Esztergom és Vidéke, 2002

2002-11-21 / 47. szám

2002. december 19. Esztergom és Vidéke 21 55 éve jelent meg a Romániai Magyar Szó Bukaresti jegyzet: BEPALIZÁSBAN AZÓTA MÉG JOBBAK VAGYUNK! Az elmúlt hetekben - még nem tudtam az évfordulóról - ritka cse­megével ajándékozott meg Bara István szatmári építészmérnök barátom, s egyben kenyéradó lapom - a Romániai Magyar Szó ­hűséges olvasója: újságunk 1947-es könyvnaptárával. Reformá­tus lelkész apjától örökölte, igen jó állapotban. Amint kezembe vettem, először is arra gondoltam, irigylésre méltóan olcsó lehe­tett akkor a papír, hisz a közhasználatból jól ismert ívpapírnál is nagyobb formátumban, színes fedőlappal és 200 oldalas terjede­lemben jelent meg. Nem akármi volt ez alig két esztendővel a II. világháború befejezése után. De lássuk a medvét! Nagy érdeklődéssel lapozgat­tam. Legelöl a himnusz. Bár 1947 óta a himnuszt is vagy há­romszor cserélték nálunk, még vannak néhányan, akik emlé­kezhetnek rá. Úgy kezdődik, hogy „Kezünkről lehullott a bék­lyó, a lánc". Majd visszatették kezünkre, aztán '89-ben megint lehullott, ez alkalommal talán hosszabb időre. Mert - ismét a himnuszból idézek - „Az egye­sült népek / Most vállvetve lép­nek ". Talán csakugyan vállvetve. Ismerős neveket keresek a naptárban. Jönnek is szép sor­ban: Jakab Antal, Kacsó Sán­dor, Majtényi Erik, Beke György, Szemlér Ferenc, Balogh Edgár, Gaál Gábor, Sőni Pál, Jánosházy György, Marosi Péter, Nagy István Tomcsa Sándor, Molter Károly s még sorolhat­nám. Nem akármilyen csapat ez! Legtöbb tagja már az égi szer­kesztőségből figyeli, mit csinál­nak, hogyan írják a lapot az utó­dok. Talán az illem azt kívánná, hogy egy ilyen évfordulós cikk­ben őket idézzem, de legalábbis közülök valakit. Csak sajnálni tudom, hogy az én fantáziámat nem a jónevű elődök magasröp­tű (néha a kor szellemének meg­felelően nagyon is szárnyaló) cikkei mozgatták meg, hanem egy számomra ismeretlen szerző találó karikatúrákkal illusztrált írása, melyben kis történeteket mesél arról, hogyan szedték rá, vagyis palizták be 1947-ben az embereket a háború előtt még a Balkán Párizsának becézett Bu­karestben. A kis történetekből kisütött a bukarestiek zsenialitása, amely­lyel a legnehezebb helyzetben a semmiből is pénzt, sőt egziszten­ciát tudtak csinálni, amennyi­ben a semmiről vagy a majdnem semmiről is el tudták hitetni, hogy az valami, vagy éppen fon­tos valami. De sokszor erre se volt szük­ségük, elég volt, ha meglovagol­ták az emberek hiúságát és hi­székenységét. Mint például a ci­, pőpucoló, aki rájött, hogy a job­ban öltözött uraktól nyolc-tíz­szeres árat elkérhet pusztán azért, mert ezredesnek, igazga­tónak vagy művész úrnak szólít­ja őket. Vagy az utcai mérleges, aki sokakat meg tudott győzni hivatása fontosságáról s egyút­tal arról: mennyire létszükség­let, hogy az ember mindig ismer­je kilóinak számát. Néha annyi­ra elbűvölte szövegével a bá­mészkodókat, hogy volt, aki a „pontosság kedvéért" többször megmérette magát, s persze többször fizetett. Az egyik for­galmas utcasarkon rendszerint ott volt egy mutatványos, aki ép­pen ellenkező magatartással, va­gyis a totál-szótlanságával ara­tott nagy sikert. A mellette lévő asztalkán egy vízzel megtöltött üveg állt, benne egy közönséges halacska. Ám emberünk elját­szotta, hogy a világ legritkább halfajtáját, annak is féltve őrzött egyetlen, immár csak asztalán látható élő példányát tette köz­szemlére. Mint egy görög isten, úgy állt fenséges arccal, kezével a befőttes üveg felé mutatva. A póz valósággal megbabonázta a járókelőket. Megálltak, többször is körbejárták az üveget, próbál­ták megfejteni a „csodát", volt, aki rázta a fejét, de csak úgy hullt a pénz a kitett kalapba. Az elmés mutatványos már akkor a tömegpszichológiára épített. Ar­ra, amit Földes kollega így ír le: „A bukaresti ember szereti a cso­portosulást, mindenütt megáll, mindent megnéz, mindenre van ideje". A szerkesztő azt kérte, írjak arról: mire nem volt elég a Ro­mániai Magyar Szó alapítása óta eltelt 55 év ? Szerény vélemé­nyem szerint, ha sok másra nem is, arra mindenképpen elég volt, hogy Bukarestből kisugározva az egész országban elterjedjenek - így Erdélyt is meghódítsák - a mindenféle bepalizások és pénz­csináló trükkök. Mi több, ezek a trükkök a romániai kapitaliz­mus törvényszerűségének meg­felelően tovább fejlődtek, ese­tenként még frappánsabbak és még sziporkázóbbak lettek, mert még jobban építenek a le­hetséges kuncsaftok lelki beállí­tottságára, hitére, tudatára, ha­. gyományára, mély vallásosságá­ra és persze, pénzszeretetére. A bukaresti cipőtisztítónak és hal­mutatványosnak olyan utódai vannak, mint a kolozsvári Stoica és Funar, akik sajátos pilótajáté­kukkal, a Caritas-szal többszáz­ezer emberrel megismertették a működő kapitalizmus illúzióját. A tömeglélektanra és a történel­mi tudatiba alapozva hoztak létre olyan bankokat, mint a Dacia Félix (Boldog Dacia, de még mi­lyen boldog!), majd ennek totál csődjét követően a Vallások Nemzetközi Bankját, ami zuhant elődje után. Aztán még több is­mert bank eltűnt. De sebaj, mondják a bennfentesek, már szervezik a még nagyobb biza­lomra épülő pénzintézetet, a Szent Péter Bankot, s ha az is megbukna, akkor jön a Jézus Mária Bank, amely azért is biz­tos nyerő lesz, mert mindnyá­junk nagy égi patrónáját a leggo­noszabb erők sem tudják csődbe vinni. Legalább ennyi példát hoz­hatnánk fel a nemzeti jelző maszlagával való bepalizásra. Elég, ha felidézzük a volt szekusok vezette Nemzeti Befektetési Alap (FNI) ma­gánpénzintézet gyászos vé­gét, annak a sok tízezer be­tétesnek a becsapását, akik ma is kárpótlásért tüntet­nek. A névadás más területen is kedvelt eszköze nálunk a bizalomkeltésnek, s vele az átverésnek is. Újabban megfigyelhetjük, hogy sok cég és biztosító társaság nevezi magát csoportnak, azaz Groupnak, vagy ép­pen Grouppnak, hogy még előkelőbb legyen. Persze a csoport jelző az esetek jó részében csak trükk, ami nagy erőt és nem akármi­lyen anyagi hátteret sze­retne sugallni, holott mö­götte valójában nem egy­szer nyomorgó kis vállalko­zás van. A gyakran szegé­nyes és szűkös kis iroda okán az ügyfél vagy part­ner könnyen gyanút fog­hat, akár ki is józanodhat, ha jobban odafigyel. Se szeri, se száma az el­més pénzcsinálásoknak, a trükkös bepalizásoknak. Csak a privatizálás több kosárra való példát kínál­na, s akkor még hány más területről nem szóltunk! Helyszűke miatt csak egy olyan példát említek, mely­nek felidézésével kicsit a magunk háza előtt is seper­hetünk. Egyértelmű, hogy mi nem lóghatunk ki a meglé­vő közegből, bármennyire szeretnénk is. A magam ré­széről egyenesen büszke vagyok, hogy betyárok közt parlamenti képviselőink és szenátoraink nem játsszák hiábavalóan a pandúrt, s mint a napi sajtóból megis­merhettük, ugyanúgy na­pidíjat számoltak maguk­nak akkor is, amikor nem voltak jelen a törvény há­zában, mint a többi pártok. Mi több, ügyeskedő buzgal­mukban még a kormány­párton is túltettek. (Alkal­masint azt a régi igazságot követték, hogy az ellenfelet saját fegyverével kell le­győzni!) Ám sajátos ma­gyar karakterük egyből fe­lülkerekedett, amint a számadószék ellenőrzése nyomán vissza kellett fizet­niük a jogtalanul felvett milliókat. Elsőnek siettek a pénztárhoz. A Romániai Magyar Szó mindent elkövetett, hogy a bepalizás térhódítását leg­alább az erdélyi-romániai magyarság, tehát a mi so­rainkban valamelyest fé­kezni próbálja. Olyan szi­porkázó tollakkal is, mint amilyen Tomcsa Sándoré és a Bajor Andoré volt. Hiába. Talán a következő 55 évben majd nagyobb si­kerrel teszi. Bár megeshet, addigra eurokonformosak lesznek módszereink és ná­lunk hozzák létre az EU Bepalizási Akadémiáját. Sike Lajos Szecessziós könyvek a Laskai Osvát Antikváriumban (-los) Szombaton délután sze­cessziós könyvekből nyílt kiállítás a Laskai Osvát Antikvárium IV Béla király úti termében. Az an­tikvárium hároméves működése alatt igen jó hírre tett szert, így érthető volt a könyvbarátok ér­deklődése a szép gyűjtemény iránt. Szerkesztői Műhelyünk két eminens tagja, Bánhidy László művészettörténész-tanár, Szállási Árpád doktor, orvostörténész, egyetemi magántanár (fotónkon), valamint Mezei Attila könyvkötő mutatta be a nagyközönségnek az üvegvitrinekben kiállított közel félszáz könyvremeket. Megtudtuk az előadóktól, hogy a szecesszió a festészetben, az építkezésben, majd a könyvkötészetben és álta­lában a kézművességben a XIX. század végén született az igényes­ség és a kézügyesség jegyében. A polgáriasodás, az úgynevezett igé­nyes „úri" középosztály volt irán­ta leginkább érdeklődő. Angliából indult, hatására Budapesten elő­ször az építészet reagált, minde­nekelőtt Lechner Ödön, Kós Kár­oly személyében. A szecesszió szép jeleit viseli magán az állatkert, a városligeti Vajda- hunyad vára. A bútorgyártás, a könyvkötészet is követte a szemet gyönyörködtető stílusjegyeket. A kiállításon megtalálhatjuk a Szállási tanár úr gyűjteményéből származó, 1905-ben készített Pe­tőfi Almanachot, melyet a Hornyánszky nyomda és a Dávidházi Könyvkötődé adott ki. Az antikvárium tulajdonában van Kőrösy Lászlónak - lapunk alapító főszerkesztőjének - példá­san igényes Egyiptom, továbbá Katolikus költők című könyve, mindkettő a Buzárovits Nyomda és Könyvkötésből. Vannak a kiállí­tottak között a világhírű Gottermayer Nándor budapesti könyvkötőműhelyből valók, a Franklin Társulattól valók, továb­bá a Magyarhoni Protestáns Egy­ház Története könyv az A^heneum Kiadótól, valamint az Újságírók Egyesülete Almanachja a Tolnai Könyvkiadótól. Felsorolni is sok lenne azokat a gyönyörű szecesszi­ós csodakönyveket, melyek közül néhány a kiállításból meg is vásá­rolható. A Laskai antikvárium a hét minden munkanapján látogat­ható, az üzletek nyitvatartása sze­rinti időben. A kiállítás december közepéig tekinthető meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom