Esztergom és Vidéke, 2001

2001-09-27 / 38. szám

2001. szeptember 13. 27 NYITOTT MŰEMLÉKEK NAPJAI (P.) Pénteken kora délután a Megyei Levéltár Vörösmarty utcai székházában az ,.írásba zárt történelem" című kiállítás megnyitására invitálták az érdeklődőket. A Prímás-palotai megnyitón részt vett megyei vezetőket - Lázár Mózest, a Megyegyűlés elnökét, Rudlof Tibor megyei főjegyzőt, Juhász János osztályvezetőt - és más vendégeket a Levéltár munkatársai fogadták és kalauzolták a szépen felújított épületben. Ezt követően Csombor Erzsébet igazgató köszöntötte a hallgatóságot, majd Á. Varga László, a Fővárosi Levéltár főigazgatója, az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnöke a következő gondolatokkal ajánlotta az érdeklődők figyelmébe a kiállítást: - Jó évtizede hangsúlyozom, hogy mind a levéltárosoknak, mind a mindenkori levéltár-fenntartóknak gyökeres szemléletváltásra van szükségük a levéltárügy területén. Mik az új feladatok, s milyen lehetőségei vannak ezek valóra váltására például a megyei levéltáraknak? Kezdjük a sort talán a legfontosabbak az iratok begyűjtésével. A megyei levéltárak az elmúlt évszázadokban döntően csak a közigazgatási iratokat őrizték. Tehették, hiszen az egyéb irattermelőknek, például az egyházi és a világi földbirtokosoknak, illetve az ipari vállalatoknak saját levéltáraik voltak. Ez a gyakorlat 1945 után gyökeresen megváltozott. A nagybirtokok felszámolását követően az uradalmi levéltárak gazdátlanná váltak, ezért ezeket azonnal be kellett volna gyűjteniük a levéltáraknak, az esetek döntő többségében, főleg helyhiány miatt erre nem került sor, ezért szinte teljesen megsemmisültek. Az államosított vállalatok iratai ugyan szerencsésen átvészelték az 1948 utáni fordulatot, s csak az újabb, az 1989-el kezdődő rendszerváltást követően pusztultak el, vagy legalábbis kikerültek a levéltárak látóköréből. Részben ugyancsak megsemmisültek a civil szféra, például az egyesületek, az alapítványok dokumentumai is. Tehát azt mondhatjuk, hogy a levéltárak egy-két kivételtől eltekintve - ma is döntően csak a közigazgatás területéről gyűjtik össze forrásaikat. Valószínűleg ezen a helyzeten rövid időn belül, már csak az egyre inkább szorító helyhiány miatt sem igen lehet változtatni. Akkor mégis mi a megoldás? Én úgy gondolom, hogy például felül kéne vizsgálnunk az eddigi gyakorlatunkat, s le kellene mondanunk bizonyos eddig igen nagy becsben tartott irattípusok begyűjtéséről. Ilyenek például a tömegesen őrzött, de irat nélküli segédkönyvek, vagy az 1950 utáni adófőkönyvek, számlalapok stb., ezzel szemben hatványozottabban kellene koncentrálnunk a mindennapi életet bemutató források begyűjtésére. Gondolok itt például a panaszokra, a szociális ellátás dokumentumaira, de főleg azokra a forrásokra, amelyek nem a közigazgatásban, hanem a civil szférában keletkeznek. Ilyenek lehetnek az egyesületek, az alapítványok, de igen fontos lenne a kapcsolatfelvétel az újonnan alakult jelentős nagyságú gazdasági vállalkozásokkal is. Teljesen esetlegesen találhatók meg ma levéltárakban az igazságszolgáltatás 1950 utáni dokumentumai is. Ha netán mégis bekerültek, azok is elsődlegesen a büntetőeljárásokkal kapcsolatos iratok. Ezzel szemben szinte teljesen hiányoznak a polgári perek dokumentumai, holott ezek a források sokkal inkább bepillantást engednek az ember mindennapjaiba, mint a bűnügyi iratok. Hogy miért fontos új típusú források felkutatása, gyűjtése, egy példával próbálom illusztrálni: ha ma megkérdeznénk a rendszerváltást felnőtt fejjel megélt polgártársainkat, nagy valószínűséggel azt tapasztaljuk, hogy nemigen találunk két olyan személyt, aki az akkor megélt/átélt eseményeket hasonlóan mesélné el. Akik a rendszeváltásnak ma a legfőbb politikai és gazdasági haszonélvezői, valószínűleg nagy empátiával mesélnének az 1989-90-es évek történéseiről. Akik viszont vesztesként kerültek ki a 80-as, 90-es évek fordulóinak változásaiból (itt most hivatásomból adódóan elsődlegesen az oktatás- a közművelődés képviselőire, a pedagógusokra, a muzeológusokra, a könyvtárosokra, a közművelődési szakemberekre és a levéltárosokra gondolok - bár említhetném a nyugdíjasokat, a cigányokat, dc a képzetlen magyar etnikumot is), azok a rendszerváltásról ma alkotott véleményét az azóta eltelt évek tapasztalata lényegesen befolyásolná. Nagy valószínűséggel nagyon sok tekintetben negatív irányban. Tehát nagyon lényegesnek tartom, hogy minél nagyobb számban kerüljenek be a levéltárakba a rendszerváltás dokumentumai, mert csak ezek alapján tudják majd a kutatók reálisan értékelni legújabb kori történelmük talán legnagyobb sorsfordulóját. Másik igen sürgős feladata a levéltáraknak, hogy kellően felkészüljenek a modern adathordozókon tárolt információk fogadására, azok kezelésére. Ezért elengedhetetlen a levéltárak számítógépes fejlesztése, illetve ezzel összefüggésben a levéltárosok valamilyen szinten való szervezett számítógépes továbbképzése. Feltétlen meg kell oldani a levéltárak számítógépes összeköttetését. Rövid időn belül el kell érni, hogy minden levéltárnak legyen önálló honlapja. Ha ez megvalósul, egyre inkább arra kell törekedniük a levéltáraknak, hogy kiadványaik elektronikusan is olvashatók legyenek, az általuk őrzött anyagokról pedig egyre több, és egyre mélyebb információk kerüljenek fel az internetre. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy már a közeli jövőben az érdeklődők az otthoni számítógép előtt ülve tehetnek látogatási egy-egy levéltárban. Az pedig már egy-két levéltárban ma is gyakorlat, hogy az ügyfél elektronikus levélben kért információjára hasonlóan válaszolnak a levéltárosok. Tehát ezekre a kihívásokra kell felkészülnie a magyar levéltáros társadalomnak. Tenniük, tennünk kell ezt azért, hogy minden olyan fontos dokumentum-együttes, amely az ügyfelek és a jövő kutatói számára pótolhatatlan, biztos őrzési helyre, a levéltári raktárakba kerüljön. Szerencsére szorgos elődeink, a nótáriusok, alevéltárnokok szintén hasonlóan gondolkodtak itt, Komárom-Esztergom megyében is, és így a feudális kortól a 20. század végéig több ezer iratfolyóméternyi iratanyagot őriztek meg számunkra. Jelen kiállítás ebből a rendkívül értékes és gazdag dokumentum-együttesből ad számunkra ízelítőt. Tizenegy tárlóban - a kronológiai rendet követve lényegében minden olyan iratképzőt bemutat, amely hatással volt az évszázadok során itt élő népességre. Képel kapunk a királyi kancellária oklevélkiállító gyakorlatából, láthatjuk Esztergom vármegye döntéshozó testületének, a nemesi közgyűlésnek fennmaradt első jegyzőkönyvét, olvashatjuk, hogy már a 18. század végén is érdekelte a vármegyét levéltárának állapota. A sort az úgynevezett tanácsi korszak irattermelése zárja. Én úgy gondolom, hogy a KomáromEsztergom Megyei Levéltár kollektívája ezzel akiállítással is bizonyítja, hogy ma már az itteni levéltárosok sem csak a poros iratok gondozói, ők is kiléptek a raktárak hűvös falai közül, s kiállításokkal, kiadványokkal levéltári napok rendezésével népszerűsítik a megye írott forrásait őrző intézményüket, és ezzel párhuzamosan megyéjüket is. Bízom benne, hogy a kiállítás megnyeri tetszésüket, s ezentúl még szorgosabb látogatói lesznek ennek a felbecsülhetetlen értékeket őrző intézménynek. Miután a kiállítás érkedességeit megtekintettük, mód nyílt a levéltár vezető munkatársaival érdeklődő beszélgetésre is. Köszönjük a nívós rendezvényt. Vasárnap délelőtt, a meghirdetett megyei program szerint 10 órakor érdeklődők sokasága gyülekezett a Sötétkapunál. Jórészt esztergomiak, de nagyon sokan a fővárosból, a Duna túloldaláról jöttek, hogy bejuthassanak a felújítás alatt álló egykoron patinás szemináriumi épületbe. Néhányan ott voltak azok közül, akik gyerekfejjel a szeminárium hatalmas pincéiben húzódtak meg a második világháborús harcok idején. A sokaságot dr. Beer Miklós szemináriumi rektor, püspök, érseki helynök fogadta és köszöntötte kispapok társaságában. A püspök atya meghatódottan fogadta azt az érdeklődést, mely a reményei szerint már a közeljövőben újra funkcionáló szeminárium iránt megnyilvánult. Kitárult a Sötétkapu északi bejáratánál feszülő rácsos kapu, beléphettünk az egykori papi rezidencia területére. Ez a terület 1944-ben katonai fennhatóság alá került, majd a harcok végeztével visszakapták a kispapok. Nem sokáig élvezhették az egyetemi szintű környezet, park, épület, könyvtárak, tanulmányi termek, kollégiumi szobák ny újtotta kényelmet, hiszen az akkori barbár államvezetés elvette tőlük. Katonai nevelőintézetet létesítettek falai között, majd az 1956os forradalom után szovjet katonai kórházzá vált. Nevezetes nap minden esztergomi számára I9Ö0. január 18. Ekkor döntött az akkori minisztertanács arról, hogy az esztergomi papi szeminárium hajdani épülete a szovjetektől visszakerül a magyar néphadsereg kezelésébe. Köszönhetően a rendszerváltásnak a katonaság a főegyházmegye kérésének helyt adva visszaadta a/ épületet a romai katolikus egyháznak. Miklós püspök a történelmi előzményekről is szólt. Az esztergomi érsekA főkapu két oldalán az alapítók, Oláh Miklós és Szelepcsényi érsekek szobra áll, ma már felújítva. Ugyancsak kérdésünkre a püspök atya azt is elmondta, hogy a két világháború között is voltak szeminaristák Rozsnyóról, Kassáról, Nagyváradról. A látogatók között ott volt Baróti István is, akitől szomorúan értesültünk arról, hogy a kápolna orgonája a háborús években ment tönkre. A látogató sokaság kettős benyomással fogadta a kalauzolást. Örült a lelkünk, hogy a visszaadott siralmas állapotú épületben a tetőzet, a felső szint már lakható állapotban van. De ahhoz, hogy az épület és a környezete hasznosítható legyen, százmilliókra van még szükség. Megtudtuk azt is, hogy az eddigi többéves felújítás 200 milliót emésztett fel. Csodálatos épület válhat újra a régi szemináriumból. Nem volt nehéz leszűrni a következtetést a látogatóknak, hogy ebben az épületben bármelyik hazai egyetem méltó helyre találhatna. A majdan megnyitandó Sötétkapu, a szeminárium és a kanonok ház között levezetendő szentgyörgymezői út gyönyörűen rendezhető és parkosítható. A kétórás épületlátogatás során a püspök atya minden mondata bizalmat sugallt. O is, miként a látogató sokaság, lelki szemei előtt már látta a felújított neoromán épületet. Valamelyik hazai egyetemünk intézete, vagy akár újonnan születő felsőoktatási intézmény méltó székhelye lehetne. Engedjék meg a tudósítónak azt a személyes benyomását, hogy ez az adottság, ami itt a Várhegy tövében fellelhető, az a mostan formálódó Pázmány Péter Katolikus Egyetem előnyére is fordítható lehetne. Pálos Püspöki idegenvezetéssel a régi Szemináriumban ség és a káptalan 1820-ban tért vissza Nagyszombatból Esztergomba. Rudnay Sándor hercegprímás kezdte el építtetni a szemináriumot a Várhegy tövében Hild József tervei alapján. Másik fontos dátum, hogy Scitovszky János hercegprímás 1850-ben helyezte vissza Esztergomba a teológusokat, s mivel az új épület még nem készült el, a vízivárosi volt fcrcnces kolostorban helyezte cl őket. A most még árván álló. a munkálatok nyomát magán viselő szeminárium épületét a hercegprímás 1865. október 7-én áldotta meg és nyitotta meg a kispapok előtt. Főbejáratának fölirata: Pietati el Scientiis. Simor János hercegprímás 1885-ben az eddig Nagyszombatban maradtakat, az úgynevezett Scminarium Marianumot is városunkba telepítette, növendékei ezután a/ esztergomi bencés gimnáziumban folytatták tanulmányaikat. A püspökünktől azt is megtudtuk, hogy a századfordulón időnként kétszáz növendéke is volt a szemináriumnak. Az Esztergomi Főegyházmegye növendékein kívül Nyitráról, Vácról, Nagyváradról, Eperjesről, Munkácsról, de volt idő, amikor Boszniából is tanultak itt papnövendékek. Kérdésünkre Beer Miklós elmondta, hogy a 12 ezer négyzetméter hasznos területű, Hild-tervek alapján megálmodott épületkomplexumot Feigler Gusztáv építőmester vezetése alatt hozták tető alá. Egészében véve neoromán stílusú (fotónkon), ettől csak néhány helyen tér el. Két gyönyörű homlokzata délnyugatra, illetve délkeletre néz. A délnyugati háromemeletes, párkányzatát kápolnaszcrű fülkék díszítették, mindegyikben egy kis szoborral. Az épületet felszentelésekor a ma is látható Szűzanya szobra díszítette, mivel oltalmába ajánlották a szemináriumot. A délkeleti homlokzatot erkély díszítette. Bél Mátyásról szólván...* Egy nagy látókörű embert és művét ünnepeljük ma. Mégsem intellektuális képességei miatt tölt cl bennünket tisztelet iránta, hancni elsősorban az, hogy tehetsége által szerzett emberi értékeit és ismereteit meg akarta osztani mindenkivel. Izig-vérig pedagógus és lelkész volt őt. Pozsonyi működése idején a fiatalok nevelését, értelmi fejlesztését szolgáló újságot indított. A kultúra fellegvárát megépítendő az MTA megalapításán fáradozott - 100 évvel Széchenyiék előtt. A földrajzi ismeretek terjesztésére és népszerűsítésére megírta egy térképmelléklettel gazdagított földrajzkönyvét, a Compendium geograficumot. A régi történelmi forrásmunkák napvilágra hozatala szándékával egy sorozat kiadásába kezdett: Scriptores rcrum Hungaricarum - A magyar történelmi események írói címmel. Sokáig sorolhatnánk nagyszerű alkotásait, dc valamennyi közül kiemelkedik az a mű és vállalkozás, amelynek részeként született a most bemutatásra kerülő könyv, az Esztergom vármegye leírása. Az országot vármegyénként leíró munka - Notitia Hungáriáé Novae... Magyarország fölfedezését jelentette, és a Hungaria Nova, az Új Magyarország megszületésének nyitányát. Már előtte is voltak próbálkozások arra, hogy ezt a török megszállás miatt nyugat számára terra incognitat felfedezzük: Luigi Ferdinando Marsigli a Dunát leíró hat részes nagy munkájában - Danubius Pannonico-Mysicus a jezsuita Timon Sámuel pedig a Tisza, részben pedig a Vág leírása, De notione Tibisei Vagique ex parte című könyvében írták le elsősorban a könyvek címében is szereplő folyókat. Bél Mátyás valamennyi korábbi szerzőtársát felülmúlta. Vármegyeleírásai nemcsak alaposságukkal, hanem Mikoviny Sámuel híresen jó és szép megyetérképeivel is kitűntek. Ezen gondolatok után bizonyára várnak tőlem pár mondatot úgy is mint fordítótól. Nem akarom Önöket szorosan anyelv világába tartozó problémákkal fárasztani. Szép nyelvezetét megpróbáltam visszaadni úgy, hogy a nyelvi hűséget tiszteletben tartottam. A fordítás mindig értelmezés is. Egyben azonban, ha a fordító szöveg értékes gondolatokat fogalmaz, mégha fárasztó is, nagyon élvezetes, izgalmas szolgálat. Ezért a fáradozásért a fordítót jelentősen megjutalmazza a fordított szöveg. Úgy ismeri meg ugyanis a szerző belső rezdülését, ahogyan senki más: viszonyát a természethez; a szegény és a gazdag emberekhez; a világi és az egyházi hatalomhoz, politikai áramlatokhoz... Ezekről az élményeimről a bevezetőben szólok. Most csupán pár sor idézésével köszönök el Önöktől - úgy, ahogy azt Bél Mátyásnak az Esztergom vármegye leírásában tapasztalhatjuk. Ő ugyanis amint kézbe veszik a könyvet, rögtön szemükbe ötlik - egy hosszú idézettel zárja művét. Mellőz minden kádenciát és a gondosan megfogalmazott befejező sorokat. Egyszerűen csak abbahagyja. Fogadják el tőlem is ezt a módját a befejezésnek: „Népünk sajátja ugyanis, hogy megkeresi a természetének megfelelőföldet. Szereti a sík, kies területeket, míg az egyenetlen, kietlen és nehéz tereptől ódzkodik. Értékeli a kövér lejtőket és a nyílt síkságokat, melyek legeltetésre és gabonatermesztésre, valamint szőlőtermelésre alkalmasak... Magyarjaink megőrizték az ősi erkölcsök szilárdságát és a mindenki mással szembeni barátságosságot és az erényességre való hajlamot, mint nemzeti sajátosságot. Testileg fejlettek, lélekben erősek, és az erény, az igazságosság, valamint a vendégszeretet gyakorlásában sem távolodtak el őseinktől." * Dr. Deák Antal András méltató szavai a kötet bemutatásakora Prímási Palotában.