Esztergom és Vidéke, 2002

2002-12-12 / 50. szám

2002. december 12. Esztergom és Vidéke 5 Egy illési élet-ösvény: Bonyhád - Esztergom (III.) | íUply^ . <? ,WÍ£f(JÚt-cJLo JTM „I . W v^í^ ^v* - ^^ -^^h .., . v . wW iiW^ VSÍVCyWJL' 1 i —^ Az Esztergomi Művészek Céhe közös tárlatát - az októberi székesfehérvári „vendégszereplés" után - immár a „hazai" közönség is láthatja. A tárlatot december 4-én Kontsek Ildikó művészettörténész nyitotta meg, mégpedig ismét a hagyományos helyszínen: a Duna Múzeum Európai Közép Galériájában (Kölcsey u. 2.). Ugyanitt december 17-én, kedden 17 órakor kerül sor Kántor János grafikusművész - a Céh tagja - 55 rajz című könyvének bemutatójára: az eredeti művek alkalmi kiállításának keretében dr. Prokopp Mária, az ELTE művészettörténész professzora és Gergely László a PRESS-G-96 Bt. Nyomda vezetője beszélgetnek majd az alkotóval. A december 4-ei megnyitó szövegét, illetve a grafikai albumból Kántor János vallomásos bevezetőjét karácsonyi számunk mellékletében fogjuk közölni. Egy emlék-díj margójára Asbóth Károly és Illyés Gyula bonyhádi „közös ügyében" legutóbb (EVID, 2002. nov. 28.) megtartottuk a „szembesítést", írásbeli tanúságtételük eredménye szerint a nyugdíjas tanár 55 év múltán - első diákjai 200 főre tehető seregéből 8-at volt képes megnevezni; Illyés pedig -14 év elteltével - 7 egykori tanára közül 5-öt őrzött meg emlékezetében. Névsorában Asbóth nem szerepelt: a felejtés tehát kölcsönös, de a volt tanítvány részéről jóval különösebb. így megkívánja, hogy valamilyen magyarázatot legalább is keresni próbáljunk - Asbóth helyett is, aki Emléktárában ezt meg sem kísérelte. A kiskamasz Illés két tanévét (1914-1916) irodalom- és helytörténészi nyomozással - és Illyés közvetlen segítségével dokumentáló Gál István lehet, hogy megtette, de 1972-ben publikált (Asbóthot a „ráismerésre" vezérlő) tanulmányában erről nem ad számot. Mindenesetre ő az első levélváltástól (1930) haláláig (1982) folyamatos kapcsolatot tartott fenn Illyés Gyulával. Személyében a bonyhádi maturandus nem csupán egy első verseskötetével nevessé vált diákelődjét fedezte fel, hanem „hivatalos" tanárai után egy igazira talált. Olyanra tehát, akit - közös értékrend alapján - ő választott önmagának, az európai látókörű kortársi tájékozódás egyik legfőbb irányadójául. Illyés a maga részéről már az első válaszlevélben (1930) nyugtazta ezt az önkéntes „csatlakozást". Arra is figyelmesen, hogy a lelkes utód nem csupán földijét és a közös alma mater öregdiákját keresi benne, hanem szellemi értelemben is követője szeretne lenni: „Örülök, hogy most valaki arról a vidékről indul arra az útra, melyet én is választottam. Gunda mondta, hogy ön komolyan foglalkozik irodalommal. Szeretném ismerni írásait." A közös útnak Bonyhádon és környékén átvezető kezdetét részletesebben Illyés későbbi írásaiból ismerhetjük meg: e szellemi „felserdülés" legteljesebb rajzát a Koratavasz című regény (1941) adja. Visszatekintő summázatban például így: „Ifjúságom diákfelére nem gondolok szívesen, életem legsötétebb szakasza volt, tele érthetetlen veremcsapdával; a falu és a puszta földmenti társadalmából ez volt az út a felsőbb, a középületeken nyugvó társadalomba. Rendes körülmények közt is nehéz út lett volna. E korai férfilélekkel még nehezebb volt. Hányszor elvágódtam! Tanáraimra sem gondolok szívesen. Felidézett alakjuk még véletlenül sem azt a tárgyat juttatja eszembe, amelyet tanítottak, hanem egy-egy keserű tapasztalatot. Ok is az életre oktattak, a maguk módján. Általában az érdemtelen társadalmak rögeszméjére akartak rávenni, a tekintélytiszteletre. " (Szépirodalmi K. Bp. 1972. 40.o. - Kiemelés tőlem: N.T) Az első világháború végén, 1918-19 forradalom-lázas éveiben játszódó Koratavasz olyan fejlődésregény, amely hangsúlyozottan igyekszik kizárni az önéletrajzi azonosítás lehetőségét, alakjai, sőt helyszínei is „fedőnevet" kapnak (Bonyhád például Ólak). Ennek ellenére biztosra vehetjük, hogy az ábrázolt útszakasz illési, üzenetei pedig - így a fent idézett is - lényegük szerint Illyés legsajátabb „útravalói". Ezért joggal mondhatnánk, hogy itt rejlik a magyarázat tanárai elfelejtésére: a frontokra rendelt felnőttek helyén férfivá kényszerült és lázadóvá érett kisdiák tudata így működött. Igaz, de miért csak kettőjük, köztük éppen Asbóth nevét tüntette el? (És vajon alakjukat is?...) Éppen ő felelt meg legkevésbé a kis Illésben bontakozó illyési igényeknek? „Túlteljesített" - tekintélyelvűségből?... Vagy ehhez az „általában" érvényes „keserű tapasztalathoz" éppen ő - másodikos magyar tanára - valamilyen különleges ürömből is hozzácseppentett? Például rossz jegyet adott neki félévi osztályzatul? A Koratavasz főhőse - aki persze „adatszerűen" nem teljesen azonos az íróval - erre nézve kedvezően nyilatkozik: „ (...) elhűlve nézem az akkori bizonyítványaimban tolongó jeleseket." (31.0.) Asbóthnak viszont - dokumentumok híján bizonytalankodva - eszébe ötlött az irodalomtörténeti rangra emelkedő tanári „balfogás" lehetősége is: „(...) szeretném azért tudni olvashattuk Emléktárában -, mit adtam neki az első félév végén magyarból: vajon nem úgy járok-e, mint Gárdonyi tanára, aki azt állapította meg róla, hogy nem tud magyarul fogalmazni." (155.0. - facsimilében: EVID, 200-• nov.7.) A birtokában lévő iskolai évkönyv, az 1915/16. évi Értesítő felvilágosítást csak az év végi érdemjegyekről nyújthatott, ezeket pedig már nem Asbóth adta. A pályakezdő ifjú ugyanis 1916. május l-jén végleg hűtlen lett Bonyhádhoz: hazatért Budapestre. Ö - mai szóval - csak ingázóként időzött a bonyhádi-völgységi tájon, a tősgyökeres vagy régóta letelepült tanártársak között egyetlen és tényleges jöttmentként. Lehet, hogy e sajátos „átmenetisége" miatt nem hagyott maradandó nyomot az illési diákkor térképén? A tanítvány - aki ugyanennek az évnek őszétől szintúgy a fővárosba távozik -, lélekben, ezért műveiben is örökre hű marad az útnak indító szülőföldhöz és „pusztai" népéhez. Az itt szerzett tapasztalat alapján épül fel benne az írói hivatás elvrendszere, amelynek két fő pillére: az „érdemtelen" tekintélyuralmak elutasítása és a „Nem menekülhetsz" hűség-parancsa. (Amely 1937-ben írt verse nyomán vált szinte szállóigévé.) Mindkettő megjelenik - mint „öreges tanács" - a 28 éves Illyés Gyula Gál Istvánnak küldött válaszlevelében is: „Kedves barátom, én igen örülök, hogy ön 'tanulmányozza' az én verseimet s előadást akar róluk tartani (az ifjúság visszhangja többet ér nekem, mint ezer komoly kritikus bírálata), de ne kívánja, hogy interjú-szerű kérdéseire válaszoljak. Nagyképűségnek tartanám legszerényebb véleményemet is. Az író művészetével dokumentáljon! (...) Ne becsülje ön olyan nagyra az írókat emberi mivoltukban! Csak művészetüket nézze. Ne türelmetlenkedjék Bonyhádon. (...) Tanulni mindenütt lehet. Ezt tegye; ne vegye nagyképűségnek ezt az öreges tanácsot, a/ ön korában ez a legokosabb. És sose feledje, hogy milyen miliőből származik!" (Kiemelés tőlem: N.T) A „miliő" - ami Bonyhádot illeti - nem éppen szívderítő, egyik szereplőnk számára sem. Gál István Fényes Elek 1851-ben kiadott „geográfiai iratából" idéz, hogy a városka történelem-formálta jellegzetességeit érzékeltesse: „Bonyhád német-magyar mezőváros Tolnamegyében, egy kies, hosszan elnyúló völgy oldalán. (...) Lakosai a törökök kiűzetése után magyarok, mégpedig reformátusok valának, de 1727 körül németek szállásolván ide, rövid idő alatt annyira kiszorítattak, hogy már ma néhány eredeti magyar református háznál nincs több. - Ellenben németek után itt zsidók legszámosabbak és különös községet képeznek saját bíróval és esküdtekkel. A közép s felsőbbrendű leánykák számára áll egy nevelőintézet Bonyhádon, ahol a nevendékek egy francia asszony nevelése alatt mindennek, csak éppen magyaroknak nem neveltetnek." Az evangélikus középiskola algimnáziumként - Fényes korában még Sárszentlőrincen működött, ahol 1806-ban alapították. (Ennek padjait koptatta 1831 -32-ben Petőfi Sándor.) 1870-ben került át Bonyhádra, 1906-ban szervezték át államilag támogatott főgimnáziummá. A Révai Lexikon(1916) szerint Bonyhád 6462 német és magyar lakosú nagyközség, járási székhely. Az adatok Illyés és Asbóth itteni tartózkodásával egyidejűek. A Koratavasz Ólakja Illyés szerint is „félig zsidó, félig sváb kisváros"; az Asbóth Emléktárában megörökített tapasztalatszerzés eredményei - a Fényes Elek leírásához hasonlóan sem éppen fényesek. (Ahogy a fent olvasható facsimile tanúsítja.) Ajelentős irodalomtörténészi, folyóirat-szerkesztői pályát teljesítő Gál István igazi - tehát kritikus - lokálpatriótaként közelít szülővárosához: „Kevés olyan magyar kisváros van - írja 1972-es tanulmányának bevezetőjében -, amelynek annyira hiányzik a történelmi tudata, mint Bonyhádnak. Pedig kevés nagyközség falai között éltek a magyar történelemnek és irodalomnak olyan nagyságai, mint itt. Vörösmarty szobája a börzsönyi Perczel-kúrián gabonaraktár volt a 30-as években, míg aztán nemrég teljesen lerombolták. Perczel Mór a centenáriumi Kossuth-Emlékkönyvben Görgey és Bem mellett a szabadságharc három legnagyobb hadvezére közé emelkedik - közben a bonyhádi plébániatemplom előtt elhelyezett mellszobrát a Fő tér rendezésekor teljesen eltüntették, ma állítólag a községháza udvarának egyik sarkában hever. Petőfi iskolapadjának, mely az 50-es évekig hol a díszteremben, hol a tornateremben állt még Petrovics Sándor sárszentlőrinci aláírásával, teljesen nyoma veszett. Illyés életének egyetlen bonyhádi kutatója, Móser Zoltán a József utca ellenkező végében jelölte meg Illyés diákkori lakását, ennyire nem él ott tartózkodásnak emléke." (Kiemelés tőlem) (A befejező rész következik!) Nagyfalusi Tibor Nemrég kaptuk a hírt, hogy lapunk külső munkatársa, a rendszeresen jelentkező Kertészkonyha rovat állandó szerzője, Horváth Gáborné dr. november 30-án Batsányi János Emlék-díjat kapott. Ebből az alkalomból beszélgettem el a nyugdíjas tanárnővel, aki gyakorta publikál különböző országos lapokban is, és tart előadásokat művészeti, valamint történelmi kérdésekkel foglalkozó rendezvényeken. - Mindenekelőtt gratulálunk az újabb elismeréshez! A Batsányi-díj adományozója, mint hallom, a Cserhát Művészkör. Ez a társaság, amely - őszintén bevallom - eddig ismeretlen volt előttem, a Cserhát hegységről vette a nevét? - A Cserhát Művészkör (teljes nevén: Országos Cserhát Irodalmi, Művészeti Társaság) 1970-ben alakult Ihász-Kovács Éva költőnő javaslatára, mégpedig Veszprémben. Nevét az akkor elhunyt József Attila- és Batsányi-díjas költőről, íróról és publicistáról, Cserhát Józsefről kapta a kör, mely vállalta, hogy tovább viszi a költő szellemiségét, mindenekelőtt a Batsányi-kultusz ápolását. - Te hogyan kerültél kapcsolatba velük ? - A Cserhát Művészkör minden évben szépirodalmi pályázatot hirdet meg. Én először 1999-ben indultam a pályázatukon - mégpedig versenyen kívül. A Batsányi -kutatásokhoz kapcsolódva tényszerűen tártam fel a 20. század végén fellelhető Batsányi-hatásokat, melyek egyike éppen esztergomi eredetű. Erre az írásomra válaszként hívtak meg tagnak a Cserhát Művészkörbe. 2000-ben a régi paraszti életforma hagyományőrzését mutattam be Tanyák és nagyszülők című szociográfiai jellegű novellámban, mellyel Millenniumi bronz -díjat nyertem. 2001-ben Korok és foglyok című kisantológiám nyert Cserhát-díjat, 2002-ben pedig Az én Kossuth utcám című, életrajzi dokumentum-írásommal pályáztam, erre kaptam a már említett Batsányi János Emlék-díjat. - A felsoroltak közül két írásod is Batsányival foglalkozik. Mi az oka ennek a különös vonzódásnak e költőhöz? - Nemcsak a Cserhát Művészkör, de magam is úgy érzem, Batsányi méltatlanul elhanyagolt a magyar irodalomban. Pedig őt tekinthetjük Petőfi elődjének, és ő volt az első polgári származású költőnk is egyben! - Felsorolt írásaidat miért nem publikálod szélesebb körben'? Hiszen bizonyára érdeklődésre tarthatnának számot. - Saját bőrödön tapasztalhattad te is, hogy manapság nem könnyű kiadót találni, amely ilyen bizonytalan üzleti sikerű könyv kiadását vállalná. A magánkiadás pedig tiszta ráfizetés, hacsak nem talál az ember önzetlen szponzorokat. Ennek ellenére lehet, hogy 2003-ban, a költő születésének 240. évfordulójára talán megjelenik Veszprémben a Batsányi-antológiám - mégpedig Sebő Józsefnek, lapunk egykori főszerkesztőjének segítségével. - Reméljük, sikerülni fog. De térjünk vissza a Cserhát Művészkörre! Az elmondottakból úgy tűnik, mintha ez a kör egyedül a Batsányi-kultusz ápolásával foglalkozna. Ugye, nemcsak erre terjed ki működésük? - A kör célja a történelmi egyházak nagy szellemi vezéreinek elismertetése, szentjeinek, boldogjainak, kiemelkedő egyházi személyeink portréinak megfestése képben és írásban egyaránt. Ezt a célt szolgálja az az antológia, melyet Az Árpád-házi szentek címen jelentettek meg 2000-ben. De céljaik között szerepel a kisebbségek védelme, a tehetségek felkutatása, a publikálási lehetőségek biztosítása lapjában, a Délibáb című folyóiratban. Emellett kiállításokat, fesztiválokat rendeznek, és kiadványokat jelentetnek meg a fenti célok elérése érdekében. Az esztergomi tollforgatóknak is ajánlom a kört, mint olyant, amely segítheti írói munkájukat. - Bizony igencsak ránk férne, hogy néhány ilyen művészeti társaság a hónunk alá nyúljon. Talán Esztergomban is el lehetne gondolkozni azon, nem volna-e itt az ideje egy helyi irodalmi társaság megalakításának - hasonlóan a Művészek Céhéhez, mely a képzőművészeket tömöríti igen sikeresen. SzáBa