Esztergom és Vidéke, 2002
2002-11-14 / 46. szám
Esztergom és Vidéke 2002. de c ember 14. Munkatársunk - a Tisztelt Olvasó VITAZARO Tisztelt Igazgatónő! Olvastam az Esztergom és Vidéke 2002. október 31-ei számában megjelent válaszát. Úgy látszik, az Önök tájékoztatása mégsem volt tökéletes. Hiszen csak a 75 éves Petőfi Iskoláról, annak régi diákjairól szólt, de a mi iskolánkról nem. Mi nem a Petőfi iskola tanulói voltunk. Sem én, sem a volt diáktársaim nem érezzük magunkat a „75 éves" iskola diákjainak. Nem vártunk névre szóló meghívót, hiszen a Szatmári Irgalmas Nővérek sem küldenek ki az éves találkozójukra meghívót, csak a volt iskola kapujára tűznek ki egy rövid értesítést. így volt ez a legelső alkalommal is. Szájról-szájra adtuk a meghívást, és szép számmal megjelentünk. Sajnos, egyre kevesebben fogunk menni, mert a betegség és a csökkenő erőnlét megakadályoz ebben. Az Ön írásában említett Komárom-Esztergom Megyei Hírlap 2002. április 29-ei számát ugyan nem olvastam, de olvastam Komárom-Esztergom Megyei 24 ÓRA napilap 2002. május 3-ai számát, melyben csak a 75 éves Petőfi iskoláról és a legeredményesebben működő Sinka László igazgatóról szól. Én tisztelettel adózom a már nyugdíjas Igazgató Úrnak, és minden volt és jelenleg is aktív pedagógusnak. A cikk beszámolt az ünnepség megtörténtéről. Azonban minden újságot nem tudok megvenni és elolvasni. Ismerőseim közül néhányan voltak ezen a megnyitó előadáson, de az előd-iskoláról és néhány tanáráról sem hangzott el megemlékezés. A Duna Vízügyi Múzeumban jártam Bogányi Gergely zongoraművész meghívására. Akkor pillantottam meg - a pénztár közelében - a falon egy kézzel írt nagyon szép színes meghívót a 75 éves Petőfi Sándor Iskola összesített programjáról. Magam részéről lezártnak tekintem a témát, én többet nem foglalkozom ezzel. Az Ön engem ért minősítését visszautasítom, úgy veszem, mintha első mérgében írta volna. Engem soha senki nem tartott, nem nevezett „rosszindulatúnak", és nem is fog. Számos társadalmi munkában vettem részt, mellyel segítettem munkatársaimat, embertársaimat. Talán hiba volt, hogy nem írtam magamról. De gondolható, hogy ha a Szent Margit Iskolába jártam, akkor nyugdíjas vagyok. Az életem tudásban, szakismeretben, tapasztalatban gazdag lehet. Iskoláimat kitűnő eredménnyel végeztem, és jelesen érettségiztem. Számviteli munkakörben helyezkedtem el. Ahogy Ön, úgy én is a legkisebb beosztásból indultam el, és szakmám legmagasabb fokáig, a főkönyvelői beosztásig jutottam el. Persze ehhez sok tanulás, továbbképzés, önállóság kellett. Ötvenéves fejjel számítástechnikai képzésre jártam Budapestre, az egyik legkorszerűbben felszerelt és a legkorszerűbben képzett számítástechnikát tanító intézetben diplomát szereztem folyamatszervezésből. Nem bántam meg, hogy panaszomat megírtam, mert a példa mutatja, a volt diáktársaim közül sokan fordulnak hozzám, és boldogan beszélnek a diákévekről, tanítóikról, tanáraikról. Elhatároztuk, hogy megszervezünk egy találkozót azok részére, aki kimaradtak, akik nem értették meg, hogy a Petőfi iskola programja nekik is szólt. Köszönöm: Wild Magdolna A vitát a szerkesztőség is lezártnak tekinti! NEZOPONT: Big Brother - Való Világ... ... De kinek? Az egyik néprétegnek meg van a saját keresetéből, pénzéből maga felépített saját világa, ami még szebb és jobb is a TV-belinél, és ahol csukott kapuk mögött beleszólás nélkül éli családi életét hozzávaló társaival, barátaival együtt. Volt, van, lesz. A másik réteg is nagyon való: csak szegény, de nagyon, és sem a TV-minta szerinti, se másmilyen, sőt soknak semmilyen háza, otthona nincs. És ez a TV-ben látott "való-világ" tulajdonképpen nem más, mint egy fizetés nélküli összkomfortos al- és társbérlet, ahol egyedül csak a mások által adott étel az, amit nem kell - nem lehet - visszaadni. Hiszen még nem saját a kettévágottsággal nyilvánossá - bocsánat - nyílttá, nyitottá tett kissé huzatos ház, és más diktálja, irányítja a bent élők életét, formálja át őket kívül-belül mássá, mint akik voltak otthon a családi körben. És az önkéntes akarat látszatát keltve - sokat ígérő anyagi csalétekkel - csalva be őket az egérfogóba. Ám a nyitási fény vakító csillogása kezdi fényét veszíteni, és kezd kialakulni, mutatkozni valami más, közel sem az ígéreteknek megfelelő Való Világ. Egy ország szeme láttára kívül-belül mezítelenre vetkőztetett lakók arca olykor már riadt, fáradt szemük tétován keresi azt, ami valahogy a falakon kívül maradt: a kirekesztett emberi méltóságot, az adott-kapott tiszteletet, az őszinte szót (ami itt és most, egy sincs), és a csendes, meghitt baráti beszélgetéseket. A lakók életének sem eszmei, sem valós értéke, célja nincs, a más által parancsolt, erőltetett, ízléstelen bohóckodás értelmetlen. Ott semmi sem való és igaz, csak a kutya meg a macska... Már a madár sem, mert módfelett tanulékony, szépen beszél, de nehogy társsal lepjék meg, mert az első öt percben csupaszra vetkőztetné. S ha e két „remekmű" szerzője nem vette volna észre, létezik még egy harmadik Való Világ is, ahol percenként van robbantás, gyilkosság, emberrablás, éhenhalás, eboli, pusztítás, irtás. Védelem, segítség kevés, vagy sehol. És vajon abból, amibe ez a két műsor került, vajon hol és mennyiért lehetne segíteni, enyhíteni? A Jó és a Rossz az Élet léte óta van és elválaszthatatlan. A Rossz - vélem - csak azért kell, hogy tudjuk megismerni és megbecsülni a Jót, ha olykor későn is. Mert látom és tudom, hogy amint jól-rosszul véget ér ez a hamis fényű vásári komédia, az elkábult szereplők már nem ugyanazokként visszatérve régi otthonukba - kikerülve a bűvös körből, rádöbbennek arra, hogy a más által irányított életük alatt volt olyan eset, esemény, mondat, talán csak egy szó, ami az igazi családi életükben, otthon soha nem fordult volna elő. És amitől soha többé nem mernek, nem tudnak sok ember szemébe nézni. És mindent visszafordítva, visszaadva szeretnék elfeledni azt, mit soha többé feledni nem tudnak, nem lehet. A film - egyelőre - pereg tovább. Az Alkotás ezerarcú formájában nincs olyan szörnyűséges mű, aminek ne lenne csodálója, követője. Rokonlelkek találkája. Örüljenek egymásnak, egymás között. De soha ne kényszerítsék, erőltessék azokra, akik ezt nem óhajtják. Ne tegyék azt, amit ez a két műsor tesz, hogy beveri, -ékeli, -üti minden más műsor közé, belé, mellé. Én szeretném hinni, hogy ez a két "film" sem lesz több és maradandóbb hatású, mint bármelyik, testet-lelket "leépítő" akciófilm. Mert van még és egyre több a meleg Otthon: az igazi, a békés, a szeretetteljes. Mert csak az Otthon, a Család az igazi Való Világ, kezdettől fogva, ma is, és marad a Világ végeztéig... Trexlerné Z. Gizi Franciaországban jártunk Októberben iskolánk, a Dobó Katalin Gimnáziuma francia nyelvet tanuló diákjai számára tanulmányi kirándulást szervezett. Harmincnyolcan utaztunk a Francia-középhegység egy hangulatos kisvárosába, Aurillacba, Szent István királyunknak koronát küldő II. Szilveszter pápa városába. Családoknál laktunk, így bepillantást nyertünk az ott élő emberek életébe, munkájába. Megkóstoltuk a helyi specialitásokat és a híres francia sajtokat. Végigkísérhettük a sajtgyártás folyamatát cserepartnerünk, a Georges Pompidou Mezőgazdasági Gimnázium sajtüzemében és a hangulatos középkori kisváros, Salers közelében található Sajtmúzeumban is. Kirándultunk a környező hegyekbe, hangulatos városokban sétáltunk. Mindenütt szívélyesen fogadtak minket, többek között az aurillaci Városházán. Felejthetetlen öt napot töltöttünk Aurillacban, s az utolsó napon kedves búcsúesten köszöntek el tőlünk fogadó iskolánk tanárai, diákjai és a családok. Utunkat a Loire folyó felé vettük, ahol először Chenonceau kastélyát látogattuk meg. A kastély gyönyörű parkja és a folyón átívelő épületegyüttes lenyűgözött minket. Blois kastélyát csak éjszakai kivilágításban láttuk, de másnap megtekintettük Chambord-t is. A hatalmas épület 440 szobájának csak egy töredékét láthattuk, de mindegyikhez egy-egy híres ember története kapcsolódott. Az első párizsi napunkon a Diadalívet néztük meg, buszos városnézés következett, este pedig ellátogattunk a Montmartre-ra, ahol a Sacré-Coeurt csodálhattuk meg, valamint Párizs esti fényeit. Másnap felkerekedtünk, és bejártuk a francia főváros főbb nevezetességeit. Sétánkat a Notre Dame-nál kezdtük, majd a Városházánál és a Pompidou központnál időztünk egy kicsit. A Louvre hatalmas méretei miatt csak egy részét láthattuk, a leghíresebb francia festők alkotásait, meg természetesen a Mona Lisát, valamint az ókori görög-római, illetve egyiptomi kiállításokat. Végül az Eiffel toronyról csodálhattuk meg a Szajna két partján elterülő Párizst Ez az út egy életre szóló élményt nyújtott, melyet bármikor szívesen megismételnénk. Bóna Melinda Nábrádi Judit 11. C osztályos tanulók Menet közben - egyről s másról A halált okozó diszkó Az Ml-es tévécsatorna november 10-ei „A hét" című műsorában megrendítő összeállítást láthattunk az ún. diszkó-balesetekről. Beszámoltak többek között öt lábatlani fiatal autóbalesetéről, akik a diszkóból jövet „beugrottak" Esztergomba pizzáért, részegen vezettek, és végül is a pizzéria helyett ketten a boncasztalon, hárman pedig a baleseti sebészeten kötöttek ki. A műsorban rendőrtisztek, pszichológusok és pedagógusok próbáltak választ keresni arra a kérdésre, hogy miért van a legtöbb baleset éppen hétvégén? A diszkó felfokozott légköre, a fülsüketítő zene, amit a „dizsi" után még az autóban is tovább hallgatnak, és természetesen az elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol és drog is közrejátszik a tragédiák kialakulásában. De sokan még részegen is bravúroskodni próbálnak az országutakon. „A disc-jockay felelőssége is nagy" - mondja egy rendőrtiszt. „Elvégre ő a felelős a kialakult extázis-szerű hangulatért!" ... és aztán maradnak a síró szülők, meg néhány megsárgult fénykép. Ma megint „gyilkolt" a diszkó! Rádiókabaré Szombaton délelőtt ismét jelentkezett a rádiókabaré Farkasházi Tivadar szerkesztésében. Ezúttal „Fej, tor, potroh" címmel az ország politikai megosztottságáról hallhattunk szigorúan pártsemleges, szellemes paródiákat, kabaréjeleneteket, kabarékuplékat. Selmeczi Tibor műsorvezetése mellett egymást követték Trunkó Barnabás, Meggyesi Gusztáv, Farkasházi Tivadar, Litkey Gergely, Maksa Zoltán és a többi jól ismert humorosta magánszámai, közismert színészek előadásában. A csáti falugyűlésen valamennyi szereplő kisebbségi képviselőként próbált magának fizetésemelést kiharcolni. Á népszerű Kató néni például a magyarországi svájci kisebbség nevében érvelt, mivel a tehene svájci fajta tarka marha... A legnagyobb sikert a zárószám, Tóth Tibor paródiája aratta, mely Kern András és Bajor Imre előadásában egy közismert kereskedelmi tévécsatorna szenzációvadász műsorát pellengérezte ki. „Véres leszámolás kell" mondja a riporter a falusi gazdálkodónak. „Akkor jöjjön vissza disznóöléskor" - válaszolja a megszeppent riportalany, akit a tévések végül jól megvernek, hogy legyen valami esemény a képernyőn. Autómentes belvárost Az utóbbi hetekben jó sorsom két, Esztergomhoz hasonló helyzetű kisvárosba kalauzolt. Szentendre és Bicske megegyezik abban, hogy Esztergommal ellentétben mindkét kisváros történelmi központjából ki van tiltva az autóforgalom! Szentendre ódon belvárosa olyan, mint egy ékszerdoboz. A templomok, múzeumok, barokk műemlékházak, hangulatos kis kávézók, cukrászdák között akadálytalanul sétálhatnak a gyalogos turisták. Bár Bicskén kevesebb a nevezetes épület, a történelmi óváros, a főtér és környéke ott is „autómentes". Mint azt a tervekből tudjuk Esztergomban, a Széchenyi térről szintén ki lesz tiltva az autóforgalom. A Bánomi-áttörés szintén tehermentesítheti a város jelenlegi fő útvonalát. De hosszú távon egy várost teljesen kikerülő út megépítésével el kell érnünk, hogy Esztergom teljes belvárosa és óvárosa egyetlen hatalmas korzóvá, sétálóutcává, sétatérré alakuljon! Mert a múlt, a jelen és a jövő egyaránt a sétáló gyalogosoké. (dezső)
