Esztergom és Vidéke, 2002

2002-07-18 / 28-29. szám

8 Esztergom és Vidéke 2002. március 8. A „magántörténelmek" nyári tanmeséi záruljanak itt egy másik világgá ment városunkfia, Horváthy Péter szabadidős opusaival. A tours-i egyetem matematikai-fizika professzoraként természetesen továbbra is írja, publikálja szaktudományos cikkeit; január elején fejezte be a 81-et, amikor éppen Chilében volt konferencia-vendég. E közben építgeti házát, „műveli kertjét" és középkori francia kódexeket is böngész, hogy régesrégvolt vándorpoétáktól vegyen „leckéket", majd lefordítva, íme, továbbadja... És elfelejtett városából is jelentkezik nála egy-egy emlékkép, hogy feljegyzését sürgesse. Évek és művek * Város Világ * Évek és műve

k * Város Világ lí C" f-s'-ti-Sí - y^^Hawg*? Czirok Ferenc: Akvarell Előttem fénylik a táj. Vizes papíron nyomot hagy A szépet hozó lendület. Emlék Szél fútta el Lábad nyomát. Végtelen az ég. Pillanatfelvétel Útifű levelén pettyes Katica. Kicsi kertem fénye. A szomszéd macska figyel. Esteledik Szélcsengő szava int, szellőből szél lett. Elbúcsúzott a nap is. Wernke Bernát: Barcsai Tibor grafikája (1975): Mirci-Murci mindent lát. 1. Intrada Mici, a vörös macska, a házzal örökölt bennünket. Távolról már akkor szemügyre vett, mikor háztűznézőben jártunk itt, az ingatlanközvetítővel. Rokonszenvesnek találhatott: talán az ő közbenjárásán is múlott, hogy sikerült valamennyit lealkudni az árból. Mikor - Szilveszter napján ideköltöztünk a folyó partjára, már régi ismerősként üdvözölt. Eleinte csak a teraszig merészkedett, de hogy a gyerekek a legközelebbi henteshez szaladtak, hogy ennivalót kunyeráljanak a „kiscicának" (azt, hogy tíz kilós öreg kandúrnak kell, nem merték bevallani), egyre jobban fölháborodott. Fiatalkori legénykedése emlékére a jobb füle már akkor is laposabb volt a szokásosnál. Azóta - a szimmetria kedvéért - a bal is egyénibb formát vett fel: húsz öltéssel varrta vissza az állatorvos. Mikor aztán az odaszögezett deszkát is levettük a pincebejáróról, végképp befogadott minket, és az alagsori konyhába költözött. Kedvenc helye azóta is - legalábbis ilyenkor, télvíz idején - a radiátor teteje: ott egyensúlyoz naphosszat, farkát a szelvények közé dugva. Mici - akár jeles kuzinja, a csacsi öreg Mackó - fiú. Legalábbis az volt, és - macskaügyben való járatlanságom ékes bizonyítékaként sokáig tűnődtem, vajon ma miért nem az. Hosszú tűnődés után végülis oda lyukadtam ki: hiszen a világszép hangú pápai kórus is kasztráltakból állt! S valóban: Mici hangja...! Mióta itt lakunk, négy kismacskát vett el tőlünk az országút. Megsirattuk őket. De Mici, az öreg harcos még mindig visszajött, pedig naponta bejárja ház körüli inspekciós útját. (Rossz nyelvek szerint ki se férne a kerítés rácsain; ez persze aljas rágalom, hiszen valójában nem is olyan dagadt.) Utolsó Mohikánként bizonyos privilégiumokra is szert tett: mióta egyedül maradt, elnézzük neki, hogy magasabb szintekre is fellopakodjon. Vörös szőrpamacsai mert mosakodni, azt aztán nagyon szeret - a ház legrejtett zugában is fellelhetők. Ha a radiátort túl forrónak (vagy hidegnek) ítéli, útnakindul, és előbb-utóbb dolgozószobámban köt ki. S míg én a gépemmel szöszmötölök, Mici egy ügyes ugrással az ölembe telepszik; így hallgatjuk a lemezeket. Jóízű dagonyázásait több heg is bizonyítja a combomon. Mici, mint afféle történelmi érHorvát

hy Péter: Mici Ma

cska Me

séi deklődésű macska, különösen a középkori zene és költészet iránt lelkesedik. A trubadúrokat egyenesen imádja, különösen ha occitán vagy galíciai nyelven kántálnak, így, együtt ismertük meg az alábbi pár történetet is. 2. Trubadúrok Nemcsak olajbogyót meg levendulát termett a középkorban Provansz földje, de itt, az Alpoktól a Pireneusokig terjedő hatalmas tartomány grófi és vicomte-i kastélyaiban, a ciprusok és tölgyek árnyékában virágzott ki az európai udvari kultúra is. Ezt ölte ki Simon de Montfort az albigens „eretnekek" elleni „keresztes" hadjáratával az 1300-as években, szó szerint „tűzzel-vassal". Nyelvét - az „occitant" - ma már jószerivel csak a píneák lombjában ciripelő tücskök értik; emléküket már csak az örökzöld cserjével benőtt romok közt süvöltő szél őrzi - és néhány, szerencsésen fennmaradt kódex-lap. A trubadúr a vers és az attól elválaszthatatlan dallam szerzője volt. Lehetett király, főúr, de szegény származású is, vagy akár püspök vagy szerzetes. Még trubadúrnőről is tudunk. A verseket az ünnepek, vidám lakomák alkalmával adta elő a jonglar (énekmondó „jokulátor"). 3. A versírásról és a vörös macskáról „Megmondták a költők régen..." - dalolta léggömbjébe kapaszkodva Micimackó, a méhek odúja felé szálltában. De ki, mikor, miért ír verset? IX. Vilmos, Aquitania hercege - az első trubadúr - kiváló magyarázatot talált erre 1099-ben: „Farai un vers, pos mi sonelh", azaz: „írok egy verset, mert álmos vagyok" - szabadkozik a Limoge környékén kóborló Zarándok. „Különben is, gyalog vagyok és tűz a fejemre a nap" - hozza fel enyhítő körülményként. „Nem követ el halálos bűnt a Dáma, aki egy Lovagot szeret. Bezzeg aki, mondjuk, egy klerikussal vagy szerzetessel szűri össze a levet, azt bizony a Gyehenna tüzén kellene elégetni!" - moralizál (talán a napszúrásnak betudhatóan), kutyagoló chevalerünk. „Még Auvergne-ben történt" meséli - „hogy, mikor egyedül zarándokúira indulok, egyszercsak rámköszön d'En Guari és d'En Bemart urak felesége. „O, Deus, de jóképű ember a don peleri!" csapja össze kezét egyikük. „Kár, hogy annyi bolond járja manapság az utakat." Zarándokunk azonban ravasz fickó volt: annyit se mondott, hogy á vagy bé, mindenre csak azt mekegte, hogy „babariol, babariol". „Megtaláltuk, akit kerestünk, nővérkém!" - örült meg erre N'Ágnes, N'Ermessen-hez fordulva. „Vigyük haza magunkkal, Per amor Deu! Nem föcsög el ez semmit, hiszen néma!" S kóbor lovagunkat köpenye alá véve - ki közben jóízűen melegedett a hölgy hatalmas kokszain - azt tüzéhez vezette. Meg is etették-itatták amúgy édeshármasban, s bár szolgálónak se híre se hamva nem volt, mégis jutott elég bor, meg bors is, bőséggel! „Figyelj csak nővérkém!" ütött szöget az egyik dáma fejében. „Lehet, hogy nem is néma ez a zarándok, csak a bolondját járatja velünk? Na hozd csak ide a vörös macskát, attól majd megjön a szava!" És N'Ágnes már hozta is a szörnyű jószágot! „S hogy megláttam azt a hatalmas dögöt, óriási bajuszával, megvallom: bizony, belém szállt a rémület!" - emlékszik peleri-nk. „Évés után rámparancsoltak a hölgyek, hogy vetkőzzem le. És akkor egyikük a farkánál fogva végigráncigálta a rusnya férget a hátamon, a vállamtól le a bokámig! Száz helyen csordult ki a vérem a hatalmas körmök nyomán! De akkor se mukkantam volna meg, ha ott, helyben megnyúznak!" „Kuka ez, nővérkém, magad is látod!" - fordult ekkor N'Ágnes N'Ermessen-hez. „Készítsünk fürdőt, és készüljünk magunk is a mulatságra!" Egy teljes hetet töltöttem náluk, s hallgassátok, megmondom: pontosan cent et quatrevinz et uit vetz, azaz száznyolcvannyolcszor kellett velük! Majd beletört a zarándokbotom! Elmesélni se tudnám, mi mindent kellett ott kiállnom!" - sajnáltatja magát a szegény Sorsüldözött. „Szolga!" - szól végül az álmos lovag. „Holnap elmész d'En Guari és d'En Bernát urak feleségeihez, elviszed nekik ezt a verset, és megmondod: csapják agyon a macskát!" Mici őszintén fölháborodott a szín-társát ért igazságtalanságon: hiszen igazán nem rajta múlott a dolog, ő csak a legjobbat akarta! És most mégis rajta csattan az ostor! Már akkor is mi, szegény macskák ittuk meg a levét! - méltatlankodik, s bosszúsan belefetyeli a tál aljában maradt tejet. az éjszaka az éjszaka sejti ki igazán, mi zajlik a kertben a ház mögött rendben sorakoznak a holdvilágban a most alig ismert kerítés cölöpök fák karimája az éggel érintkezve megreked szénakazal a földdel egybeolvadt, zizegő sejtelem a szőlőtőkék egymásra néznek, a botorkáló karót fog, s érzi a hirtelen meztelenséget majd leül s belehallgat némán az éjbe kezét pihenteti fodros levélen A keskeny átjáró Csabiék ablaka alatt vezet a Piacutcából a Főutcára. Az apró lakásban félhomály uralkodik: már a udvarba sem sok fény jut be, hát még a lefüggönyzött szobába! Csabi a mamájával él; papája már két éve meghalt. „Ismered a Talabér történetét?" - kérdi. „A Kabar Atya meséli ministránsgyűlésen. Gyere velem szerda délután az Öregtemplomba, ha érdekel!" - biztat. A Gyűlés csak ötkor kezdődik, de már korábban odamegyünk. A Plébánia a Kun Béla utca felől nyílik. A kapun belépve apró udvar; a végében újabb átjáró. Balra fordulva a templomudvarba jutunk. A drótkerítés egyik felén gyümölcsöskert; a másikon udvar. „Itt szoktunk focizni" - meséli Csabi. A templom falában, a sekrestyeajtó mellett, márvány sírkő, rajta elmosódott évszám : „1723". „Kripta is van, csak nem szabad lemenni" - int a pinceszagot árasztó ablakok felé. Belépünk a sekrestyébe. „Dicsértessék!" - köszönünk a benn szorgoskodó Nővérkének. A jobboldali fal mentén hosszú, Horváthy Péter: Talabér barna szekrény. Középen feszület, jobbra-balra térdeplő angyalok. Szemben a templomajtó. A térdeplő fölötti kétnyelvű kiírásból kiemelkedik a pirosbetűs mondat: „Szent Tarzicius könyörögj érettünk!" „Ezt kell olvasni ministrálás előtt meg után" magyarázza Csabi. Leveszi az ezüst füstölőt a helység végében lévő szekrény ajtajáról. A szekrényben piros szoknyák, csipkés fehér ingek, arannyal szegett gallérok. „Aki temetésen ministrál, az öt forintot kap!" - mutat Csabi egy fekete szoknyát. Közben már a többi ministráns is gyülekezik. Pontban ötkor - ilyenkor, ősszel már szürküllik - a kertből egy székekkel teli terembe megyünk. Leülünk. A bejárattal szemben egy nagy festmény kereszttel, koponyákkal. „Az előző hónapban Csaba kapta a legtöbb pontot!" - jelenti be Tarnóczy Atya. Az én mellem is dagad a büszkeségtől, mikor Csabi átveszi a győztesnek járó jutalmat, Pálóczy-Horváth György Isten veletek, hobók! című regényét. Belepillantok a válla fölött: „...A Mississippi elönti a házunkat... Oklahoma, ahol minden indián milliomos..." Izgalmas lehet, majd kölcsönkérem! Díjkiosztás után a Lépcsőimát gyakoroljuk: van aki kívülről fújja az egész Confiteor-1! Végre Kabar Atya lép ki elénk. Magas, sovány a fekete reverendában. „... Félve lapultak a gyerekek a barlangban. Szisszenni se mertek, nehogy megtalálja őket a gonosz Talabér." - meséli. Feszült figyelemmel hallgatjuk. „De Tatabér felfedezi a barlang bejáratát és belép. Megvagytok, akasztófavirágok! - veti oda gúnyos mosollyal, és megigazítja a bal szemén a fekete kendőt." „Most mi lesz? - akad el a lélegzetünk. „Ha érdekel a folytatás, gyertek el jövő szerdán!" - búcsúzik Kabar Atya. „Vasárnap meccsre megyünk a Szigeti bácsival, gyere te is! A Strasszer véd!" - szól utánam Csabi hazafelé menet.