Esztergom és Vidéke, 2000

11 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE KÜLÖNSZÁMA lHegedűs Qéza íMarcus fturetius emléke 'Esztergomban Valahol itt élt jó tíz éven át békességőrző háborúk.között szolgálva az alattvalókjavát, feltartóztatva bőrbe öltözött Barbárokat, megosztva fáradalmat és életveszélyt katonáival a filozófus-császár. — Mit akarhat egy elmélkedő, akit sem ital se kockajáték, sem ledér leányok hamarkodottgyönyöre nem igéz? Tgy államférfi, aki sosem álnok egy hadvezér, ki lélekmélybe néz, és az a dolga, hogy megvédje itt a „'Rpmai 6éké "-t, a birodalmat: a „Limes "-t védve éli éveit és csatazajban az eszmékre hallgat. 'Valaholitt, a (j aram-torkolat vidékén, latin vezényszók^után a késóestipihenókulatt (egy-két órányit aludt is talán) frissült elmével nádat vesz kezébe s az ötlukú olajmécseshez ül, és ami fontos, az jut az eszébe s írja a szellem nyelvén:görögül. Csaliami fontos: a léleknyugalma ezt keresi a háború zajában. 9-hú csalódás a császár hatalma a szavakkal kell szembenézni bátran: a hatalomnál több a gondolat, a birodalmaké múlnak^ az időben, de amtó évezredekcdatt sem lesz az eszme és a hit erőtlen. fút az emberben, ki eszmét teremthet, hit a szóban, mely korból kprba száll át ez teszi naggyá létünkben a lelket, ez élteti a harcokközt a császárt, a filozófust, oJq érclován ott ül az antik'Rpma főterén, a Campidoglio-n, akit jókorán okos könyvéből ismertem meg én, és akivel most találkoztam újra, járván 'Esztergom utcái között, s rémlett, hogyan fog írónádat ujja esténként, ahogy már átöltözött, levetette a sisakot, a vértet és könnyé vászontunikáóan ül, gondolkodikí már sokmindent megértett, az eszmékközött él most, egyedül, és nek$m üzen, itt, ezen a tájon, nekünk.ír úgy kétezer év előtt, hogy vele lelkünkjó útra találjon és jó utódként megértsükőt. Az esőcsoda Marcus Aurelius A római birodalom az 1. század első felében szállta meg a Dunántúlt (Pannoniát) és a Duna vonalát tette meg a birodalom határává. A határt védelmező erődrendszer a limes, mely a Duna jobb partján húzódott, katonai táborokból és őrtornyokból állt. A tábor ok 10-15 kilométerenként épültek, köztük az őrtornyok - melyek egymástól látótávolságban voltak - biztosították az öszszeköttetést. Ebbe az erődrendszerbe épült bele a Garam torkolatával szemben emelkedő magaslaton (a mai esztergomi Várhegy) a rómaiak Solva nevű erődítménye, ahonnan kitűnő rálátás nyílt a germánok földjére, a DunaGaram-szög területére. A Duna bal oldalán, a mai Szlovákia területén, germán törzsek éltek. A szóban forgó területeken a kvádok, a velük szövetségben élő cotinusok, nyugatabbra pedig a markomannok. Mozgalmas élet folyt ekkor a Duna mindkét partvonalán. A barbaricumi törzsek többször mozgósították a légió-táborok katonáit, mivel több ízben is megpróbáltak behatolni a birodalom területére. A Pax Romana szövetségi rendszerének összeomlása végül a történelemkönyvekből is ismert markomann háborúhoz vezetett. 170-180 között maga Marcus Aurelius, a filozófus császár jött Rómából ide, a Duna-Garam-menti tájra, hogy kezébe vegye légiói vezetését és leszámoljon a behatolókkal. A Duna-menti táj, a Garam-torkolat a császár itteni hadjáratai kapcsán kaptak kiemelt figyelmet. Itt, a kvádok földjén, valahol a Garam mentén született meg a nagy filozófus császár legszebb vallomása, az Elmélkedések" tizenkét könyvének az első könyve. Marcus Aurelius több ízben viselt hadjáratot a kvádok ellen, míg végül 172-ben saját területükön, a Duna bal partján az „esőcsoda" segítségével sikerült megtörnie őket. Az esőcsoda története a korabeli írásokból ismert, de a Marcus Aurelius Rómában lévő, a 2. században épült emlékoszlopának egyik jelenete is megörökíti ezt (lásd alább!), mint a császár germánok elleni hadjáratának a Duna-Garam közti döntő ütközetét. Az esőcsoda története a következő: 172. június 11-én került sor az ütközetre. A germán kvádok számbeli túlsúlyban voltak. A rómaiakat ügyes csellel olyan helyre csalogatták, ahol körülfoghatták őket. A légiók helyzetét az is nehezítette - a tikkasztó nyár derekán - hogy ez a terület teljesen víztelen volt. A kvádok tisztában voltak helyzeti előnyükkel. Ám a csata során egyszerre viharfelhők gyülekeztek az égen, s a zivatar egyszeriben vízhez juttatta a római katonákat, a kvádok közé pedig villámokat csapdosott. Tűz támadt, égett a tábor, fejükre pedig jégeső hullott. Ily módon győztek Marcus Aurelius katonái. A kvádok királya békét kért, az elfogott provinciálisokat (rómaiakat) szabadon kellett engednie, vissza kellett szolgáltatnia az elhajtott állatokat, katonái nem látogathatták a határmenti városokat és nem nyújthattak segítséget a rómaiakkal még harcban álló markomannoknak. Az esócsoda történetére mind a római államvallás, mind pedig az utókor keresztény mítosza igényt tartott. Ez utóbbi szerint, mivel a császár katonái zömmel keresztények voltak, az ő imájuk szakította fel az esőfelhőket. A győzelmet maga a császár is az égiek segítségének tulajdonította. Az esemény pontos helyét nem ismerjük, de a történet márcsak azért is figyelmet érdemel, mert a neves császárral ez épp a mi vidékünkön esett meg! Molnár Erzsébet