Esztergom és Vidéke, 2003

2003-03-13 / 10. szám

2003. március 13. Esztergom és Vidéke 3 A sajtó szabad! Táncsics Mihály így írt a szabad sajtóról: „Az ember szabad, de szabadságát csak nyilatkozványa és cselekedete által tüntetheti ki; ha ezekben a cenzúra gátolja, nem mondhatja magát szabadnak.". Honnan is indult útjára a cenzúra? Nos - bármilyen meglepő -, az egyháztól. VI. Sándor pápa 1507-ben, a pápák között elsőnek adott ki törvényt a cenzúráról. Később, 1515-ben a lateráni zsinat a cenzúra tárgyában úgy határozott, hogy semmiféle könyvet sem szabad kinyomtatni az egyház jóváhagyása nélkül. Amikor 1650-ben Franciaországban bevezették a polgári cenzúrát, a párizsi egyetem teológiai fakultása felemelte szavát az új intézmény ellen, arra hivatkozva, hogy kétszáz éven keresztül ezt a jogot ő gyakorolta. Angliában a cenzúrát nem sokkal a könyvnyom tatás bevezetését követőleg állították fel, Dániában viszont sosem volt cenzúra. Magyarországon március 15-én reggel Petőílék tízen indultak el a Pilvaxból a Tizenkét pont és a Nemzeti dal kéziratával. Mire a Landerer és Heckenast nyomdához értek, már ötezres tömeg követte őket. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Irinyi József és Jókai Mór foglalták le azt a gépet, melyen a cenzúra engedélye nélkül kinyomtatták a két kéziratot. Majd a Nemzeti Múzeumhoz vonultak, délután pedig Pest város közgyűlésével is elfogadtatták a pontokat. Ezt követően egy forradalmi választmány a helytartótanácshoz ment, amely hozzájárult a cenzúra eltörléséhez és a sajtóvétség miatt börtönbe zárt Táncsics Mihály szabadon engedéséhez. Az újságok ettől kezdve cenzúra nélkül jelentek meg, címlapjukon e felirattal: „A sajtó szabad". A szabadságjog, amely Angliában 1694ben, Franciaországban pedig 1789ben valósult meg, 1848. március 15-én Magyarországon is valóra vált. A polgári sajtószabadság törvénybe iktatása felé vezető úton az első lépés a helytartótanács március 16-ai rendelete volt. Az ideiglenes szabályzat első pontja kimondta, hogy „a sajtó minden megelőző cenzúra nélkül, szabadon működik". A következő pontok azonban kimondták a szerző vagy a szerkesztő felelősségét, a sajtóvétségek megtorlását pedig egy ideiglenes bizottságra és a bíróságra bízták. A törvényjavaslatot Szemere Bertalan készítette el, francia és belga minták alapján. Ma azt valljuk, az újságíró legyen mindig tudatában annak, hogy a tények összessége nem feltétlenül adja ki a teljes igazságot. Több különféle igazság is létezhet, minden érdekelt félnek a maga igazsága, amelyben szilárdul hisz. Az újságírók jól tudják, hogy a teljes igazságra sokszor csak hosszabb idő elteltével, újabb tények felbukkanása után derül fény. Mi, valamennyien, az olvasót szolgáljuk. K. M. Illusztrációnk - a Petőfi-dombormű - Holló Kornél alkotása. Forradalom, szabadságharc és a magyar címer 1848/49 a magyar néphagyományban, népköltészetben „1848 nálunk is, Európában is a francia forradalom által megindított folyamat betetőzése. Itthon a feudális magyar világ (ekkor igazában nem is Magyarország), a rendi társadalom, a jobbágyság, az anakronisztikus jogszolgáltatás és adminisztráció megszüntetése; a sajtószabadság, vallásszabadság, oktatási szabadság meghirdetése; a zsidók és cigányok emancipációjának szóba kerülése; sőt gyakorlatilag a nők egyenjogúságának is új szemlélete. Önálló 'felelős' és magyar nyelvű minisztérium (az első az ország történetében), önálló és honvédő nemzeti hadsereg• (szinte már sorozással), önálló pénz (sőt mi több: költségvetés), saját közlekedési, ellátási, orvosi rendszer és sok hasonló igény megfogalmazása történik meg ekkor. Politikai pártok, politikai újságírás, politikai, majd fegyveres harcok korszaka ez" - írja Voigt Vilmos. Az 1848. március 15-ei forradalom helyezte vissza jogaiba a magyar népnek a Rákóczi-szabadságharc leverése után száműzött nemzeti szimbólumait, kiharcolva a Habsburg-háztól az 1848. évi XXI. törvénycikket, melyben az uralkodó kimondja, hogy „A nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik". A függetlenségi törekvések, a magyar reformkor (1825-1849) társadalmi mozgalmai 1848. március 15-én Pesten forradalmat robbantanak ki. 1848 őszétől változó hadi szerencsével folyik a háború. 1849 tavaszán a magyarok dicsőséges hadjárataik betetőzéseként, április 14-én közzé teszik a magyar Függetlenségi Nyilatkozatot, mely kimondja a Habsburg-ház trónfosztását és Kossuth Lajos lesz az önálló ország kormányzója. Mint ismeretes, Ferenc József az orosz cár segítségével leveri a magyar függetlenségi háborút, mely a világosi fegyverletétellel (1849. augusztus 13.) bukik el végképp. Következik a megtorlás: október 6-án kivégzik az első magyar miniszterelnököt, tizenhárom honvédtábornokot, ezreket bebörtönöznek, ezrek menekülnek külföldre. Sok politikai fordulat után csak 1867-ben következik be a közjogi kiegyezés. „Ami magát a forradalom és szabadságharc folklór jellegű forrásanyagát illeti, itt kivételesen kedvező helyzetben van a kutató. Nálunk ugyanis már a reformkor egyik fő kulturális tevékenysége éppen a népköltési alkotások gyűjtése, majd kiadása volt (Voigt Vilmos)". Megyék és egyházi körök egyaránt támogatták a gyűjtőmunkát a kor leghíresebb folkloristái, gyűjtői voltak Kriza János unitárius püspök, Erdélyi János református akadémiai professzor és a későbbi római katolikus püspök, Ipolyi Arnold. A szabadságharc idején igen sok népies, buzdító vers született (többnyire műköltői eredetűek), és ezek igen gyorsan népszerűvé váltak, nyomtatásban, ponyvakiadványokban terjedtek. (Összefoglaló, egybeszerkesztett gyűjteményüket Pogány Péter adta ki 1983-ban, Riadj,'Magyar! 1848 1849 fametszetes ponyvái, csatakrónikái címmel.) A szabadságharc bukása után érthető módon az 1848-as dalok gyűjtése, feljegyzése is büntetendő volt nemcsak sajtócenzúrával, hanem börtönnel is. Ezek után hihetetlennek tűnik a Magyar Hírlap 1850. évi felhívása (198. szám): „Gyűjtsük a népdalokat! A forradalom vihara pusztítva vonult el határainkon. A merre nézünk, a meddig látunk: előttünk és mögöttünk tarmezők kopárlanak. De van föld, melybe a múlt két év új magokat is hintett: van föld, melly a múlt két évben új virágokat is termett. E föld a népköltészet mezeje. Szedjük föl ennek virágait, mielőtt a feledés árnyékában végképp elhervadnának; kössünk belőlük koszorút, s tegyük le azt az emlékezet oltárára. Búját és örömét, érzelmeit és gondolatait, dalban önti ki a nép. .."A Magyar Hírlap 1850. évi 267. száma viszont már azt közli, hogy a kezdeményezés, „betiltatott", a már beküldött népdalok „hatóságilag lefoglaltattak ". A magyar forradalom és szabadságharc nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi esemény is volt, melynek hatása a Kárpát-medence határain túl is érzékelhető volt. A „kurucos-szabadságharcos" felhangok majd az ifjú Bartók, és 1945 utáni művelődéspolitikában is jól felismerhetők. „A magyar képzőművészet, zene, irodalom mindmáig őrzi ezt a szabadságharcos" tematikát. Egyáltalán nem véletlen, hogy már 1918-19, majd 1945, legkivált pedig 1956 ugyanezt a nevezéktant veszi át: politikai követelésként éppen 12 pontokat fogalmaznak, a „Kossuth-címert" állítják vissza, „nemzetőrséget" szerveznek. Amikor 1956 őszén ezt a forradalmat (és szabadságharcot) ugyancsak vérbe fojtják, nemcsak maga a történelem ismétlődik meg (orosz katonai beavatkozás, megtorlás, országos méretű emigráció, új erőszakszervezet és bürokrácia), hanem az ideológiai keretek is szinte változatlanul felhasználhatóknak bizonyultak. A századunk hetvenes éveiben bekövetkező „kádári" konszolidációt ezerszer hasonlították az 1867-es kiegyezéshez. Mindmáig eleven példakép és hivatkozási alap Magyarországon az 1848-as szabadságharc. Tisovszki Zsuzsanna Egészségügyi aprónyomtatványok a szabadságharc idejéből Az 1848/49-es, lényegét tekintve függetlenségi háborúnak már létezett mai szóval „információs frontja" is. Se szeri, se száma a mindkét oldalról való kiáltványoknak, amelyek az adott hadi helyzetről, különböző célú rendeletekről és beszolgáltatási kötelezettségekről tudósítottak, több nyelven és ugyanazon szándékkal. Az úgynevezett aprónyomtatványok között aránylag kevés az egészségügyi jellegű, ami bizonyos fokig érthető. Az ellátás az orvosok és szanitécek dolga volt, őket kellett elsősorban tájékoztatni. Noha a kellő mennyiségű élelmiszer és fehérnemű, valamint a járványveszély közötti összefüggést jól látta a sebtében megszervezett, de kielégítően ténykedő egészségügyi hálózat, a rendkívüli körülmények hamar bekövetkeztek. Sebesülés, sebellátás terén más volt a helyzet, mai értelemben vett kötszer még nem létezett, tépést alkalmaztak, ezt idézi elénk Munkácsy Mihály „Tépéscsinálók " című örökbecsű műve. Minden óvatosság mellett már 1848 nyarán jelentkeztek a lázzal és hasmenéssel járó csoportos megbetegedések, főleg vérhas és hastífusz formájában. Majd jött a „napkeleti hányszékelésnek" nevezett kolera. Stáhly Ignácz országos főorvos július 10-én már utasítást adott ki ez ügyben. Késő ősszel és télen a táborok zsúfoltabbá válásával megjelent a kiütéses tífusz is, nem tudva még, hogy a ruhatetű terjeszti. Az élősködők elszaporodása fehérnemű és szappan hiányában menthetetlenül bekövetkezett. A klasszikus járványok 1849 tavaszán, az orosz beavatkozás után törtek ki elemi erővel, amikor az ország hadszíntérré változott. Kevés szó esik általában arról, mennyiben egyengette ez az utat Világoshoz, pedig annyira nyilvánvaló: A csaták sorsát akkor még a szurony-rohamok döntötték el, de arra a hasmenéstől és láztól legyengült honvédek alig voltak alkalmasak. A tavaszi hadjárat idején újabb nyavalya jelentkezett, amelyről régóta tudták, hogy nem titokzatos módon, hanem nagyon is nyilván a nemi érintkezés útján terjed. A szifiliszt és a kankót akkor még nem tekintették két külön kórképnek, következésképp nem is úgy kezelték, ha kezelték egyáltalán. Köztudott, hogy a seregbe toborzott fiatal férfiak nemi étvágya a hadi körülmények között fellazuló erkölcsök következtében megnő és a kielégítés körülményeire alig figyelnek. Ha megkapták, ameddig lehetett, titkolták. Már a rómaiak is azt tartották: Mars hadiisten nyomában jár Vénusz, a szerelem istennője. Miért lenne másként a honvédseregben? Nem véletlenül adott ki 1849. június 14-én Szemere Bertalan belügyminiszter egy 13 pontos utasítást „a honmentő harczosaink egészsége és férfias ereje" megőrzése érdekében (Id. facsimilében). Ez pontosan előírja a nyilvános kéjhölgyek és titkos nőszemélyek orvosi vizsgálatát, adott esetben kötelező kezelését, kórházi elkülönítését. Hatásfokát nem tudjuk, bizonyára javított a helyzeten. Azt XII. Minden város, hot eddig rendezett kórház nincs, a bevezetésben kimondott elvnél fogva is hazaliói kötelességének ösmerje egy kórhúz alakítását, melyben az efféle betegek kellfl orvoslást nyerjenek. XIII. A kórházi költségek fedeztessenek részint azon kézi munkákból, mellyeket az ily nöszemélyek teljesítni képesek; részint gyíijtelcibó!, részint, a netalán hijányzó öszveg, a kozpénztárból. Ide csatolva küldöm az ugyan ezen tárgyban a Főorvosoknak szóló rendeleteket és utasításokat. Kelt Budapesten, Junius 14-én 1849. Belilgyminister. követően Bugát Pál, a közegészségügyi osztály igazgatója szintén kiadta egy nap múlva, azaz június 15-én „Az orvosokhoz figyelmeztetés a bujasenyv tárgyában az egészségügyi osztály részéről" című röpiratát. Ez egy ötpontos kezelési előírás, tehát kiegészíti Szemete rendeletét. A kemény fekélyre pasta vienensist, azaz bécsi tapaszt javasol, amely „boriéi", azaz borszesz és oltatlan porrátört mész keveréke. Szájon át higanyvegyület és kén adagolását írta elő, a mérgezés első jelének tekintett nyálfolyás megjelenéséig. A kéjhölgyek közép-európai Párizsa akkor Bécs volt, a császárváros már korábban is mindent elkövetett a „pesti export" elősegítésére. Köztudottan például Wesselényi Miklóst egy felbérelt bécsi prostituált fertőzte meg. A kamarilla az eszközeiben soha nem volt finnyás. Ennek tudatában nem tűnik talán merészségnek az a feltételezés, hogy azok a hölgyek nem véletlenül jelentek meg a honvédek közelében. Magyarán: ez is a biológiai hadviselés egyik formája volt, bár nem így hívták. A kolera és a tífusz, nem ismerve annak pontos terjedési módját, könnyen visszaüthetett. A szifilisszel más volt a helyzet: az útját jól lehetett ellenőrizni. Ráadásul a császári reguláris hadsereget idejében felvilágosították és hivatalos markotányosnőkkel is ellátták. Az említett szifilisz-cédulák viszont csak a szabadságharc vége felé érték el délre tartó seregeinket, ha elérték egyáltalán. Az eseményeket már aligha befolyásolták. Egészen 1976-ig nem is tudtak létezésükről a magyar orvostörténészek. Ekkor ért az a szerencse, hogy tengerentúli kongresszuson járva eljutottam Chicagóba, megcsodálhattam Szathmáry Lajos híres Kossuth-gyűjteményét, köztük a két röplapot. Közvetlenül a szabadságharc bukása után, az emigrációval kerülhetett ki. Természetesen másolatot kaptam róluk, majd ajándékba az ereklyéket is. A biológiai fegyverek korában az ember óhatatlanul gyanakszik, hátha e téren sincs új a nap alatt. Az érdekes és értékes dokumentumok ezt látszanak igazolni. Szállási Árpád dr.