöldbabbal kedveskedik. Ezen jószívű adakozó nők már most az igazak álmát alusszák. A küldött élelmicikkeket a kór­házi visszamaradt szakácsné - kit ígéretek mellett sikerült marasz­talni - értékesítette a betegek szá­mára. A kórházi éléskamrában még egy kis lisztkészletet is talál­tam, és így sikerült nagy küzdelem mellett a betegeket élelemmel el­látni! De hibázott az ápolás és a gyógykezelés! Nem akarom bőven fejtegetni, hogy egy orvosnak, félre téve min­den tekintetet, ellenségét úgy mint barátját letett esküje szerint - szem előtt tartva mindenkor az emberi szeretetet -, személy válo­gatás nélkül orvosolni kötelessé­ge! De sokkal nagyobb e kötelessé­ge akkor, ha a segítséget igénylők, magukat feláldozva, a közös haza védelmében harcz képtelenekké váltak, mint a tábori kórházban sínylődök. Azért abban a biztos re­ményben, hogy az esztergomi or­vosok e hazafias szent célban eré­lyesen támogatni fognak, felhívást intéztem valamennyihez. Csalat­koztam. A később oly szájas Lő­rinczy, a magát később honvéd or­vosnak neveztetni szerető Dr. Hoffman, szóval a sorjával fel­szóllítottak közül egy sem vállalta el a kórházi szolgálatot, mert biz azt vagy ingyen, vagy csekély fize­tés kilátása mellett kellett volna teljesíteni. Két sebész dicséretes kivételt tett: Haugh Ignátz vízivárosi, és Malcziner Móritz szenttamási iz­raelita - utóbbi nem is gyakorló sebész. Ápolásra Franklné, Künsztner­né, Golenhofer Pepi és más nők szí­vesen ajánlkoztak, és naponta a sebesültek kötözgetésére, tisztá­zására és egyébb teendők végzésé­re a kórházban megjelentek. Mind a három még most is életben van. Hogy jobb levegőben, nagyobb ké­nyelemben és tüzetesebb ápolás­ban részesüljön, Handingerné asz­szonyság egy amputált cs. k. kato­nát házába fogadott és eltartott. Most a betegeknek a 12 házból való összehordatását eszközöltem, mely alkalommal magam is cipel­tem ágyneműeket és nehéz bete­geket. Említettem, hogy a legsú­lyosabb betegek maradtak vissza, tehát nem is hiányoztak a halálo­zások. Ezeket anyakönyvelte Ko­perniczky István tábori lelkész, sőt én is - a szentgyörgymezei temető­be eltemettettek. Megmaradt jegyzeteim szerint 1849. július 12-én 48 cs. kir. kato­nát, július 23-án 29 különbféle el­osztású honvédet fegyvertársaik­hoz küldöttem. Időközben a párkányi járásba menekülő magyar kormánybiztos­tól Sziklay városi tanácsoshoz, és általa hozzám 200 for. magyar pénz, 2 drb százasban érkezett, és gondnokul Gerendás János ügy­véd, városi tisztviselő a kir. város részéről kineveztetett - tehát is­mét csak a kir. város! Egy becsüle­tes és jó hazafi, de nehézkes és impracticus ember, kivel keveset volt a kórházon segítve, ki csak méltó felháborodottságában ká­romkodott amiatt, hogy miért kül­döttek neki magyar százasokat, mikor azokat senki el nem akarja váltani. Tehát evvel is küzdeni, őt sarkalni, sőt fenyegetni kellett. Most már egész lélekkel a sú­lyos betegek orvoslásához foghat­tam, reggel bementem 6 órakor a kórházba, és gyakran ebéd és egyébb felfrissítés nélkül ottma­radtam egész esti 6 óráig, folyton segédeimmel, a két sebésszel kö­tözgetvén, gondozván a betegeket. Majd naponta nagyobb operáci­ókat kellett végezni, tört, zúzott végtagokat amputálni, golyókat kivenni, üszkös testrészeket eltá­volítani, roncsolt tagokat simára metszni, tályogokat felhasítani, tátongó sebeket összevarni stb. Ez alkalmakkor is a két sebész olda­lam mellett segédkeztek. Miért a küldött pénzből mind-, egyiknek egy hónapra 50 forintot kijárultattam. Én egész idő alatt ingyen szolgáltam. De ezen ingyen szolgálatom mellett még azon hát­rányom is volt, hogy az egész na­pot a kórházban töltvén, városi praxisomat egészen feláldoztam. Egy hasznom mégis volt, hogy nem csak a gyakorlati műtéti sebé­szetben magamat kiképeztem, de az emberek ismeretében is! Ez volt véghetetlen szerencséje Dr. Hoffmannak: az én hazafisá­gom és emberszeretetem általi visszavonulásom nyitotta meg ne­ki Esztergomban az orvosi praxist. Ha Esztergomban velem ez nem történik, ha én a várbeli ka­nonok házakban sínylődő honvé­dek és cs. k. katonák sorsát oly rendkívüli szorgalommal, önfelál­dozással és lelkiismeretességgel nem karolom fel, hanem a többi orvosok példájára őket sorsukra hagyom, és az aurea praxis után szaladok, úgy Hoffmannak Esz­tergomban alig akad valaha bete­ge; annál is inkább is, mert a belgyógy kezelésen kívül másra használni őtet úgy sem lehetett. És ennyi fáradtság, gond és ha­zafiúságnak mi volt a jutalma? Két hó múlva bevonultak a cs. k. hadak, de a kórházzal mit sem tö­rődtek. Ment az ellátás, a gyógyke­zelés mint eddig. Végre jön a rende­let: a kórház adassék át a megyei fő­orvosnak, dr. Kamenszkynak! Visszavonultam, számoltam, és a magam dolgai után jártam. A betegek és a sebesültek a ka­nonok házakból kiszállásoltattak a basilica templomba és annak mellékhelyiségeibe. A kanonokok ismét visszakerültek, házaikat el­foglalhatták. Elvártam, hogy ennyi önfelál­dozó tevékenység nem fog jutalom nélkül maradni. Csalódtam! Az eddig velem cimborázó bará­tom, cs. k. kormánybiztos, Jaga­sits Sándor nemcsak meghidegült irányomban, de állást foglalt elle­nem. Újabb szigorú számadást kért-melyet én 1849. július 16-án először, szeptember 4-én másod­szor is megadtam egész pontosság­gal. Üldözött ahol csak lehetett, és mellőzött. Az ő példáját követték mindazok, akik köpenyeget fordí­tottak, vagy egyébként is önzők és léhák voltak. Betegeim száma fo­gyott, a hitványabb Dr. Lőrinczy és Hoffmané szaporodtak. A hazafiak és a tiszta jelleműek engem pártoltak és becsültek. Mit tett a Clerus? A Prímás hivatalomból felmen­tett egy egyszerű latin kijelentés­sel, ami azt tette: - el vagyok bo­csátva. * * * Szerk. megjegyzése: Dr. Feichtinger Sándor kiadat­lan emlékiratának fénymásolata ­dr. Szállási Árpádnak köszönhető­en - szerkesztőségünk birtokába került. Kiadásának nyomdai elő­készületeit megkezdtük. Mivel lapunk a kiadáshoz szük­séges anyagiakkal nem rendelke­zik, úgy döntöttünk, hogy előzetes megrendeléssel biztosítjuk a szük­séges összeget. Minden kedves megrendelő nevét - amennyiben hozzájárul - a kötet végén feltün­tetjük. Mivel a kötetből 100 pél­dány számozott lesz, az első száz kedves megrendelő neve mellé a birtokába kerülő kötet sorszámát is feltüntetjük. A megrendelő szelvényt lapunk következő számaiban találják majd meg. Ezzel egyidőben bővebben is foglalkozunk a kézirattal, amely­nek számtalan, Esztergomot és polgárait érintő, máig élő és ható vonatkozása is van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom