Esztergom és Vidéke, 2002

2002-03-07 / 9. szám

2002. március 15. Esztergom és Vidéke 5 Gálakoncert hazalátogató sztárokkal (Pál-) Jubileumi hetet tudhat maga mögött a Városi Zenede. Március 2-án a Dobó gimnázium aulájában rendezték meg a záró gálakoncertet, hatalmas közönségsikerrel. Az este hét órára hirdetett hangverseny a minden elképzelést felülmúló nagyszámú hallgatóság elhelyezése miatt néhány percet csúszott, de az élmény mindenért kárpótolt. Latorcai János országgyűlési képviselő meleghangú megnyitójában többek között ezeket mondta: Találkozni, emlékezni, a zene hullámain szárnyalni, egymásnak örömet szerezni, örülni jöttünk. Visszanyúlni gyökereinkhez, hogy ifjúságunk élményeiből merítve, a Duna, a pilisi táj, az elbocsátó iskola, a zene megújuló életerejéből töltekezve legyen erőnk dolgozni, tenni, állni a vártán az újabb találkozásokig. Hazajöttünk! Hazajöttünk feltöltődni, hazajöttünk megújulni. Hiszen ezer szállal, mély gyökerekkel kötődünk ide. A hazalátogató sztárművészeket, az elhangzásra került zeneműveket Nagy Éva, a jubiláló intézmény zeneesztéta tanára mutatta be és vezette elegánsan a műsort. Elsőnek Vincze Zsuzsanna, az Állami Operaház zenekarának hegedűművésze lépett a közönség elé és játszotta Mendelssohn: e-moll hegedűversenyét. Őt évente rendszeresen hallhatja a Városi Szimfonikus Zenekar bérleti sorozata keretében a közönség. Mint mindig, hegedűjátéka most is elkápráztatott mindannyiunkat. A vastapsot követően Vincze Gábor Péter, a Győri Nemzeti Színház tagja lépett a pódiumra és szavalta el Reviczky Gyula: Magamról című költeményét. Velenczey Tamás trombitaművész karrierjét a németországi híradásokból nagyon jól ismerhetjük. Claudio Abbado főzeneigazgató személyes meghívására lett a Berliner Philharmonisches Orchester szólótrombitása. Az egykori Petőfi iskolás és zenedés diák a Zeneakadémia után a Budapesti Fesztivál Zenekar első trombitása volt, két évig tanított a tokiói Muszasinó Egyetemen, majd - már három éve - a világ legjobb zenekarának művésze. Most Hűmmel Trombitaversenyéve 1 lépett fel, melyet a XIX. században Anton Weidinger trombitás számára komponált a szerző. Reményi Károly karnagy a műsor második részére operákból válogatott részleteket. A szünet után újfent Vincze szavalatot hallottunk, ezúttal Tóth Árpád Lóverseny című jókedélyű költeményét. Nádor Magda dorogi diákként a zeneiskolánkban hegedűlni tanult, Reményi Károly fedezte fel énekesi adottságait. A Zeneakadémia után a berlini Operába került, pályafutása során a legmagasabb németországi előadó-művészeti díjban részesült. Három éve hívták meg a Zeneakadémiára énektanárnak. Andrejcsik István, a Szegedi Nemzeti Színház operaénekese városunkban zongorázni, csellózni tanult. A Zeneakadémián operaénekesi diplomát szerzett, majd utána Szegedre került. Itt az operaénekesi szerepkör mellett konzervatóriumi tanár is lett. Donizetti Don Pasquale című vígoperájából énekeltek áriákat, majd kettősük is hatalmas közönségsikert aratott, melyet a karnaggyal együtt nagy boldogsággal éltek át (fenti fotónkon). Vincze G. Péter baritonját Rossini A sevillai borbély című romantikus operájának Rágalom áriájában csodálhattuk meg, az életvidám Don Basilio szerepében. A jó hangulat fokozódott Mozart A varázsfuvola című operájának részleteivel. Papageno áriáját énekelte előbb, majd Dunai Évával párban Papageno és Papagéna duettjét. Andrejcsik István előadásában Erkel Ferenc Bánk bánjából a Bordal következett, a zenekar mellett közreműködött a Balassa Kórus férfikara. Zárószámként az est csúcspontja következett, Verdi Traviata című operájának áriái és duettje, Andrejcsik és Nádor Magda tolmácsolásában. A finálé már igazi örömzenét hozott, melynek szövegét a jubileumhoz igazodva a művésznő írta, közreműködött a Balassa Vegyeskar. Ráadás is volt az éjszakába nyúlt fesztiválon, melynek végén Meggyes Tamás polgármester a sztárművészeknek tárgyi emlékeket nyújtott át (lenti fotónkon). Szimfonikusaink, ezúttal a Győrből hazalátogató Laczó István koncertmester vezetésével, ugyancsak csillogtak. Hajtman Béla: Hídon Rendhag

yó nőnapi köszöntő A végletek, a szélsőségek és az ellentétek örök megtestesítője. Pöröl veled, hisztizik, csapkod, sértetten kivonul saját birodalmába, a konyhába. O a megnemértett, az elhanyagolt, a megcsalt, a két lábon mégpedig mily csodás lábakon - járó áldozat. Még egy könnyet is kierőszakol néha a szeme sarkából, csak hogy lásd, mennyire megbántottad, mily durva és elviselhetetlen vagy te, a Férfi. Aztán az öledbe kucorodik, dorombol, mint egy elkényeztetett cica. Puszit kér, egy olyan „nincstöbbéharag puszit". És hol csábos, hol ártatlan szemekkel rávesz, valld be, te voltál az oka mindennek. És te bevallód, mert nem tudsz neki ellenállni. Soha nem is tudtál. Mert ő az anya, aki tűzbe menne érted, akinek te vagy a legszebb, a legjobb, a legokosabb, a legtehetségesebb, még akkor is, ha mindenki más rondának, ostobának és jellemtelennek tart. Mindig a kedvenc ételedet főzi, és aggódva szemlél, ha nem kérsz repetát. Naponta ötször megkérdi, nem fáj-e valamid, nem vagy-e fáradt, és képes lenne kardot ragadni, ha valaki ferde szemmel néz rád. És nem korhol, ha elfelejtettél virágot venni névapjára. Mert ő a feleség, aki - bár maga is hullafáradt - este ölébe veszi és megmasszírozza az egésznapos hajszától égő talpadat. O az, aki veled örül sikereidnek, büszkén újságolja boldog-boldogtalannak, ha nagynéha elismerik munkádat, és kapsz egy plecsnit a melledre. Mintha csak ő kapta volna. Persze az is ő, aki - ha rossz napja van, s ilyen azért bőven akad - lustának, tehetetlennek, élhetetlennek titulál. Mert lám ez és ez már rég lehagyott a szamárlétrán, csak te tudsz ilyen tutyi-mutyi lenni. Aztán másnap, ha látja, hogy lóg az orrod, vigasztal: rá se ránts, fő az egészség. Jó nekünk ez a rozzant Wartburg is, legalább kényelmesen elférünk benne. Legfeljebb ezen a nyáron nem veszek új fürdőruhát... De azért mégis csak vesz. Persze egy számmal kisebbet, mint kellene, mert nem akarja tudomásul venni a tavaly óta felszedett kilókat. Behúzza a hasát, egy percig nem vesz levegőt, körbeforog a tükör előtt, és jaj neked, ha fukarkodsz az elismerő szavakkal. Ilyenkor bánatosra veszi a figurát: Valld be, már nem tetszem neked. Szívesebben bámulod a fiatalabb pipiket... És ugyanezt a korholó hangot hallod, ha nem veszed észre új frizuráját, és nem állapítod meg: ez sokkal jobban áll. Órákig készülődik, ha színházba viszed, de pillanatok alatt talpon terem, és kócosan, pongyolásan hozza a lázmérőt, az aszpirint, ha éjjel elköhinted magad, s már hívná is az ügyeletes orvost, ha 37 fölé szökik higanyszál. Mert ő a lányod is, a kis cserfes fruska, aki öledbe fészkeli magát, és kéri, mesélj neki. És te mesélsz, akkor is, ha leragad a szemed, sétálsz vele, ha hullafárdt vagy, és cinkosán hallgatod, amikor suttogva beszámol arról, hogyan puszilta meg az oviban a Pistike. Aztán később, évek múlva jó képet vágsz, ha bemutatja legújabb lovagját, egy esetlen laklit, aki zavarában azt sem tudja, hogy szólítson, de azért kinyögi, hogy elvenné a lányodat. S te még örülhetsz, hogy esküvőre gondol, nem holmi, mostanában szokásos összeköltözésre. Ok azok, akik betöltik életed, körüllengenek, körülzsonganak. Néha idegesítenek, bosszantanak, órákig lógnak a telefonon, kíváncsian faggatnak jelentéktelen dolgokról, amikor éppen egy gőzölgő csülök élvezetébe szeretnél elmerülni, főnökük ízléstelen, új ruháját csepülik, amikor egy izgalmas krimibe temetkeznél, és persze te vagy az, akit nem érdekelnek az ő dolgai, aki soha nem vagy hajlandó vele beszélgetni. Megsértődnek, ha nem dicséred meg főztjüket, s bizony jobban teszed, ha inkább étvágytalanságra panaszkodsz, ha túl sósnak találod a levest, vagy keménynek a rántott szeletet, mint hogy bíráló szavakkal illeszd a szerintük tökéletes alkotást. De ők azok, akik vidámságot, biztonságot, megnyugvást, örömet, gyöngédséget - és persze néha ennek pont az ellenkezőjét - hozzák szürke hétköznapjaidba. Nélkülük sivár és unalmas lenne életed. Nélkülük félember lennél. Ok a gondoskodó anya, a hűséges hitves, a cserfes csemete, a melegszívű nagymama, a szorgos, megbízható munkatárs. S aki nem ilyen - gondolj csak az út szélén bájait kínálgató vagy a boltban a pénztárcádat elcsenő némberekre! -, a lelke mélyén az is ilyen szeretne lenni. Az utcalány, a tolvaj, a részeges, dologtalan kocsmatöltelék is egy tiszta életről álmodik. Ő is vágyik a szeretetre, egy szál virágra, s vágyai netovábbja egy tiszteletteljes kézcsók, melyet soha nem kapott még, és talán soha nem is fog megkapni. Ez a kis írás legyen az engesztelő virágcsokor, a kézcsók, a gyöngéd simogatás, feledtetendő mindazt a vétket, melyet mi, férfiak valaha is elkövettünk ellenük. Szerény kis engesztelés a figyelmetlenségekért, a durvaságokért, a hűtlenségekért, az elmaradt becézgetésekért és vallomásokért. SzáBa „Magad elé képzelted a két várost összekötő hidat. Ahogy egykedvűen végigbandukolsz a széles folyam fölött. A hídfőtől beljebb kerülve az esti fényben kirajzolódik szülővárosod. A középső pillérhez érve megállsz, nekitámaszkodsz a vaskorlátnak. Belehallgatsz a zuhatagszerű sodrásba. Aztán már csak néhány lépés választ el a túlsó parttól. Végig szabad az út." A kötet borítója - amelyet a párkányi Gyűgyi László művészi fotója ékesít - alapján azt hihetné az olvasó, hogy egy újabb, a Mária Valéria hídról szóló könyvet tart kezében. Ám tévedés ne essék , a nánai származású Hajtman Béla regénye nem csak hidunkról, Párkányról és Nánáról, hanem mindannyiunkról szól. Legfőképpen arról a kissé talán szellemi talaját meginogva érző generációról, amely ifjúkorát még az elmúlt érában élte meg. A jó és rossz emlékek, a csínytevések, a diákszerelmek mind-mind mozaikszerűen peregnek le a szerző gondolataiban és villannak fel a könyv lapjain. A régebben történt dolgokat már felülnézetből, időben távolabbról szemlélő, érett férfi az önmegszólító egyes szám második személyes előadásmódot használja. A szerző az anekdotázás modern válfajának alkalmazásával, a történetek fő- illetve mellékszereplőiként a saját szűkebb pátriájában élő olvasók számára ismert személyeket vonultat fel. Természetesen a szereplők kiválasztása egyik esetben sem öncélú, mindannyian olyan emberek, akik közvetlenül hatással voltak az író személyiségének fejlődésére. Szerepeltetésük az írói szándéknak alárendelve, a mozaiktörténetek szerves részeként valósul meg. Mindez sohasem fullad személyeskedésbe, ami egyértelműen a szerző érdeme és erénye. Aki kezébe veszi ezt a könyvet és beleolvas, az író diákkori emlékei által visszatérhet saját életének néhány, már-már feledésbe merült momentumához, s ilyenkor valóban azonosulhat azzal a látásmóddal, amivel Hajtman Béla tárja elénk felnőtté válásának legjelentősebb állomásait. Hajtman Béla: Hídon, AB ART Pozsony, 2001. Jakab József