Esztergom és Vidéke, 2000

2000-06-22 / 25-26. szám

IV MVUidéz'o Háborús károk és áldozatok Esztergomban a II. világháború idején A két világháború között, de a máso­dik világháború éveiben is Esztergom egy gazdaságilag lassan fejlődő, döntő­en kézműves kisipari város képét mutat­ta. Ugyanakkor jelentős iskolaváros, közigazgatási centrum - megyeszék­hely, a magyar katolikus egyház köz­pontja, a mindenkori hercegprímás la­kóhelye. A háború hatását a negyvenes évek elején csak közvetve érezte a vá­ros. 1939. októberétől lengyel és erdélyi menekültek érkeztek, miközben a ma­gyar férfiak bevonultak a hadseregbe, az izraelita férfiakat pedig munkaszolgá­latra hívták be. Egyre nehezebb megél­hetési gondokkal küszködtek az itthon maradottak. A háború borzalma azon­ban - az 1943. júliusában lezajlott légi­támadást nem számítva - csak 1944 de­cemberében érte el a várost. Esztergom és környéke a fővárosért folytatott har­cokban kapott fontos stratégiai szerepet Az első bombatámadás alkalmával, 1944. december 8-án jelentős épületká­rok keletkeztek a Vízivárosban, decem­ber 24-én és 26-án pedig a Kis-Duna hídjait és a Mária Valéria híd pilléreit robbantották a folyóba a visszavonuló németek. A város sorsa 1945. január 6-át követően pecsételődött meg, amikor Esztergom újra német kézre került. A három hónapig terjedő frontidőszakban - amikor a város háromszor cserélt gaz­dát és tizennégy kisebb-nagyobb légitá­madás érte - súlyos károkat szenvedett Az 1946-os polgármesteri jelentés arról számolt be, hogy 3258 épületből telje­sen elpusztult és lakhatatlanná vált 59 ház. „A város minden nevezetesebb épü­lete kisebb-nagyobb sérülést szenvedett. A Bazilika, az összes templom, a kultu­rális intézmények, a Kolos-közkórház, a 1945 tavaszán, a második világhábo­rú befejezése előtt, a demokratikus ma­gyarkormány felhívására önként jelent­keztünk az újjászerveződő honvéd had­seregbe. A budapesti 1. honvéd utász zászlóaljhoz kerültünk, BignerPál alez­redes volt a parancsnok. A Hajógyári­szigeten található utász műszaki tábor­ban dolgoztunk javítottuk a háborús sé­rüléseket szenvedett épületek tetejét Odaérkezett Haán István honvéd utász hadnagy, aki felsőbb utasításra aknaku­tató csapatot szervezett századparancs­noki szinten. A második világháború hadszíntérré tette hazánkat. A frontvonalak térségé­ben óriási mennyiségű robbanó gyilko­lószerek, földbetelepített gyalogsági és harckocsi aknák, tüzérségi lövedékek, aknagránátok, fel nem robbant bombák voltak a földeken, erdőkben, utakon, fo­lyókon, falvakban, városokban, gyárak­ban. Óriási áldozatokat szedtek a lakos­ság köré bei, sokan meghaltak, megse­besültek a robbanószerektől. Haán Ist­ván honvéd utász hadnagy vezetésével megtisztítottuk a Hajógyári-szigetet, az Óbudai Duna-partot Cinkotától-Gödöl­lőig a HÉV vonalát a telepített aknáktól. (Haán István 1945. május 9-én Gödöl­lőtől az aknamezőn súlyosan megsebe­vármegyeháza, a városháza, a Fürdő szálló stb. a kisebb-nagyobb pusztulás képét mutatta." Az illetékes kormányszervek romvá­rossá nyilvánították Esztergomot Je­lentős károkat szenvedtek az ipari üze­mek, két malom teljesen megsemmisült a Schrank Likőrgyár súlyosan megron­gálódott Pusztultak az iskolák, az óvo­dák, megsérült a vízvezeték és a villa­mosvezeték-hálózat. A polgármester 1945. június 26-ai felterjesztésében kért a helyreállításhoz támogatást az Újjá­építési Minisztériumtól. A rendszeresen kapott állami támogatás mellett is „... koldusmódra, egyik napról a másikra... élünk- jellemzi az állapotokat a város első embere. Az épületek helyreállítását vagy bontását és újak építését igen meg­nehezítette a rengeteg fel nem robbant bomba, akna, lövedék. A tűzoltóság és az új honvédség alakulatai sokat tettek hatástalanításuk érdekében. Az anyagi javakat ért kár után ejtsünk szót egy számszerűen sokkal kevésbé meghatározható veszteségről - az áldo­zatokról. Az 1941. évi népszámlálás szerint Esztergom lakóinak száma 22.000 fő. Az 1945. évi jelenlévő lakos­ság 19.450 fő, ebből önellátó 1950. A különbözet mégsem ad pontos tájékoz­tatást az esztergomi áldozatokról, akik­nek a kutatásával Rexa Iván és Pásztor Ivánné foglalkozik. A zsidóság tragédiá­ja néhány hét alatt játszódott le: 1944. május 12-ig kijelölt csillagos házakba költöztették össze a város 398 és a járás 138 zsidó lakóját Június első napjaiban a vasútállomásról indították el őket Auschwitz felé. A lengyel menekülteket 1944. de­cember 2-án vonták össze a pilisvörös­sült, 80 %-os hadirokkanttá vált.) Ezután kerültünk Esztergom városba, Esztergom megyébe. Lábatlanig a Du­na-parton végig óriási mennyiségű rob­banóanyag volt széjjelhagyva és a föl­deken telepítve. Ezektől mentesítettük a területeket, amikor is július 20-án déle­lőtt 10 óra körül a kenyérmezői vasútál­lomástól 800 m-re bekövetkezett a rob­banás az aknamezőn. Bajtársaim meg­haltak, én 36 aknaszüánkkal megsebe­sültem A Kolos kórházban ápoltak hó­napokig, majd Budapestre kerültem a Honvéd kórházba. Mindig szeretettel gondolok Eszter­gom város lakóira, mert a kórházban meglátogattak, ennivalót hoztak. A kór­házban az akkori lehetőségekhez képest a legkitűnőbb ápolásban részesültem, amelynek az életemet köszönhetem. Hárman meghaltak, a Belvárosi Teme­tőben alusszák örök álmukat. 1945-től gondozom bajtársaim sírját. Kereszteket csináltam, évente, július 20-án eljöttem kegyeletemet és hálámat leróni, mert Gödöllőnél az egyik, Zalec­ker Lajos bajtársam mentette meg az életemet Az elmúlt évtizedekben az Ikarusz gyár vezetőitől és dolgozóitól kaptam segítséget a sírok gondozásához. 1986. vári táborba. December hónapban indí­tották őket nyugat felé. 1944 szeptemberétől elérte Esztergo­mot a keleti országrészből elindult me­nekültáradat A kormányzat főként Sza­bolcs és Szatmár megyei menekültek áttelepítendő területéül jelölte ki a me­gyét és a várost 1945 februárjában tá­vozásra kényszerítették a menekültek zömét A város utolsó német parancsno­ka von Bose SS-ezredes a rendeletet ci­nikusan azzal indokolta, hogy ezzel enyhítik a közellátási nehézségeket. Ne feledkezzünk meg az ostrom ideje alatt szerzett betegségekről sem... A fel nem robbant aknák hatástalaní­tásánál meghaltak tűzoltók, katonák. Az 1945. áprilisában induló iskolák diákjai közül sokan hiányoztak: az elhurcolt le­venték, a katonának állt diákok. Százá­val hiányoztak a bevonult katonák, so­kan a harctereken estek el, voltak akik a hadifogságban haltak meg, néhányukat pedig agyonlőtték, mert látva a harc ér­telmetlenségét, haza akartak menni. A hadirokkantak, hadiárvák, hadiözve­gyek és a malenkij robotra elhurcolt sze­mélyek is áldozatok Serédi Jusztinián és dr. Etter Jenő személyes sorsa ugyancsak a háború ke­gyetlenségét idézi. Az áldozatok számá­nak kiderítésével, a veszteségek emberi oldalának kutatásával máig adós a hely­történeti kutatás. Két évvel a háború után a középületek jó részét már rendbe hozták 1948 végén büszkén jelentette a polgármester, hogy „egész év folyamán becsületes kenyér­keresetet tudtunk biztosítani minden dolgozni akaró esztergomi dolgozó­nak". Csombor Erzsébet évtől a Tűzszerész és Aknakutató Zász­lóalj, Láng László honvédezredes veze­tésével nyújtott segítséget a sírok gon­dozásához, a kegyeletes megemlékezé­sek megtartásához, jelenleg pedig Mol­nár Sándor ezredes úr, a mostani pa­rancsnok. Öt éve az esztergomi református gyü­lekezet, nagytiszteletű Németh Lajos lelkész úr vezetésével vállalta a sírok gondozását, a kegyeletes emlékezés megtartását. Három éve dr. Beer Miklós püspök úr is részt vesz a kegyeletes megemlékezé­seken, imával, szentbeszéddel hozzájá­rul az ünnepélyhez. Hazafias cselekede­tük példamutató, köszönet érte! 1996. szeptember 17-én tartott em­lékünnepélyen vitéz Csomor Gyula honvéd főhadnagy bajtárs vállalta, hogy ápolja, gondozza a hősi halottak sírjait 1997. március 7-e délutánján virágokat ültetett a kovácsolt vaskerítésen belül a sírokra, amikor tragikus hirtelenséggel elhunyt... Pethe Sándorné, Piroska néni és Balázs Ferenc úr vállalták a további gondozást, a virágok locsolását, mint a temetőhöz közeli lakosok Balázs Ferenc honvéd tűzszerész tör­zsőrmester bajtárs és jó felesége, Erzsi­ke az itt lévő sírok ápolásán túl még három tűzszerész hősi halott sírját kutat­ták fel a megyében, melyeknek gondo­zásáról intézkedtek. 2ÖÖÖ/2. Magyar-lengyel barátság Gimnáziumi tanulmányaim során bencés tanáraimtól hallottam a két né­pet összekötő baráti kapcsolatokról. Tanultam Sobieski lengyel hadvezér­ről, aki Esztergom visszafoglalásában győzedelmeskedett a török hódítók ellen. Az egyik évben cserkészként vettem részt az emlékműnél tartott ünnepségen. Napokkal előtte tanul­tuk a lengyel himnuszt és énekeltük magyarul: „Isten, ki lengyelt oly sok..." Emlékszem a menekült lengyel ka­tonákra, akik közül többen a városi kertészetben dolgoztak és Szabó bá­csi irányításával az Erzsébet-parkban mohából, különböző színű kőzúza­lékból gyönyörű magyaros mintákat raktak ki. Azt hiszem, azóta sem volt olyan szép ez a terület 1945. április 26-án amerikai fog­ságba estem. Különböző németorszá­gi táborok után július 10-én Francia­országba szállítottak. A város határá­ban két út találkozásánál egy elha­gyott üzemanyagtöltő állomás épüle­tében szállásoltak el. Lengyel őrség vigyázott ránk, pa­rancsnokunk egy amerikai zsoldban álló lengyel egyetemista volt akit Mitsellnek hívtak. Durván bántak ve­lünk - nem vertek, de folyton mene­teltettek. Volt közöttük egy délvidéki fiú, aki szerb nyelven megértette vele, hogy mi magyarok vagyunk. Megle­pődött, elnézést kért tőlünk, de egyen­ruhánk színe miatt azt hitte, hogy a hírhedt Todt-szervezet alakulata va­gyunk. Megváltozott a bánásmód, bő­séges vacsorát kaptunk, mégpedig úgy, hogy gépkocsival asztalokat, szendvicseket hoztak, nekünk sorban elvonulva egy-egy darabot lehetett el­venni. Ha elfogyasztottuk, mehettünk másik adagért, de egyszerre kettőt nem vehettünk el. Közel egy hétig tartott ez a paradicsomi állapot, me­netelni csak azért vittek, hogy mozog­junk. Innen a város másik végében felállított hatalmas fogolytáborba vit­tek. Fájó szívvel búcsúztunk a már barátságos lengyel őreinktől és pa­rancsnokunktól, akinél éreztük a len­gyel-magyar barátság kézzelfogható bizonyítékát Hazakerülve, mint fiatal, táncos összejöveteleken ismerkedtem meg Matyival (Schwarcz Mátyás), egy lengyel menekült fiúval, aki kitűnően zongorázott. Megtanult magyarul és esztergomi lányt (Brunner Icát) vett feleségül. Bécsben élnek gyerekeik­kel együtt. Nekem ezek voltak a lengyel kap­csolataim. Ma is szívesen veszek részt a különböző magyar-lengyel találko­zásokon, mert úgy érzem, ez a barát­ság nem a „csíz" mosolyú diplomá­ciai kapcsolat hanem apáról fiúra szálló örökség. Bélay Iván Mártha László tűzszerész visszaemlékezése

Next

/
Oldalképek
Tartalom