Esztergom és Vidéke, 2002
2002-07-18 / 28-29. szám
18 Esztergom és Vidéke 2002. március 8. Emlék * Mű Hek "Vitézlő oskola..." Május 23-án rádióhírből értesültem róla, hogy Dóry József, a Magyar Köztársaság aranykoszúval díszített csillagrendjével kitüntetett, nagyon népszerű nótaénekes 91 éves korában elhunyt. Előkerestem kis önéletrajzi kötetét, amelyet négyöt éve sajátkezű dedikációjával küldött meg a városi könyvtárnak. Amint most olvasóink meggyőződhetnek róla: ifjúságának szép emlékei kötik Esztergomhoz, ahová annakidején katonáskodni érkezett. Először 1933 júliusában: ez még szinte felhőtlenül derűs élményeket kínál az újoncnak. A történelmi időjárás errefelé még nyugodt bár Németországban az év eleje óta már Hitler a hatalom legfőbb birtokosa... Bizonyára senki nem lát vésztjósló jeleket az akkori nyár eltorzult arcán, amiről az Esztergom és Vidéke 1933. július 16-ai számában tudósít: Havazott Kaposváron. Talán még nem volt olyan szeszélyes időjárás nyáron, mint ebben az esztendőben. Közel negyven napja esik az eső és most megtörtént az, amire ínég nem volt példa: néhány percig havazót a napokban Kaposváron. Természetesen a hó, amint földre ért. rögtön elolvadt. 1933. július 9., 13. Az Országos Frontharcos Szövetség esztergomi helyi csoportjának. tisztikarót és választmányát f. év; julius 10-énj hétfőn este 9 órára a „Korona*-kávéházban tartandó (illésre ezúton hivja meg az: Elnöksége A 32-esek kirándulása Eszter gomba. Zenés különhajóval rendez jótékonycélú kirándulást Esztergomba julius 16-án, vasárnap a volt 32 es budapesti háziezred dal-, zeneés társadalmi egyesülete segélyalapja javára. A különhajó reggel félnyoic órakor indul a Petőfi-térről. 1938. október 6. Párkányt a csehek kiürítették s csak néhány karhatalmi erő maradt ott a rend fenntartására. Helemba közelében felszedték az aknamezőt és felrobbantották a lövészárkokat. november 10. Szombaton Párkányban még puskalövések hallatszanak, úgy látszik, hogy a visszavonuló csehek utolsó dühüket töltik ki... (...) Amíg repülőgépek köröznek városunk felett, addig lent a Lőrinc utcában moraj zúg fel. Hatalmas címeres gépkocsi áll be az utcába s belőle kiszáll József kir. herceg, a II. gyalogezred tulajdonosa. (...) Egymás után érkeznek a hídfőhöz az előkelőségek (...) Féltizenegykor megharsannak a kürtök, jelezve, hogy megérkezett a csapatok vezénylő tábornoka; nagybaconi Nagy Vilmos altábornagy, törzskara élén. Városi István Nyugtalan ég alatt Budapest y 1997 . Dóry József e mlékiratából 1933, 1938 Messze még a háború?... A katonai beavatásom úgy kezdődött, hogy 1932-ben katonai orvosi szemlére, alkalmassági vizsgálatra kellett mennem a szomszédos Biára. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden már beavatott jó barátnak, - függetlenül attól, hogy volt-e katona vagy sem biztos ajánlata van arra vonatkozóan, hogy hogyan kerülhetnénk el az alkalmasságot. A legtöbben azt javasolták, hogy előző este jól rúgjunk be és akkor másnaposan biztosan kiszuperálnak. Fényesen megfeleltem ennek a javaslatnak többed magammal. Másnap, az orvosi bizottság előtt annak rendje módja szerint megjelentem, s meztelenre vetkőzve oda álltam az orvosi bizottság elé. Az orvos rám sem nézett és már mondta is az írnoknak: - Alkalmas! - s már túl is estem a vizsgálaton. A Zsámbékról akkor behívott 11 fiatal közül csak ketten lettünk alkalmasak. Ezért kaptam meg 1933. július 10-ére a behívót Esztergomba, a 3. kerékpáros zászlóaljhoz. És most itt álljunk meg egy pillanatra! Előre is az olvasó megértését szeretném kérni ahhoz, ha mind a katonasági időszakkal, mind a háború és a fogság éveivel egy kissé részletesebben foglalkozom, de ötven-hatvan év távlatából is úgy látom: életem legmozgalmasabb és sok mindenben sorsdöntő évei voltak a harmincas évek második felétől a negyvenes évek közepéig „elfutó" (?) évek. Azért az idézőjel, s a kérdőjel, mert dehogy is futottak azok az évek akkor! Igencsak lassan vánszorogtak, de visszatekintve az eseményekre, ma már összetömörültek a hetek, hónapok, évek, s „elfutókká" lettek. De visszatérek a katona-évekre. Édesapámtól, amikor beszámoltam Neki, hogy megkaptam a behívót, kaptam egy nagy katonaládát, amelyik olyan nehéz volt, hogy alig bírtam cipelni, pedig csak a fehérneműm volt benne. No, de valahogy bejutottam Pestre; a Nyugati pályaudvarra, ahol találkoztam egy kövérkés zsidó fiúval, akiről, katonaládája láttán, azonnal sejtettem, hogy sorstárs lehet. Megszólítottam: - Hova utazol? - Esztergomba - ha elvisz a vonat - válaszolta kissé talányosan. Megérkeztünk Esztergomba. A vasútállomástól igen csak messze volt a laktanya, s alaposan megizzadtunk. Mikor odaértünk a laktanya bejáratához, azt mondja az én újdonsült, Bodnár nevű ismerősöm: - Te Jóska! Mielőtt bemegyünk, igyunk meg pár korsó sört itt a sarkon, mert mit lehet tudni, hogy mikor ihatunk megint. Nem kellett kétszer mondania. Beültünk a kocsmába, s eléggé beszeszeltünk. Amikor megjelentünk - alaposan elkésve - a laktanya kapujában, már vártak bennünket a tizedesek, s olyan káromkodós hangon fogadtak, hogy azonnal kijózanodtunk. Reggel 8 óra helyett délután 2 óra is volt, mire betámolyogtunk a laktanyába, így teljesen érthető volt a tizedesek felháborodása, akik amúgy is élet-halál urai voltak az újoncok fellett. Gyenge védekezés volt, hogy a behívóról lemaradt a beérkezés időpontjának a közlése, s ha az egyik tizedes nem földim, akkor bizony hamarabb megismerkedtem volna a fogdával, mint a laktanyaélet szépségeivel. Szép kopaszra nyírtak, majd elvittek bennünket a ruharaktárba. Egy őrmester dobálta ki a különféle öltözékeket, én meg, mint egy jó futballkapus kapkodtam el azokat. - Egy nadrág ...egy cipő... egy meleg alsó .... egy ez .... egy az! Amikor üggyel-bajjal felvettük a válogatás nélkül kidobált szerelést, s egymásra néztünk, úgy röhögtünk egymáson, mint amikor az ablakos tót hanyatt esik a sáros, lejtős úton, hátán az üvegekkel. Az is tragikomikus volt, de az is, ahogy mi kinéztünk. Sudárnak éppen nem nevezhető termetemen a nadrág a nyakamig ért, a csizma felemás méretű volt, a kapca használatáról semmilyen elképzelésem sem volt. Úgy néztem, néztünk ki, mint szaros Pesta, Jézus nevenapján, ahogy mifelénk mondták. Na úgy-ahogy elcsereberéltük a cuccainkat, s következett, r r a szalmazsák tömés. Ezt többé-kevésbé sikeresen végrehajtottuk, s a hálókörletben a mellettem levő ágyat foglalta el Bodnár barátom. Nagy nehezen elaludtunk, de Bodnár úgy, de úgy horkolt, hogy nemcsak engem, de az egész szobát felébresztette. Tizenketten voltunk egy szobában, s az én tisztem lett, hogy Bodnárt oldalba rugdossam, ha már elviselhetetlenül hangossá vált a horkolása. Pár hét eltelte, alakizások, gyakorlatozások után ért az első meglepetés a katonaságnál. Éjjel hatalmas ordításra rettentünk fel: Riadóóó! Ijedtemben azt is elfelejtettem, hogy hogy hívnak, nemhogy szabályosan és villámgyorsan beöltözködni tudtam volna. Földi tizedes segítette rám szabályosan a szerelést. Az udvaron sorakoztunk, a zászlóalj végén mi, karpaszományosok.Elindították kellő lelki fröccs után - a menetet Tát felé. Azt hittük, hogy a túloldali szlovákokkal kell küzdenünk, de hála istennek csak nagygyakorlatot rendeltek el. Vaktölténnyel lövöldöztünk, de én annyira irtóztam mindenféle puskától, hogy még ezzel is az ég felé lövöldöztem, nehogy eltaláljak valakit. De attól is tartottam, hogy engem is eltalálhatnak. Befeküdtem egy alkalmatos árokba, s onnan lövöldöztem a felhőkre. Azt már igencsak későn vettem észre, hogy az árok tele volt finom, feketére érett szederrel, s a gyakorlat befejezése után a ruhámat órákig mostam, súroltam, dörzsöltem, hogy valahogy eltávolítsam belőle a fekete foltokat. Hozzám képest Svejk, a derék katona egy nyalka rohamhuszár volt. Pelyhedző szakállam, bajuszom is a katonaságnál érett kés alá. Vettem egy éles borotvát, s bizony jó párszor megkaszaboltam az arcomat, mire ezt is megtanultam hiba nélkül használni. 1933 őszén, egy sorakozó idején megkérdezték, ki végzett kereskedelmi iskolát közülünk? Ketten jelentkeztünk: egy 195 cm magas fiú és én a 165 centimmel. Előbb Vácra, majd a Háros szigetre vezényeltek bennünket, az árkász csapathoz. A mai napig sem bírtam megfejteni, hogy mi köze van a kereskedelmi iskolai végzettségnek az árkászáshoz, mint a kiválasztás kritériumához? Azt hiszem, hogy ez életem nagy rejtélye marad már örökre. De az is lehet, hogy a szederrel teli árokban szerzett gyakorlatom tett elhivatottá az árkászás iránt! Amikor a már említett 195 cm-es Schindler barátommal elindultunk Hárosra, az emberek azt hitték, hogy Zoro és Huru Pesten filmeznek. Csoda két figura voltunk! Még ma is hallom a röhögéseket, a megjegyzéseket mert azért mi is kihasználtuk a komikus megjelenésből adódó lehetőséget -, ahol lehetett, együtt mutatkoztunk. Megérkeztünk Háros szigetre, ahol négyen laktunk egy szobában. Az egyik bajtársra, Mérő Lacira mindig szívesen emlékszem. Egy katonatiszt fia volt, s Piliscsaba mellett, Klotildligeten volt a nyaralójuk. Többször voltam náluk. Meghívott flekkensütésre, jó vörös borra, hosszú, csendes beszélgetésekre. Hároson jól éreztük magunkat. Esténként lejártunk a Macska csárdába > s a kinti, őszi, téli hideg ellen úgy védekeztünk, hogy barackpálinkával befűtöttünk magunknak. A feladatunk, többek között az volt, hogy hidakat kellett telepítenünk a Dunán, s engem, mint alacsony embert, mindig a cölöphordozó részlegbe osztották be. De annak ellenére, hogy sportoltam, nem bírtam cipelni a nehéz cölöpöket, s ezért legtöbbször elbújtam a raktárakba, s mire előkerültem, a nehezén már túl voltak a többiek. Egyik alkalommal azonban ráfizettem a bliccelésre. Úgynevezett bürüket kellett építenünk, s én lettem a partra fektető szakasz parancsnoka. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kell csinálnom, mert az örökös bujkálás, csellengés miatt nem is lehetett. A katona-komák rakták össze a kis hidat, de - igazán nem értettem, hogy miért - az egészen más irányba készült el, mint ahogy az a rajzon volt. Hamarosan megérkezett Morandini százados úr és én, mint á partra fektetők parancsnoka jelentettem: - Százados Úr, Dóry karpaszományos jelentem, a kis híd elkészült! Zengő, nagy égiháborúra A szél felhőket toboroz. Akár a részeg és boros Őrmester úr, ki dalba fújja Csalogató, hazug igéit És száz legényt kötélbe szédít. Könnyű, piros felhők sietnek Nyugat felől, mint sok vidám Épurbankó táncos paripán És nekivágnak napkeletnek . .. Föl-fölpillantok, meg-megállok: Ezekből lesznek a huszárok. Kemény, nedves csizmákba bújva Kövesd fölött egy más sereg Qomolyog, pattog, kevereg És villámmal vörösre gyújtja Az eget és a mindenséget. . . Ezek bizonnyal a tüzérek. Most néhány felhő sasmadárként Előre száll a rét felett, Ledob pár tyúktojás jeget S tovaröppen. Ijesztő árnyék Gyanánt festi az ég fakóját.. . Ezek a felhők a pilóták. És végül... ah, igen és végül Ahol a földre száll az ég, Már napsugár morzsolja szét A sereget. Az égalj kékül, Játékos felhők hada vár ott.. . Azok a markotányos lányok. Nézi, nézi, nézi a hidat, nézi a rajzot, majd csendes hangon, mint aki végképpen lemondott mindenről, megszólalt: - Fiam, ennek a hídnak másfelé kellene mennie! - Hát százados úr kérem, így sikerült - mondtam én teljesen letörve. Megkaptam a hídépítésből az értékelést: nulla! Olyan nagyon elkeseredhettek elöljáróim a hozzá nem értésemen, hogy visszavezényeltek Esztergomba. Pedig - Isten látja a lelkemet -, igen jól éreztem magam Hároson. Jó volt a koszt, a vidék nagyon szép, a lányok nem különben. S innen indultam el a Rádió énekversenyére is! Minden szombaton eltávozást kaptam, mint leve nte-főoktató. Esztergomba visszakerülve a gazdasági osztályra raktak be. (Lehet, hogy ezért kérdezték meg korábban, hogy ki végzett kereskedelmi iskolát?) Rövidesen előléptettek tizedessé, s 9 hónap katonai szolgálat után sikerült leszerelnem. Visszamentem Zsámbékra, és ismét elfoglaltam könyvelői állásomat. Múltak az évek. Pesti banktisztviselő voltam már, amikor ismét megérkezett a behívó. 1938-at írtunk, s a Felvidék visszacsatolása volt az oka, hogy ismét mundért öltöttem és egyúttal élőléptettek karpaszományos őrmesterré. A bevonulás előtti este igen meleg helyzet alakult ki. A párkányi oldalról az elvonuló szlovák katonák tüzet nyitottak ránk, akik még a Duna jobb partján, Esztergomnál vártuk a másnapi bevonulást. Nem volt más választásunk, viszonozni kellett a tüzet. Én egy fa mögül vártam, hogy majd csak elmúlik a lövöldözés. A Mária Valéria hídon át kellett volna nekem is bevonulnom Párkányba, s még tovább, de Mike őrnagy úr kivett a csapatból. Hamarosan kiderült, hogy este, a felvidéki országgyűlési képviselők: Jaross Andor, Güntler Dénes és Porubszky Béla tiszteletére bankettet szerveztek és ott nekem énekelnem kellett. Ez volt az első alkalom, hogy énekesi tudásom miatt nem kellett részt vennem semmiféle katonai akcióban, „protekciót" kaptam a hangomért.
