Esztergom és Vidéke, 2002

2002-11-28 / 48. szám

2002. december 19. Esztergom és Vidéke 5 A Gyurkovics ... Gyurkovics Tibor gyógypedagógus, pszichológus, költő, író, újságíró a múlt héten - több híresség társaságában - városunkban időzött. Régi barátként jött a régi barátokhoz, akikkel most is a főiskola falai között találkozott. Rákosfalván született, 1931. december 18-án. Édesapja, dr. Gyurkovics Henrik jogász, édesanyja, Riedel Gizella, egy milliomos tejkereskedő leánya. A középiskolát a piaristáknál végezte, ahol fizika tanára a közkedvelt fizikus, Öveges József. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán maga a későbbi névadó: Bárczi Gusztáv tanította. Az ELTE pszichológiai szakán egyik tanára, Illyésné Kozmutza Flóra - Illyés Gyula felesége és József Attila Flóra-verseinek ihletője - volt. Háromszor nősült, első házasságából négy leánya született. Tizenhét unokával büszkélkedik. A Magyar írók Egyesületének az elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja és alelnöke, a Lyukasóra c. folyóirat életre keltője, a Rátkai Klub Gyurkovics Szalonjának műsorvezetője, magától értetődően tagja a „GylK"nak, amely a Gyurkovics Imádók Köre. 1994-ben Kossuth-díjjal, 1997-ben - az utolsó félévszázad magyar teljesítményeiért - a Magyar Örökség díjjal tüntették ki. Harmincéves korában jelent meg az első verseskötete, s az óta folyamatosan publikál, egyébként életművésznek vallja magát. Gyurkovics Tiborral egy kellemes napon, igen jó hangulatban, a kora délelőtti órákban, budai lakásában beszélgettem. - Ha hosszú pályafutására visszagondol, mikor szólították először úgy, hogy Művész Úr? - Nem tudom. Valójában nem olyan régen szólítanak meg így, de lehet, hogy az első színpadi fellépésem óta. - Művész Úr! Az Ön által annyira szeretett ősi város, Esztergom, mit jelent a számára? - Esztergom szinte a második szülővárosom. A bátyám, Riki két évig ott tanult a ferenceseknél. Ez kb. 1937-től lehetett, és ettől fogva mi lejártunk hozzá. Akkor én kisgyerek voltam, és ámuldoztam azon a városon. Már akkor, ahogy beérkeztünk csodás volt számomra. Akkor már volt autója apámnak, ami nagy ügy volt azokban az években, de a Kenyérgyár igazgatójaként megengedhette magának, és vett egy Opel Olympiát. Tehát Esztergom csodálatos város. Maga a látkép, maga a Duna, maga a kis sziget, maga a Tamás-hegy, maga a Babits-ház. Imádtam ezt a várost, és rengeteg helyen megírtam novellában, regényben, sőt még az első színdarabom egyik színhelye is Esztergom volt. Nem beszélve arról, hogy szinte mindegyik szerelmemet először Esztergomba vittem. így követtek engem a kalandok útján. Mert Esztergom nekem valami olyasmi, ami számomra nem adatott meg, vagy inkább elvették, az igazi szülőváros. Rákosfalván születtem és azt a Rákosfalvát betelepítették nagy, tízemeletes házakkal. Alig találok haza, a házunk helyét sem találom jóformán, tehát elszállt az ifjúságom. Én huszonnégy évig éltem Rákosfalván, és aztán elszállt ez, és maradtak ilyen töredék szülővárosok - többek között Esztergom... - Ha mondjuk egy jótündér által adott lenne három kívánság, mit kívánna? - Hát mondták már magának, hogy borzalmas? Kora hajnalban ilyen kérdéseket feltenni! De olyan kedvesen teszi, hogy válaszolok. A legfontosabb az a nőszemély, akivel élek most már tizenhatodik éve és az életemet köszönhetem neki. Ez egy késő kori szerelem, vagy minek nevezzem, és ő tart életben engem,, mert annyi energia van benne. Úgy szoktam mondani neki, nekem nem kell eljárnom, mert van egy egyszemélyes színházam. Én itt bemutatókat, fölolvasásokat tartok, alkothatok, színészem van, önmagam, szeretőm van, ő maga. Hogy az ő élete számomra a legelső kérdés, természetesen azokkal a gyerekekkel együtt, akiket létrehoztam és a tizenhét tagú nagy unokás család. A második, hogy öregkorban az embernek egészsége legyen, és ne ma haljon meg, hanem holnap. A harmadik az, hogy úgy üljek az emberek szívében, mint ahogy Radnóti olyan szépen írja, hogy „alma magházában a sötétbarna mag". Tehát olyan otthonosan legyek benne, amire minden költő vágyik, hogy szeretném, ha szeretnének, úgy hogy a szépet szeressék - hát ne persze engem, hanem azt a költői világot, amit létrehozni szerettem volna. - Ha úgy kellene hosszú időre elmennie valahová, hogy csak egyetlen könyvet vihetne magával, melyik könyv lenne az? - Feltehetően ez a Biblia lenne, mert az egy kimeríthetetlen forrás, az emberiség története és összefüggésben van Istennel. - Sokat foglalkozik Jézus személyével, s mint állítja Jezológus lett. Miért érdekli a legtöbb értelmiségi embert Jézus személye? S mégis, hogy van az, ahogy a Por c. versében írja: „Állok örökké veled szemben" -, hogy állandóan kétkedünk, és válaszokat keresünk ? - A fél életemet Jézussal töltöttem el, mert valami illúzió vagy reménykedésem van abban, hogy van, hátha lenne. Nagyon korán beleszerettem, hogy úgy mondjam, és tényleg szerelemmel, és azért is hagytam el, mert nem tudtam eleget tenni a magam által támasztott normáknak. Tizennyolc éves korom felé már annyira skrupulózus alkat voltam, hogy mindenben bűnt láttam, úgy hogy feladtam ezt a kényszerházasságot, mert annyira sokat szenvedtem az ún. bűntudattól, a „miért nincs bűnöm, ha van" - mint ahogy írja József Attila. S valójában ez a kulcsa az egésznek. Engem valójában az fogott meg és az a legnagyobb dolog az egészben, ahogy Apám ezt olyan szépen mondta - őtőle nagyon sokat tanultam -, hogy „még akkor is szép, ha nem igaz". Kamasz koromban rettenetesen vágytam arra, hogy legyen egy fölsőbb lény, akár Apám személyében, akár az őt behelyettesítő vagy fölülmúló Jézus Krisztus, és így szerettem bele ebbe az isteni emberbe. Emlékszem arra, amikor Apám hazajött a fogságból. Három évig volt orosz fogságban. Ötvenéves korában vitték el az oroszok. Gyapálták, verték, vallatták. Tehát, amikor megjött, emlékszem, ahogy ott állt, nagy, lelkes ember volt, szinte lobogott egészen az égig és azt mondta, hogy „Jézus még akkor is szép, ha nem igaz". És ez ennek a katolikus vallásnak a legnagyobb csodája, ez, ahogy Apám megfogalmazta. És ugyanígy a Szűz Mária is. Én is azt tartom, hogy a lehetetlenség a végtelen lehetőség, ami a lehetetlenség, hogy egy ember Istenné lesz, és ez engem végtelenül vonz. Hogy hátha van olyan tökéletes szeretet, amely nemcsak emberi, hanem isteni, de emberi testben volt elrejtve. Ézért szeretem én ezt a Jézust. - Tehát Jézus az emberiség eszményképe? - Igen. Egy csodalény. Az volt a csoda benne, hogy ő szerintem zsidó származású egyed ellen zsidó lett. O szembefordult az egész Ószövetséggel lényegében é^ kifordította fonákjára ezt az Ószövetségi kegyetlen és irgalmatlan istenképet, s egy emberszabású, szereteten, megbocsátáson alapuló vallást hozott létre. Mindig úgy látom, mint Raffaelló képén, ahogy mennybe vétetett, és fölszáll valami olyan szárnyalással, mint egy piros madár, és ez a képzet, ez maga az ő isteni fölemeltetése. Jézus az emberiség ősképzete lett, ami fölülmúlja önmagát. Ez a lényege. Ha ebben reménykedik az ember, akkor ez olyasmi, mint amikor a Niagara fölött valaki át tud szállni szárny nélkül is. Ez a Jézus... Lényeges az, hogy egy ember milyen mértékben tudja ebbe a fölső égbe belevetni magát és fölemelkedni azokra a gondolkodási szintekre, ahová a hinduizmus, brahmanizmus vagy muszlinizmus nem tud eljutni. A keresztény vallásnak a legnagyobb szépsége az, hogy egy személyben hisz. Személyes vallás. És azért nevezték vőlegénynek, azért nevezték megváltónak, mert egy személy lett, a vallás lényege: a Jézus Krisztus. Ez az, ami fölülmúlhatatlan és ezt egy kicsit irigylik is tőlünk. Szeretnék, ha ő is olyan történelmi alakká degradálódna, mint egy Lenin vagy egy Napóleon vagy egy történelmi hős. Nem ez volt. Följil áll a történelmen. Ez a lényege! És fölül áll a származásában, hiszen hit szerint isteni származék. - Biológiai szemléletű emberként állítja: „...vegyi énünk van és nem lelki". Valóban így van? - Ezzel együtt az még érdekesebb, hogy ez a vegyi én, vagy biokémiai üzem, ami mi vagyunk, ez mégis valami más dimenzióban is működik és ez az isteni szféra, amit soha nem fogunk megismerni. Ez a hit tartományába tartozik. - Állítja, hogy az igazi pszichológus „mágus". Nyolc évet töltött el klinikai pszichológusként Lipótmezőn, azaz „Lipóciában", ahogy Ón nevezi az intézményt. Ebből öt évet a női zárt osztályon. Közben a Pest Megyei Bíróság igazságügyi pszichológiai szakértője is volt, tehát jól ismeri az elmebaj különféle változataiban szenvedő embereket. Valójában miért vonzódik az őrültekhez? - Nézze egyrészt a normálisak olyan unalmasak, mint a dög, úgyhogy nem érdemes velük foglalkozni. Ugyanolyan bűnözők tudnak lenni, mint az őrültek, csak kisstílűén. Olyan helyi kis tojáslopó vagy zsebtolvaj szinten. Az őrültekben legalább van valami olyan, amit nem lehet megérteni. Másrészt pedig ugye még az őrült fogalmát sem tisztázta senki. Mi az, ami ezt jellemzi, mi az az állapot. Ez egyrészt egy megfoghatatlan dolog, de a szerencsétlenség mindig megrendített engem. Azt szoktam mondani annak idején, amikor dolgoztam, hogy „hajtsuk le a fejünket, őrültség van jelen, elmebaj van jelen". Pedig az is valamilyen módon egy titokzatos és nehéz állapot, aminek a legnagyobb áldozata ő maga, ő szenved a legtöbbet, és szeretném, ha nem szenvednének annyit. Ma már ez visszatérve a vegyi énre - rengeteg jó gyógyszerrel befolyásolható. A hazai gyógykezelés is sokat fejlődött, mert már nem kell annyi elektrosokkot alkalmazni, mint régen, hanem az az eljárás is gyógyszerrel helyettesíthető. Egyelőre azt tudni, hogy az őrület egy vegyi, fiziológiai folyamat az agyban. A személy önmagát kibírni nem tudja. Külön utakon, vasutakon jár, mint mi, és kevés öröme van. Ott belül egyre körbe és körbe jár. - Vajon az elmebajban szenvedők tudnak-e hatni a velük foglalkozókra? Példaként említem gr. Széchenyi Istvánt, aki mellől a döblingi intézetben eltöltött ideje alatt öt, vele közvetlen kapcsolatot tartó személy megőrült és meghalt. Közöttük volt egy műegyetemista fiatalember, aki a sakkpartnere volt, utolsó titkára, egy segédorvos, maga az intézet tulajdonosa és Széchenyi szolgája, aki Széchenyi temetése után rögtön elhunyt. Ami feltűnő, hogy igen rövid időn belül leltek nyugalmat Széchenyi gróf megjelenése után. Szeretném tudni, mint szakembertől, hogy van-e ezen összefüggéseknek magyarázata ? - Igen. Van. Mintha ott Döblingben, azon a helyen, s ott egy körben történt volna egy mágikus kisugárzás. Tudni kell természetesen, hogy milyen feszültség volt Széchenyi körül, s az a feszültség már szinte egyenlő volt egy nagyfeszültséggel. Ez a körülötte lévőkre, a vele közvetlen kapcsolatban állókra is kihatott, és ez a hatás felszínre hozhatta, illetve felszínre hozhatja vagy kihozhatja a velünk született hajlamot. Az, hogy Széchenyi eleve egy súlyosan neurotikus személyiség volt, az holt biztos. Tudniillik már, ha megnézi a húsz éves kori naplóit, az ott leírtakban is lehet érzékelni a kezdődő idegösszeomlásokat. Genetikusan adott, öröklötten érzékeny lelkű ember volt. Pszichopathikus vagy neurotikus ember, de azért is lehetett olyan tehetséges, mert egy szélsőséges eset volt. S annak, hogy az idegösszeomlása ténylegesen is bekövetkezett, több összetevője van: A forradalom meghasította őt, hiszen mindenképpen meg akarta változtatni az ország sorsát és kevés olyan magyar ember volt, akinek olyan nagy tervei lettek volna az országgal kapcsolatban, mint neki. Ugyanakkor ő egy császárhű ember volt, tehát nem akart lázadást, és nem akart vért, és nem akart forradalmat. De ez a kistermetű, de nagy tehetségű Kossuth belehajszolta az embereket a forradalomba, de ezzel együtt Kossuth a forradalom, Kossuth a forradalmár, Kossuth a minden, mert azt a lángot nem tudta Széchenyi gyújtani, amit Kossuth, és ennél fogva Széchenyi meghasonlott. Azzal, hogy legyen változás, de ne az osztrákok vére árán. Legyen függetlenség, de ne egy forradalom árán. Legyen szabadság, de ne vér árán. Ez minden épeszű embert is megzavarna, hát még egy ilyen érzékeny lelkűt, amilyen Széchenyi volt. De úgy gondolom, hogy belehajszolódott ebbe az „őrületbe", és ennek a feszültségnek a kisugárzása mindenkire hatott. Egy végtelen feszült burok volt, amelybe a többi ember is egy bizonyos mértékig belehabarodott. Ez a kisugárzás. Átvették ezt a feszültséget. Egyébként ez a téma engem is megfogott, elgondolkodtatott, és drámát írtam Széchenyiről. Széchenyi után hét ember természetellenes úton tűnt el és őrült meg. Ez a Széchenyi-dráma lényege is. 1991-ben mutatták be, infarktusom dicső évében, úgy hogy én nem is voltam ott a prömieren. És ami még ehhez a témához kapcsolódik az az, hogy amikor Széchenyit viszik Döblingbe, akkor a bécsi úton a téglagyár utáni területnél kiugrik a kocsiból, és a mezőn Pest felé fut vissza, de megfogják, kocsiba ültetik, és eljutnak vele Esztergomig és Esztergomban a hajóállomás után volt egy híd valamikor, s amikor a kocsi a hídra ér Széchenyi, ismét kiugrik belőle, és beleveti magát a Dunába, úgy hogy alig tudják kihúzni a vízből. Hát normális dolog volt ez a viselkedés a részéről? - A piaristáknál azt tanulta, az életben „tartás, becsület, rend" kell, hogy legyen. Érvényesül-e ez a hármas egység napjainkban? - Egy ezreléket sem, és többet nem is mondok. - „Az írás maga az élvezet, morfium, intenzív élet" - „A költészet áldozat!" szól agyurkovicsi hitvallás. Érdemes annyit áldozni ezen az oltáron ? - Van az a dal, „Csak a szépre emlékezem". Hosszú volt ez az út és elég keserves. De ezt nem akarom részletezni. Úgy van ez, mint amikor az ember az öttusának az utolsó , számaként a futást teszi meg. És ha látta, ahogy Balczó beesik a célba, és úgy tartják föl, mert összerogy az ember a végén, na ebben a szakaszban vagyok, az összerogyás előtti pillanatban. Akkor már boldog az ember, hogy túl van az összes számon és hát az se rossz érzés, hogy megnyerte a bajnokságot. Hát miután én vagyok a bajnok, ezért most már túl vagyok az öttusán. A Hernádi szokta emlegetni, hogy az én munkásságom öttusázó. Hiszen dráma, költészet, novella, regény, esszé, sőt gyerekkönyv, úgyhogy van műfaj. Öttusázóként talán a célba berogytam. Ez van jelenleg. - Művész Úr! Bár a közölt anyag nem fogja visszaadni azt a vidám légkört, amelyben ez az igen komoly beszélgetés folyt, s miután születésnapja közeleg, én magam, Esztergom város lapjának munkatársai és a város lakossága nevében kívánom, hogy még egészségben és ilyen jókedvűen élje meg a további éveket Jézusa és a családja szeretetében. - Hát nagyon köszönöm a jókívánságait, és üdvözlöm szeretett városom. S így a beszélgetés végén megkérdezhetem, hogy Ön hová valósi, mert nem Esztergomból jött, de olyan sokat tud a városról. - Esztergomi vagyok, de közel húsz éve elkerültem otthonról. - A mindenit! Hát szóval földim, gondolhattam volna... Kun Marianna