Esztergom és Vidéke, 2000

2000-06-01 / 22. szám

218 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE KÜLÖNSZÁMA A Pilis természeti értékei között említést érdemelnek a változatos földtani felépítést illusztráló, sokszor igen látványos felszíni ill. felszín alatti formák: sziklafalak, sziklator­nyok, barlangok. A terület arculatá­nak legmeghatározóbb eleme a nagy kiterjedésű, zárt erdőtakaró, de szá­mottevő a gyepes területek nagysága is. A tölgyesekben, bükkösökben, a sziklás hegyoldalak bokorerdeiben és a réteken számos védett növény- és állatfaj él. A térség élővilágának érté­két az is fokozza, hogy ez a terület mintegy átmenetet képez a Dunántú­li- és az Északi-középhegység között, ezáltal számos faj és társulás itt éh el elterjedésének határát. A Pilist tehát éppen ezért nagy fajgazdagság is jel­lemzi. Az alacsony középhegység jellegű területet viszonylag kiegyenlített, mérsékelten meleg, mérsékelten szá­raz éghajlat jellemzi. Az évi középhőmérséklet 10,4 fok, az uralkodó szélirány északnyugati. A csapadékmennyiség éves átlaga 550-600 mm, a napsütéses órák szá­ma: 1950. Az Esztergomot körülvevő erdők­ben az alábbi növénytársulásokat ta­láljuk: * A cseres tölgyes a 200-400 m tengerszint feletti magasságok jelleg­zetes erdőtípusa. Fő fafajtája a ko­csánytalan tölgy és a csertölgy. Mind­kettő laza lombkoronájú fa, elegendő fényt enged az alsóbb szintekbe, így ez az erdőtípus sok cserje (húsos som, galagonya, kecskerágó) és lágyszárú növényfaj (odvas keltike, illatos ibo­lya, tavaszi kankalin, erdei gyöngy­Esztergom környékének flórája és faunája Változatos hazai tájaink között az egyik legnagyobb vonzerejű térség a Dunakanyar vidéke, azaz a Pilis középhegységi területe. A ma még több­nyire harmónikus táj megőrzése érdekében az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnöke 1978-ban a Pilis területének nagy részét (több mint 23 ezer hektárt) tájvédelmi körzetté nyilvánította. A Pilisi Tájvédelmi Körzet nemzetközileg is számontartott védett terület: 1981­ben az UNESCO MAB (Man and the Bioshere) programja keretében bioszféra rezervátum lett. A Pilis és a Visegrádi-hegység jelentős része 1997-ben a Duna-Ipoly Nemzeti Park védelme alá került. Ez megfelelő garanciát jelent a természeti értékek védelme, és nem utolsósorban az ökoturizmus lehetőségeinek fejlesztésére. köles, méhfű, baracklevelű harangvi­rág, stb.) élőhelye. * A gyertyános tölgyes uralkodó fafajtája a kocsánytalan tölgy és a gyertyán. A cserje- és gyepszint itt szegényesebb, a cserjék közül a hó­lyagfa, a fagyai, az iszalag fordul leg­inkább elő, a gyepszint ámyéktűrő és koratavasszal virító fajokból áll (hó­virág, pirosló hunyor, erdei turbolya, orvosi salamonpecsét, hegyi macska­gyökér, stb.). * Főleg az északi hegyoldalakon, a párás, hűvös, árnyékos völgyekben érzi jól magát az egyébként magasabb hegyeken erdőalkotó bükk. A bükkö­sök cserje- és gyepszintje szegényes, a sűrű lombozatú bükkfák csak kevés fényt engednek a talajra. Akad azért itt is néhány igénytelenebb faj: boglá­ros szellőrózsa, erdei madársóska, szagos müge, stb. * A meredek, déli lejtőkön a termő­talaj nem elég vastag ahhoz, hogy zárt erdőtakaró alakulhasson ki. Ezeken a helyeken csak alacsonyabb, ritkás er­dők élhetnek meg, az ún. bokorerdők, amelyek különböző füves társulások­kal váltakoznak. Uralkodó fafajai molyhostölgy, a virágos kőris, a me­zei juhar és a tatár juhar. A cserjék közül gyakoribb a húsos- és a veres­gyűrű som, a törpemandula, a galago­nya, a szeder, a málna és a bodza. A gyepszint gyakori fajai a szamóca, a hegyi len, a nagy pacsirtafű, az évelő holdviola, a vöröshere, a közönséges orbáncfű, a szurokfű. * A fenyvesek nem őshonosak, ha­nem mesterségesen telepített erdők. Elsősorban az erdeifenyővel és a fe­ketefenyővel találkozhatunk, környé­künkön kevesebb a lucfenyő, és csak tirkán fordul elő a vörösfenyő. Az aljnövényzet többynire gyér. * IpllA07(>ti>c növ^nutírcuUcQ vi^­künknek a Nagy-Strázsa és a Kis­Strázsa vidékén található ún. lejtö­sztyepprét. E terület védett növényei többek között a leány- és a feketekö­körcsin, a tavaszi hérics, a tavaszi kankalin, az apró nőszirom, a piros kígyószisz, a leányhaj, a dunai szeg­fű. Igen sok gyógynövény is előfordul ezen a vidéken, pl. az apróbojtorján, a cickafark, a citromfű, a csalán, a korai kakukkfű, akisezerjó fű, a mezei iringó, a tejoltó galaj, a zsurlófű. * A vízparti növénytársulások kö­zül a Duna-partot kísérő ún. galéria­erdő változatos szélességű sávjában a fehér nyár, a fehér fűz az uralkodó. A patakok és tavak partjainak egyes rá­szeit a rekettyefűzes nádas uralja, de találunk széles levelű és keskeny le­velű gyékényt is egyes helyeken, né­hány nedvességkedvelő egyéb nö­vényfaj is előfordul itt: a hídőr, a réti füzény, a mocsári nőszirom. Igen ér­tékes a Kis-Duna-parti sétányon vé­gighúzódó, idős fákból álló juharle­velű platánsor. Az Esztergom környéki erdők bő­velkednek gombákban - legalábbis a kiadós esők utáni időszakokban. Ta­vasszal az ízletes kucsmagomba, a tövis alj a gomba és a májusi pereszke örvendezteti meg a gombázókat, nyá­ron az erdei és erdőszéli csiperke a kékhátú és a dióízű galambgomba, a sárga rókagomba, a rizike, a nagy őz­lábgomba a leggyakoribb, ősszel pe­dig a lila pereszkéből, a fenyőperesz­kéből, a gyűrűs tuskógombából, a téli fülökéből találjuk a legtöbbet. Mérge­ző gombák is akadnak vidékünkön, közülük leggyakoribbak: a gyilkos •galóca, a susujka, a párducgalóca, a parlagi tölcsérgomba és a mérges pókhálós gomba. A terület állatvilága igen gazdag. A 7 orrlí^lr KríuölUo^nolr \rnA nlzUnn n vadászok örömére sok a gímszarvas, az őz, a muflon, a vaddisznó és a mezei nyul. Lépten-nyomon találkoz­hatunk az erdei cickánnyal, a pelével, a mókussal, a borzzal, a sünnel, gyak­ran előbújik a földből a mezei pocok, sőt a vakond is. A ragadozók közül megtaláljuk a rókát, a mezei görényt, a hiúzt, a vadmacskát. Gazdag a vidék madárvilága, még a leggyakrabban előforduló fajokat is szinte lehetetlen felsorolni. Egy ma­dárról azért mégiscsak meg kell em­lékeznünk név szerint: a Magyar Ma­dártani Egyesület a 2000. évet a kere­csensólyom évének nyilvánította, e madár nem más, mint a magyar nép legendás turulmadara. A környező hegyekben számos hüllő és kétéltű faj él, az előbbiek közül a zöld- és a fürgegyíkot, az erdei- és a vízisiklót, az utóbbiak kö­zül a zöld levelibékát, az erdei és a gyepi békát, a kecskebékát és a varan­gyot lehet kiemelni. Nemcsak a Du­na, de a környék tavai is gazdagok halakban. A ponyt, a busa, a compó, a csuka, a dévérkeszeg, a harcsa, a kárász, a sügér, a szélhajtó küsz, a veresszárnyú keszeg és a fenékjáró küllő a leggyakoribb halfajták e vidé­ken. Az erdők és rétek rovarai közül is említsünk meg néhányat, gyakori a szarvasbogár, az orrszarvú bogár, a hőscincér, az erdei ganélytúró, a fecs­kefarkú lepke, a halálfejes lepke, a nappali pávaszem, a fűrészlábú szöcske. A felsorolt állatok legnagyobb ré­sze védett, hasonlóan a növényekhez. Védett területen járunk: ez pedig azt jelenti, hogy elsősorban tőlünk, em­berektől kér és vár védelmet minden növény és minden állat!

Next

/
Oldalképek
Tartalom