Esztergom és Vidéke, 2000

2000-03-09 / 10-11. szám

2000, március 9,.; ^ •?; ' ' • Esztergom és Vidéke Nemzedékek márciusa 1848. március 14-én este már kevesen voltak a bécsi forradalom hírére felbolydult Pilvax Kávéházban. Az éjszakában két fiatalember lép ki az ajtón. Egyikőjük, Petőfi Sándor egy papírdarabot nyújt át társának a gázlámpa alatt. - Nekem is van ám meglepetésem a holnapi napra: „Harcra magyar, hí a haza!" Petőfi nem szeretette ha kijavították, most mégis egyetértőleg bólintott barátja váratlanul jött válaszára: - Előbb talpra kell állítani ezt a nemzetet, és csak aztán harcra! Hogy valóban így esett-e a több mint másfélszáz esztendős történet, nem tudhatjuk. Aktualitásából azonban máig sem vesztett, amint március 15-e is mindig időszerű volt. Csakhogy minden korban más és más tartalommal, leginkább az adott politikai helyzetnek megfelelően. Pedig a történelmet nem kell átírni, írja az önmagát! A dolgunk ma: értő szemmel szemlélni, és akinek füle van hozzá, halljon belőle, hogy ne kelljen mindig és mindig újra tanulni, újra kezdeni! Megemlékezni és ünnepelni természetesen kell. Petőfi írta 1848. április 19-én: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk." Való igaz! Folyton folyvást megragyogtattuk '48 emlékét is. Az első nemzedék maguk a túlélők. Kezdetben titokban, a diktatúrával dacolva emlékeztek meg egykori nagy napjukról, a szabadság virradásának perceiről. A kiegyezést követően az ünnep ünnep lett, ahol évről évre Ferenc József elnéző mosolya kísérte a megszokott „magyarkodást". Ám a „boldog békeidőket" hamarosan válságoktól terhes időszaka követte. És március fénye egyre inkább megkopott... Új Idők. Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap: „Sokszor elszállt fölöttünk ez a dátum. Öreg ember már az, aki öntudattal megérte azt az esős márciusi napot, melyen a szabadságot kikiáltották... Az emberekkel a nap is megöregedett. Már nem zúg olyan rejtelmesen és izgatóan a márciusi szél, mint régente... Új ideál támadt. Az emberiség ma inkább a vörös május felé vette tekintetét... Am a szabadság és egyenlőség eme új ideálja épp oly erőszakos és önző, mint maga a századvége volt." így a századelőn. Azután 1914, szarajevói merénylet, világégés. Elvesztett háború, széthullott Monarchia és ismét egy forradalom, az őszirózsás. Küszöbön a Tanácsköztársaság. Népszava, 1919. március. Tudósítás Langler Jenő beszédéből: „Akik a teremtést megcsúfolva istentől (sic!) származtatták hatalmukat, ezek a rablóbandák hányszor gondolták és akarták, hogy az egyik márciustól a másikig még nagyobb különbséget állítsanak föl az emberek között... Még csak most egy esztendeje is gőgösen jósolta meg a koronás magyar király, hogy a magyar forradalom csak agyrém. Mi pedig proletár daccal és hittel hirdettük, hogy lesz még egy március. És íme a magyar proletárság évszázadokkal tolta előre a történelem óramutatóját és a gőgös koronás jós messze, a névtelen múltba sülylyedt..." És vele az Osztrák-Magyar Monarchia a történelmi Magyarország kétharmadával együtt. Az elcsatolt területekről menekültek ezrei a pályaudvarokon. Ók a vagonlakók. És akik ott maradtak? De múltak az évtizedek. Bethlen István nagyszerű konszolodációjának majd' minden eredményét elsöpörte egy világméretű válság. A szélsőségek ismét erőre kaptak. 1933. március 15-e. Vezércikk a Szociáldemokrata Párt lapjában, a Népszavában: „Március 15-e tulajdonképpen nem a mi ünnepünk, proletároké. A polgárságnak volna rá oka, hogy megbecsülje a 48-as forradalmat." És íme a '30-as évek legvége. A gondolkodó(bb) emberfők már érezhették a háború közeledték. 1938. március 15-e. Jelentés az ünnepségről: „A dicsőséges szabadságharc 90. évfordulója. A szegedi ünnepségen Bornemissza Géza ipar- és kereskedelemügyi miniszter beszélt. Éltette Hitlert, Horthyt - csak éppen Petőfiről, Kossuthról, Táncsicsról, 1848 hőseiről felejtett el megemlékezni..." 1939. szeptember 1. Kitört a II. világháború. Németország verhetetlennek tűnt, Hitler már Párizs közelében járt. Magyarország a „nemzetgyarapodás" mámorában úszott. A levegőt a Luftwaffe uralta, a szárazföldön pedig az SS csizmáinak csattogása öregbítette a Führer dicsőségét. Március 15-e ismét aktuális. Magyar Nemzet, 1942. március 15.: ,flagy lelkesedéssel ünnepelte meg az ország a szabadság ünnepéi. A magyar ifjúság március 15-én délelőtt 11 órakor nagyszabású hazafias ünnepséget rendezett a Hősök terén, amelyen megjelent Vitéz Nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes is. A Hősök terét az ünnepélyre magyar nemzeti színű lobogókkal és a főváros zászlóival díszítették fel. A leventezenekar a Szózatot játszotta, majd egy 800 tagú kórus elszavalta a Nemzeti dall. Ezután a kormányzóhelyetles rövid beszéd kíséretében átadta az ifjúság képviselőinek a magyar ifjúságnak adományozott zászlót..." A háború végetért. A szovjet csapatok kiűzték Magyarország területéről a németeket. Ezt az örömteli eseményt a legutóbbi időkig felszabadulásnak hívták, pedig csak helycsere történt. Szabad Nép, 1948. március: „A Honvédzenekar a Himnuszt játszotta, ezután Tildy Zoltán köztársasági elnök elhelyezte koszorúját a szobor talapzatán. Az Országgyűlés koszorúját Nagy Imre elvtárs tette le. Ezután sorra a külföldi küldöttek, a szovjet delegáció Vorosilov marsallal az élen..." íme, küszöbön az '50-es évek! Dühöng a proletárdiktatúra, az ÁVH fekete autói hurcolják áldozataikat az Andrássy útra, majd az Isten tudja, hogy hova. A világ tiltakozása ellenére börtönbe vetik és meghurcolják Mindszenty József bíboros hercegprímást. Ismert és névtelen áldozatok sokaságát pusztítja a kommunizmus. A nemzeti ünnep mégis március 15-e marad. A Tanácsköztársaságot egyelőre nem lehet ünnepelni, annak kommunista vezetői még Sztálin börtöneiben ülnek, a Szovjetunióban. Szabad Nép, 1953. március: „Ez a kilencedik március 15-e, amelyei szabad hazában ünnepelünk. Népünk újra leteszi a kegyelet és hála koszorúit a feledhetetlen hősök emlékmüveire. A magyar burzsoázia állal megta{)odott, sárbataposott 48-as zászlót a kommunisták emelték magasra és vitték teljes győzelemre... Akkor vagyunk hűek 1848-hoz, ha hűek vagyunk a nagy Szovjetunióhoz!" 1956. Újabb forradalom, újabb szabadságharc, újabb kudarc. A világ népei ismét cserbenhagyták a zsarnokától szabadulni kívánó Magyarországot. A szovjet tankok szétlőtték Budapestet, az utca betonjába taposták a forradalmárokat. Majd ez is elmúlott. A látszólagos megbékélés, a kádári „gulyáskommunizmus" esztendei igyekeztek feledtetni Iegújabbkori történelmünk legutóbbi tragédiáit. 1848 márciusa ezután is ünnep maradt. Megünnepelték, akik itthon maradtak, mert nem menekültek el vagy nem kényszerítették őket. És ott voltak. Mert a '60-as és '70-es években is sokan voltak ott és másutt. Ott szervezők biztosították a rendet, másutt meg keveredett a fiatalos hév az igazságérzettel, a változtatni akarás szándéka a karhatalommal. Gumibotos rendőrök, begyűjtött személyi igazolványok, elkobzott útlevelek, letörölhetetlen priuszok, kitiltások az egyetemekről és főiskolákról. így örökítette meg a Kádár-rendszer '48 emlékét. Aztán... Magyar Nemzet, 1989. március: „ Közös ünnepségre invitálja a fővárosiakat a Budapesti Pártbizottság. A Hazafias Népfront felhíváséihoz csatlakozva félnapos, az ünnepséghez méltó programot szervez március 15-re. A rendezvény-sorozatra minden állampolgárt, a különböző szervezetek, tömörülések, egyházak, vallási felekezetek képviselőit várják!..." Március 15-e ma pirosbetűs nemzeti ünnep. Csak van-e még kedvünk ünnepelni? És leginkább groteszk kérdés Esterházy Péter megfogalmazásában: mit szólna mindehhez Petőfi? „Egy régi kérdés arról képzelg, mit csinálna a lánglelkű költő, ha élne. Ha élne, már rég meghalt volna. Javítás: belehalt volna. Füstbe menne. Gallyra. Kiállna a lépcsőre szavalni: Talpra magyar! Javítás: - Sándorkám, még egyszer onnét, hogy talpra! A mikrofon végett! Indulna a szavazáson. Kibukna, mint rendesen. Szabadszállna. Hogy mit csinálna? Kérdezzék meg Bem apót!" Varga Péter AZ ESZTERGOMI VARHEGY REGEN KIÁLLÍTÁS NYÍLIK A I ON/LKLSI ÜYHÁZI KINCSTÁRBAN 200(1. M\RC II S ll-KN 16 ÓRAKOR A KIÁLL! I \N I Ri-.NDF

.2rri I S MEGNYITJA CSÉFALVAY PÁL kanonok, müvészettöriénesz A kiállítás megtekinthető június 30-iy. naponta 9-17 óra között Varázslabda Mit ér az ember Esztergomban, ha alpolgármester? - kérdezte tőlem Schiller-Kertész Tamás képviselőtársam Nos, vallom, hogy egy ember értékét nem a pozíció, a rang, hanem a tettei határozzák meg. „A szavak súlya egyre kisebb, a tettek fontosak" - mondta Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője a minap Esztergomban. Különösen így van ez ma városunkban, ahol a közéleti morál soha nem látott mélységekbe süllyedt, ahol a széthúzás, a szembenállás jellemző mindenre. Ebben a helyzetben kiemelten fontos a választott tisztségviselők, közöttük az alpolgármesterek munkája, feladatvállalása. Meggyőződésem, hogy nem az egyéni érdekek mentén adott nyilatkozatok, a saját érdekek folytonos hangsúlyozása viszi előre a város ügyeit. Sokkal inkább a szorgalmas, pontos munka, a kiszámítható cselekedetek. Dolgozni, végezni a mindennapok apróbb-nagyobb feladatait talán nem látványos, de hosszú távon az egyedüli megoldás. A város és nem pedig az egyes érdekcsoportok, esetleg központi akarat érdekeiért kiállni, harcolni: ez a kötelessége a város választott vezetőinek. Mindezekhez természetesen a felkészültség, a tapasztalat, a kapcsolatteremtő képesség mellett még egy dologra szükség van: kellő szerénységre. Meggyőződésem, ha a választott tisztségviselők hatalomnak tekintik pozíciójukat, nem lehetnek eredményesek. Ez szolgálat, amelyet szerényen, ha úgy tetszik alázattal kell végezni. Csak ezzel a szemlélettel, ilyen hozzáállással lehet példát mutatni és összefogást teremteni. Ezt várja már régóta Esztergom közvéleménye a választott vezetőitől. A Varázslabdát pedig Reményi Károly úrnak gurítom tovább, akitől azt kérdezem: - Mit jelent ma Esztergomban muzsikusnak lenni? Lengyel Károly