Esztergom és Vidéke, 2002

2002-10-03 / 40. szám

2002. szeptember 19. Esztergom és Vidéke 5 „Nem szabad bemásolni a történelmi Esztergom utca-tér-házvilágát" Találkozás Finta József akadémikussal, a Kossuth-díjas építésszel (-los) Városunk leendő termálfürdője nemcsak kétmilliárdos beruházási összegével jelent a vele foglalkozóknak hatalmas feladatot, hanem építészeti tervezése is különös kihívás.' Lapunk hasábjain többször írtunk már a termálfürdő előkészületeiről. A díjnyertes tervezési pályaművek kiállítása nagy érdeklődést keltett. A pályázati eredményhirdetésen dr. Finta József Kossuth-díjas építész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja hosszan beszélgetett Meggyes Tamás polgármesterrel (fotónkon). Estébe nyúló esztergomi látogatásán szívesen fogadta e sorok íróját is kérdéseivel együtt. A beszélgetést most közreadjuk. - Milyen elhatározással fogott bele az esztergomi termálfürdő tervezői pályázatába, milyen kapcsolata volt eddig városunkkal? Milyennek ismeri az ezeréves Esztergomot ? - Az esztergomi termál-, gyógy-, élményfürdő pályázatát meghívásos pályázatként hirdették meg, s a nagyon jeles meghívott építészcsoport egyik tagja lehettem. Természetesen inspirált a téma, inspirált a történelmi Esztergom, valamint a város vezetésének bizalma. Persze inspiráltak vetélytársaim is, akik között ott volt az általam igen nagyra becsült Makovecz Imre, Vadász György és Benczúr László is. Minden pályázó minden pályázatán olyan elszántsággal indul, hogy lehetőleg győzzön a versenyen. Jómagam és kollégáim is ekként fogtunk a munkához, de a siker reménye elsősorban az említett pályázók kapacitását ismerve - egyáltalán nem volt túl kecsegtető. Ám, s ezt is meg kell vallanom, meglehetősen régi, elszánt és elég rutinos pályázó vagyok. Fiatalkoromban legalább harminc pályázaton vettem részt tíz év alatt, s legtöbbjüket meg is nyertem. Mostanság jóval kevesebb időm jut az efféle munkákra, s persze a pályázatok lázas, felfokozott, gyors világához immáron a teherbírásom sem a régi. Esztergomot meglehetősen jól ismerem, többször megfordultunk itt feleségemmel, s végigjártuk a város műemlékeit, a legnagyobb érdeklődéssel a Keresztény Múzeumot. így hát az a terep, ahová a fürdőt terveznünk kellett, nem volt ismeretlen számomra. Amiúgy hiszem, hogy ez a természetes. Ha nem így lenne, nem változtam-fejlődtem volna az elmúlt évtizedekben. Nekem nincsenek formai paneljeim, házaim saját környezetükből nőnek ki. Hál' Istennek folyamatosan változom, s változnak elképzeléseim a Világról, a Korról, az Emberről. - Mikor és hogyan kezdi termálfürdőnk tervezését? Városunkból kikkel és miként gondolja kapcsolatát'? Mikorra várhatjuk termálfürdőnk megjelenését a tervezői asztalon ? - Nagyon remélem, hogy a fürdő tervezését mielőbb elkezdjük, addigra aláírt szerződésünk is lesz a munkára. De talán már el is kezdtük ezt a folyamatot azzal, hogy a minap a pályázat megoldásánál jóval egyszerűbb és gazdaságosabb tervalternatívát vázoltunk (ábránkon az egyik beltéri vázlatot közöljük). Tervünk lényege, hogy a Prímás-sziget zöldjét rávisszük házunk tetejére, így adva vissza a parknak azt, amit a fürdő a sziget zöldjéből elvesz. Meggyőződésem, hogy e helyre nem lehet, nem szabad bemásolni a történelmi Esztergom utca - tér házvilágát. Ez hazugság lenne, valamiféle perverz műemlékgyártás. S nagyon fontos, hogy a jövendő épület egészen unikális megoldás legyen. Olyan térvilág, amely mintegy visszaálmodná ide az egykori római és iszlám fürdőkultúrák közösségteremtő karakterét. Igen, ez az épület új közösséget kell teremtsen itt Esztergomban, a már meglévő turisztikai vonzereje mellett! ként a város szelleme-karaktere sem, amely a fürdőt be kell fogadja magába. Több gyógyfürdő pályázaton nyertem már első díjat - Debrecenben, Fonyódon, Szegeden s nemrég terveztünk egy gyógyfürdő-aquapark együttest a Nemzeti Színház mellett megvalósuló Kongresszusi Központ részeként. Hát ezért örültem az esztergomi pályázati meghívásnak. - Milyen építészeti alkotások viselik magukon egyéniségét, tervezői képességét? Milyen építményeire büszke leginkább? Van-e olyan megvalósított alkotása, amit most már másként csinálna? - 1958 óta vagyok gyakorló tervező, azaz immáron 44 éve űzöm ezt a szakmát. Ilyen hosszú életpálya meglehetősen sok stiláris változással jár. Jómagam a tervezést elsősorban szolgálatnak, szolgáltatásnak gondolom. Rám nem jellemző, hogy egyfajta konzekvensséggel művelek egy rám mindenkor jellemző kifejezési formát, magyarán stílust. így elég széles formai skálán mozognak azok a házak, melyek jellemzőnek mondható műveim: Hotel Duna Intercontinental (ma Mariott), Hotel Forum (Intercontinental), Hotel Taverna, Bank Center, Teve utcai rendőrségi székház, a Westend, a Hotel Kempinski, s folytathatnám. Mind-mind én is vagyok! Talán mindegyik közül a rendőrségit szeretem, ez a munkám viseli magán leghatározottabban törekvéseimet, hitemet, stiláris vágyaimat. Sok "házamat" tervezném ma másként, mint keletkezése idején, de A királyi várostól a megyei jogú városig Szerkesztői utóirat Pifkó Péter összefoglalójához A fenti című - kérésemre írt és lapunk előző számában közölt cikket az augusztus 15-ei mellékletben megjelent összeállítás (Alom és valóság - „Osi jussunk": a megyei jog) történelmi hátterének szántuk, hogy érdeklődő olvasóink a folyamat egészét és minden fontos állomását áttekinthessék. A magam részéről kiegészítésül szeretrtém felhívni a figyelmet néhány összefüggésre, amelyek a felelős várospolgári gondolkodást máig időszerű tanulságokkal szolgálhatják. Először is - és a legáltalánosabban: az ilyen gondolkodás nem tekinthet el a folyamatosan „velünk élő" történelemtől. Tudnia kell(ene) tehát, hogy a jelenidő - mindenkori társadalmi létünk nyitott „átjáróház" a volt és a lesz szüntelenül egymásba áramló „forgalma" számára. Egyszerűbben: a jövő folyton-folyvást „elkezdődött" - kezdődik és kezdődni fog. (Teljesen) „új a nap alatt" legfeljebb a természetesen működő és/vagy tudatosan erősített felejtés számára létezik, amit - a másik oldalról nézve - történelmietlen emlékezésnek. is nevezhetünk. Ez „érhető tetten" a helyi köztudatban is, amely a kisebb-nagyobb esztergomi álmok táplálója. Köztük a legnagyobbik: a város kiemelt státuszának visszanyerése. Az Esztergomot - az Árpád-kori fővárost, a vármegyétől független királyi várost, a főegyházmegye és az önálló vármegye székhelyét - rangfosztó sérelmek kollektív „leltárát" bármely lokálpatrióta IV Béla Budára költözésével indítja. (Immár fájdalommentesen, hiszen igencsak régen történt...) Aztán nagy-nagy űr - és rögtön Trianon, nyomában a Rákosi-féle „átkos", majd a legutóbbi 12 év következik. (Lapunk melléklete főként ez utóbbi időszakot dokumentálta.) Pifkó Péter írása ezzel szemben a rangvesztés jóval folyamatos(abb) múltjára irányítja a figyelmet. E vázlatos összefoglaló nemcsak azt teszi nyilvánvalóvá, hogy „ősi jussunkat" már a Habsburgok hatalmi érdekei csonkítani igyekeztek, hanem azt is, hogy a tervezett illetve megvalósult közigazgatási reformokat nem lehet mindig holmi „idegenszívűség" és/vagy súlyos ideológiai „ellenszenv" számlájára írni. Például 1867 után bizonyosan nem: akkortól a (belügyekben) független konzervatív-liberális kormányzat „racionalizált", hogy kialakítsa egy polgári nemzetállam modernebb szervezetét. (Ami természetesen nem zárta ki, hogy a változtatásokban szűkebb körű - például fővárosi - érdekek is érvényesüljenek.) Ennek esett áldozatul 1876-ban városunk szabad királyi - újabb nevén törvényhatósági, lényegében „megyei" - joga. Ha a rangfosztó törvénynek csak mennyiségi feltételét (akkor 15 000 lakos) nézzük, azt is mondhatnánk: Esztergom - a királyi város és a vármegye - vezetői nem eszméltek rá időben, hogy „a jövő elkezdődött"; ezért 1868-ig keményen küzdöttek a kedvezőtlennek ítélt városegyesítés ellen. Sajnos, sikerrel - gondolhatták aztán, egészen 1895-ig, miközben ugyanezért kellett „lobbizniuk" a belügyi kormányzatnál... Múlt - jelen - jövő e bonyolult folyamatának személtetésére idézhetünk még három példát. (Az ilyenféléket „a történelem furcsa fintorának" is szokták nevezni...) 1870-ben az „első folyamodású" bíróságért kellett síkraszállni, amelyet egy törvényjavaslat tatai székhellyel szándékozott felállítani. Ezt a csatát megnyerte a város - a háborút hamarosan, 1875-ben elvesztette. A megyei bíróság akkor megszűnt Esztergomban, hogy aztán csak 1951 elején - a legsötétebb Rákosi-érában! - kapjon itt újra székhelyet. (Ezt az újabb kori, 1986-ig tartó történetet részletesen dr. Milánkovics Imre írta meg: EVID, 2002. március 15.) 1874 elején készült egy hasonlóképp fenyegető belügyminiszteri törvényjavaslat, amely Komárom és Esztergom vármegyék egyesítését célozta, mégpedig Komárom székhellyel. Mivel e reformterv mögött nem állt sem a Habsburg-abszolutizmus, sem Trianon, sem a kommunizmus diktátuma, a megye és a város - Simor János hercegprímást is segítségül hívó - ellenállása kedvező parlamentáris döntéshez vezethetett. Ugyanígy 1891-ben az érseki székhely áthelyezésének első - akkor még állami kísérletével szemben, bár a kompromisszumos megoldás részben és gyakorlatilag már tartalmazta az 1993-as végső - egyházi - döntés eredményét. A prímásokat, elsőként Vaszary Kolost ugyanis kinevezési okmányukban arra kötelezték, hogy az országgyűlés plenáris ülésezésének időszakaiban „a fővárosban székeljenek". (A történet levéltári és sajtó dokumentumaiból lapunk 1993. január 21-ei száma kétoldalas összeállítást közöl.) Mindaz tehát, ami legnagyobb „álmunk" - közigazgatási „sérelmeink" orvoslása - tárgyában 1990-től történt: csak olyan folytatás, amelyben szinte minden addigi „változat" újra (a történelmietlen emlékezet számára: újként) jelenvaló, hogy városi státuszunkat kárunkra vagy javunkra alakítsa. Hogy a lélekszám-küszöb 15 vagy 50 ezer, hogy egyetlenegy vagy 11 „méltányos" kivételben 6 vagy 4 párt egyezik-e meg - mindez csupán esetleges különbség. A lényeg, hogy Esztergomot a polgári korban elvesztett - feudális Őseredetű - kiváltságokért mindmáig pusztán szimbolikus értékű „fájdalomdíjak" kárpótolták: 1876 után a „szabad királyi", 1929-től a „megyei" cím használatának joga, 1989-től az egyesített megye kettős nevének visszaállítása. Ami pedig a múltból kiolvashatóan a jövőre nézve is bizonyosság: érdemi rehabilitációnk ügyében minden (ki tudhatja, mennyi idő alatt megszülető és mennyi ideig hatályos) döntések a törvényhozásra, azaz a parlamentre tartoznak. Ugyanúgy, mint 1876 óta mindenkor. Akiket e problémakör - „álom és valóság" - jogtörténeti háttere is érdekel, azok figyelmébe a következő műveket ajánlom: Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig (1976), Kajtár István: Magyar városi önkormányzatok. 1848 - 1918 (1992), Pölöskei Ferenc: Közigazgatás és önkormányzat a polgári Magyarországon (1993). Nagyfalusi Tibor