Esztergom és Vidéke, 2002

2002-03-15 / 10. szám

2002. március 15. Esztergom és Vidéke 5 MVLT MELLEKLET IV évf. 9. szám Szerkesztette: Csombor Erzsébet Palkovics László Miért szent nekünk 1848/49 emléke?* Igen Tisztelt Uraim! Ilyenkor márciusban, a tavasz várásában, amikor az anyaföld illata újra a magasságba száll, vele együtt kelnek szárnyra megújhodó képzetek és vágyak, melyeket talán megperzselt a nyári nap heve, vagy megdermesztett a tél fagya, de melyek újra és újra élednek a nap első meleg sugarára... Ilyen tavaszváró ma ez a sokat szenvedett, megtépett nemzet, s ily tavaszváró nyugtalanság fogta el, hatotta át ezelőtt éppen 77 évvel, márciusnak idusán. Egész Európa lázban égett - akkor is. Kereste a szebbet, a jobbat, azt a kevésbé ismert, vagy még ki nem próbált újat, amely nemcsak az egyest, de az összességet, népeket, országokat fog boldogítani. Végül is megtalálni vélték a szabadság, a testvériség, egyenlőség demokratikus eszméinek a megvalósításában. Eszmék és velők oly jelszavak, amelyekben hittek is akkor azok, akik hirdették. A párizsi forradalom híre nálunk is forrongásba hozta a kedélyeket. Kossuth Lajos elmondja március 3-iki nagy beszédét, melyben mindazt követeli a nemzet számára, amink most meg van, de sajnos ma már nincs meg hozzá - az ország! Március 15-én Jókai már hirdeti Pesten a népnek a híres 12 pontot, Petőfi elszavalja a „Nemzeti dalt", s a nemzet megindul a tavaszi vágyak és álmoknak arra a nagy útjára, mely a dicsőséges - és bukásában is fenséges - szabadságharcunkhoz vezet, - de amely az álmokra keserves ébredést, tavasz helyett perzselő aszályt s nyomában oly dermesztő telet hozott. Igen Tisztelt Uraim! Ha így van, mégis mért szent nekünk 1848-49 emléke? Miért ünnepeljük márciusnak idusát? Miért zarándokolunk mi megtépett magyarok éppen tavasz kezdetén, virágfakadáskor a temetőbe, a honvédtemetőbe, s borulunk oda azokra a sírokra - nemcsak én, kinek legkedvesebb halottja nyugszik ott -, de mindannyian, valamennyien?... Miért? Azért szent nekünk 48-49, mert hitünk volt benne! Mert azoknak még, akik hirdették ezeket az eszméket, hitük volt bennök, fanatikus hitük volt az igazukban, az egész énjüket forrasztották bele, a legtöbbje így élt szíve utolsó dobbanásáig, vagy halt hősi, mártírhalált. És mindenek fölött: mert az igazuk akkor egy elnyomott nemzet igazsága volt! Ezért tudták ezt a hitet beoltani a szívekbe, a lelkekbe, a csontvelőkig úgy, hogy egy nemzet, egy ország, milliók és milliók meggyőződéses hitévé lőn! És íme 77 év múltán szintén márciusnak idusán én, a késői utód, ma itt a Kossuth-serleggel előttem, szintén hitet teszek. Hitet teszek arról, hogy a mai radikális, szocialista és demokratikus eszmék tobzódásából kilobbanó szabadság, testvériség, egyenlőség erkölcsi alap és nemzeti ideál hiányában oly hazug jelszavak, melyekkel népeket boldogítani nem, csak megrontani és tönkretenni lehet! Hitet teszek arról, hogy a nemzetköziség hitvány lelkek szolgasága, - és nem szabadság; hogy a vele hirdetett egyenlőség oly erkölcsi és anyagi javak és értékek pusztulását jelenti, melyek nélkül az emberiség újra az ősállapot vergődésébe süllyedne, a testvériség pedig - megtanított reá a commum és a mai Oroszország! - pokoli kínszenvedések, vér, hullák és halál útja... Uraim! Hogy eszmékért fniképp lehet élni és meghalni, arra megtanított bennünket 1848. Hogy miképp lehet jelszavakkal és eszmékkel visszaélni és hitványán elpusztulni, annak szomorú tanúsága a mai megtépett és tönkrement ország! Valóban! Azok után, amiket kiállottunk, amiket átszenvedtünk, az isteni Gondviselés különös kegyelmének kell tartanunk, hogy ha megfogyva is, ha törve is, - de élünk. Ebből az isteni Gondviselésből merítek, mikor mégis azt hirdetem: távol legyen tőlünk a kétségbeesés, a lemondás, mert ahol élet van, ott van még remény. - Remény a megújhodásban, hit a még eljövendő tavaszban, az üdítő első mély lélegzetben, a napsugár melegében, mely nemcsak gyógyít, de új erőket, energiákat is fejleszt. És ebben a szent meggyőződésemben íme márciusnak idusán, Kossuth Lajos serlegével a kezemben én azt hiszem szebbet, jobbat, hasznosabbat nem kívánhatok Önökön keresztül ennek a szomorú és mégis tavaszt váró, mert élő Nemzetnek, hogy miként odafönn, a nagy Magasságban, bizton egyesült értünk-aggódó lelke Kossuthnak, Széchenyinek, Deáknak, úgy forrjon össze a nemzet (...), és ezt az igazi nemzeti egységet hassa át Kossuth Lajos lánglelkű hazafisága, Széchenyi István alkotó ereje, Deák Ferenc bölcsessége, s akkor, ám akkor jöhet az így megtisztult szabadság, egyenlőség, testvériség a már újra boldog, a dicsőséges, a régi Magyarország - új tavaszán! Legyen ez a pad csendes pihentetője az életben elfáradtaknak, a sorsüldözötteknek, a bánkódóknak... 1934. október 7-én avatták fel a Palkovics László-emlékpadot az esztergomi Duna-parton. Hatalmas közönség előtt Frey Vilmos alispán mondotta az alábbi avató beszédet: - Emlékezni jöttünk ide megingathatatlan szeretettel. Ez a pad is szeretetünknek emléke, szerény, de tartós megtestesítése. Ez a szeretet, ez az emlékezés megilleti azt a férfit, aki egész életét a köznek szentelte. Azért áll e helyen ez a pad, mert itt pihent meg az ő gondolkodó, alkotó szelleme, valahányszor belefáradt a szürke napok küzdelmeibe. - Kedves Laci barátom, mi, akik itt maradtunk, ugyanazon gonddal, fájdalommal, vággyal terhelten, melyek oly hamar megdermesztették meleg szíved dobogását, eljöttünk ide ma és eljövünk ide még igen sokszor erőt meríteni nehéz munkánkra. Itt vagy közöttünk. Ne hagyj el, buzdíts, bátoríts! (...) Frey Vilmos szavai után Glatz Gyula polgármester ezekkel a szavakkal vette át megőrzésre Esztergom város nevében a padot: - Legyen ez a pad csendes pihentetője az életben elfáradtaknak, a sorsüldözötteknek, a bánkódóknak, erősítője, tanítója az ifjúságnak, kegyeletes gondozója a megértésnek és barátságnak... Aztán Frey Vilmosné és Glatz Gyuláné egy-egy csokrot helyezett a padra és feltört a Himnusz hangja. Palkovics László alispán úr elfoglalta örök helyét az esztergomi Duna-parton. A Vármegye című lap vezércikkbe így köszöntötte 1934. november l-jén: Fut, repül az idő fölöttünk, két éve sincs, hogy itthagyott bennünket... és újra itt van közöttünk Palkovics László. Eljött közénk szellemalakja, az ő élete - a földi enyészet világán diadalmaskodva - önmagának folytatását képezi. Eljött és megállt az esztergomi Duna-parton, ott, ahol a csendet, a nyugodt magányt, a természet halkan zsongó ritmusát kereste, s ahol egyetlen egy pillanat sem volt a pihenést szomjazó lélek tiszta enyhülése. Zajlást kapott a szív, a gondolat, mert a tekintetét görcsösen húzta messzire valami, át a Duna habjai fölött, a túlsó partra, oda Párkány felé. Ezeknek az óráknak lelki viharzását - kevesen tudnak róla - a poéta-érzés szépséges hangján mondotta el „Szigeti padomon" című versében. így szólt Palkovics László költői hárfája: „Tekintetem visszaszáll a földre, / s gond üli meg újra homlokom, / szemben, ott a Duna túlsó partján, / fájón int a régi otthonom..." Jó Palkovics László, most már ott él megörökített emlékezeted, nemzedékek váltakozó rendjét szárnyalva át, ott az esztergomi magyar Duna-parton. Mindig vár találkozóra a pad, neked zöldell majd a természet pompája mert megint lesz tavasz -, előtted vonulnak fel éneklő kis madaraid, - mert megint jön tavasz. Mélázó tekintettel öleld magadhoz a túlsó partot, Párkányt, a régi világot, most már örök álmok útján jársz, őrizd hát, szövögesd a régi-régi álmot. Hűségesen állsz a vártán, kelő-nyugvó nap nem tántorít el, - és majd egyszer mosolygóssá tisztul a tekinteted, álmodozó Palkovics László mert, Istenem, mégis jön új tavasz... S2ÉIKW PftíKDVICS LÁSZLÓ AUSPÁH EftÉIÉK Palkovics László Szigeti padomon rvu^'iiWW a fa/vwjux^v fywíjflíw. JOrrU trt a iWuí/uw' (yux d4 Jwuwtí Wkr^W vf PAruX CWwd iran • ?fí/mv»vt r^nna "vwn m JÍ™ M/ÁÍWÍ MV»MN j

vJp Ü 'VYWWI IA ííjux&cpi U ÜMn

} írviW i/vn juWn-ro UfiA , ikmw t*A wmd _ m rt jio^Wf ioj/nflAui klr l^MWwX « jWnft KX/Jlb lu faji í/tnfiTnwl 0 'Wídnna^ . Q Gyönyörködni a lenyugvó napban Felkeresem magányos padom, Távol itt a kisvárosi zajtól Újra derül fáradt homlokom. Néma csönd van. Semmi meg nem zörren, Nem hallatszik semmiféle nesz, A madár is elhallgat az ágon, Erdő, mező im pihenni kezd. Pihenni tér mind, mi előbb zsongott, Rebbent, röppent szana-szerte-szét. Kisimul a Duna széles tükre, Elnémul a vadvirágos rét... Tekintetem vissza száll a földre, S gond üli meg újra homlokom... Szemben ott a Duna túlsó partján Fájón int a régi otthonom! Gyászos kép ez! Rettenetes képe Sorscsapásnak, mely egy népet ért, Epedés, mely soha nyugtot nem hágy, A megtépett, elveszett Honért!... El veletek lenyugvó nap, Sötét alkony képe! Megpihenni jöttem ide, Nem a kesergésre... De hát lehet megpihenni? Nyugovóra térnem? Lemondani, felejteni, Ha már ezt megértem?... Szikrázzon bár drágakövek árja, Lángoljon bár bíborban az ég, Káprázzon bár ezer szín pompája... A napnyugta nem lehet a vég! Sötét éjszakából, hajnal pírja támad, Felkelő nap... - ez a mi napunk! Érlelje meg végre azt a vágyat: Újra egy - s nagy legyen Honunk! Palkovics Lászlóra, a Honvédtemetőben nyugvó hős Palkovics Károly fiára, méltán illik Petőfi sora: sas a költés! Komárom-Esztergom vármegye történetének kétségkívül legnagyobb formátumú alispánja - mint arról meg is emlékeztünk - 125 évvel ezelőtt, 1877. február 18-án született, s március 19-én lesz 69 éve, hogy meggyötört szíve hirtelen elvitte azok közé, akiket beszédeiben, írásaiban oly sokszor szólított, idézett... Piliscséven utcát neveztek el róla, halála után a Duna partján, kedvenc pihenőhelyén padot állítottak emlékére - melynek kőbe vésett feliratát a fenntebb közölt verséből vették sőt arcképét is megfestettették és örök emlékezetül a Vármegyeháza nagytermének falára helyezték. Mi ezidáig csak az alispánt, a rendíthetetlen köztisztviselőt ismertük a Megyei Levéltárban fennmaradt iratok alapján. Most azonban az embert is kezdjük meglátni, köszönhetően unokájának, Palkovics Miklósnak. Tőle kaptuk ugyanis azt a sok-sok családi dokumentumot, amelyek közül való az ezen az oldalon olvasható-látható valamennyi írás, a fotó és a vers-kézirat hasonmása is. Az itt közölt beszéd 1925. március 15-én a Polgári egylet ünnepi "lakomáján" hangzott el. A beszédben említett Kossuth-serleg - a hagyományok szerint - az a kupa volt, amiből Kossuth is ivott azon a tiszteletére adott vacsorán, amikor toborzó útján Esztergomban járt. Jó lenne tudni, mi történt vele... Legendás verséből amely ma szintén a Megyei Levéltár gyűjteményét gazdagítja - terjedelmi okok miatt csak részleteket közöltünk. Bencze Cs. Attila