Esztergom és Vidéke, 1999

1999-05-13 / 19. szám

1999- május 13. Esztergomés Vidék© Brassai Gabriella grafikái Május 3-án délután művészek és művészetpártolók jelenlétében nyílt meg Brassai Gabriella grafikáinak tárlata a rövid idő alatt népszerűvé vált Pince Galériában. A művésznő itt bemutatott alkotásai vegyes technikával készültek - disznóbőrre, merített papírra, csiszolt fára, vászonra festve. Az indiai, kelta, szkíta és honfoglaláskori magyar motívumokat meleg, barnás földszínekkel vitte fel a különböző anyagokra. A formavilág és a színek - fiatal kora ellenére - kiforrott, képzett művészre utalnak. A kiállítást Gáspár Ibolya nyitotta meg. Ezt követően kértünk néhány életrajzi adatot Brassai Gabriellától. Esztergomban született 1972-ben, a Petőfi iskolában Szendrő Csilla rajztanártól tanulta a rajzolás, a festészet alapjait. A Dobó gimnáziumban a művészettörténet fakultációt választotta, ahol Bánhidy László tanár úr órái, előadásai mély hatást váltottak ki benne. Ekkor határozta el végérvényesen, hogy a grafikát, a festészetet választja élethivatásul. Családi kapcsolatok révén jutott ki érettségi után Olaszországba, és került be felvételi útján a világhírű carrarai L'AccademiadiBelle Arti intézetbe. Afestészet szakon sikeresen vizsgázott, majd a honvágy hazahozta. Olaszországi tanulmányait beszámítva jutott be a Magyar Iparművészeti Egyetem grafika-tipográfia szakára, ahol művészdiplomát szerzett. Opponense, Vida Győző grafikus-illusztrátor hívta fel figyelmét az indiai motívumokra, melyekbe nyomban beleszeretett. Tanulmányozta a kelta kódexeket, a honfoglaláskori emlékeket. Ezek összhatásajelenik most meg művészetében. Időközben tagja lett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Annak ellenére, hogy az elmúlt három évben két gyermeket hozott a világra, és napközben Csengét és Idát neveli, jut ideje az alkotásra is, igaz, többnyire csak éjszakánként. A Pince Galériában május hónapban lesznek láthatók a képek, utána vándorútra kelnek. Előbb Budapesten a Puskin Mozi felújított kávézójában, majd Dunakeszin láthatja a közönság. Tátiak a Zöldházban Május 7-én délután a Szabadidőközpont aulájában táti vendégeket fogadtak. Sziklai Károly vezetésével a Táti Duna Művészkör egy csoportja hozta be alkotásait, hogy egy hónapon át kiállításon mutassa be az esztergomi érdeklődőknek. Csernus Ferenc igazgató köszöntötte a megnyitó vendégeit, majd többek között ezeket mondta: - Egy csoportos kiállítás esetében sommás értékelő véleményt nem lehet mondani. Egy ponton felfedezhető bizonyos azonosság. Nemcsak ebben az esetben, hanem más kiállításon is tapasztalható, hogy a festők újabban egyre erőteljesebben fordulnak a természeti témák felé. A kiállítókat - Drexler Noémi fazekast, Kolonics Péter, Süveges Gyula, Vigh János, Sziklai Károly, Gottschik. Márton, dr. Szabó Ferenc, Bótyik Árpád, Világi Gyula festőket - Betákné Lamperth Gabriella mutatta be a nagyközönségnek. A művészkör alkotóinak további meghívásai is vannak már: legközelebb Pilismaróton, Dorogon, Párkányban és Siófokon állítanak ki. -los Herendi Péter Balla András művészetéről* (...) Méltatói erénynek tartják munkássága eklektikusságát, szigorú kritikusai szinte bűnnek. Sokféle kifejezésmódjának, kísérleti állomásai egyikének a fotogramnak a bemutatóján vagyunk most jelen. Ez az általam legkreatívabbnak tartott legfőbb lehetőséget magába rejtő fényképezőgép nélküli fotográfiai eljárás is része repertoárjának. Tőle tudom, hogy jó 15 éve készít fotograrnokat közvetlenül papírra vagy érzékenyített felületre, valamint nagyméretű síkfilmekre. Ezek közül a legteljesebb anyaga hajakról készült, utólagos vegyi és kézi színezéssel. Hajgramjait látva a fák koronájáról, csírázó növényekről, füvekről készített fotográfiái jutnak az eszembe. Nem lennék meglepődve azon, ha ez a formai hasonlóság, mint egy motívumvilág lenne a hajgrammok készítésének indítéka. Balla itt olyan fotográfiát készít, hogy közben teljesen hű marad a fotográfiához, nem sértve annak sem szellemét, sem technikáját. Nevezhetnénk esetleg fotó alapú festett grafikának, grafikai fotófestménynek, vagy akár festett fotográfiának is. Ez viszont már képzőművészet a javából. * Elhangzott B udapesten, a Miro Galériában, április 7-én. A tárlat megtekinthető május 25-ig, 10-18 óra között. Nemere István REJTEKUTAK 42. A nagy fenyő (1.) Furcsa, de nagyon élesen emlékszem a fenyőm „keletkezésének" napjára. Fél éve költöztem be a szenttamási házba. Akkor nyár volt, fél év múlva pedig kemény tél. 1976. január végén elmentünk egy erdei kirándulásra. Rettentő hideg volt abban az erdőben. Messze a Duna, közel a hegyek. A feladat: fenyőt szerezni. Nem, nem karácsonyfának kellett, olyankor nálunk nincs élő fa. Mindig csodálom azokat, akik a szelj retet ünnepén egy frissiben megölt fára aggatják díszeiket, és körülötte ünnepelnek... Elő, igazi fát szerettünk volna. Egy kicsit, egy aprót, amiből majd nagy lesz. Találtam is egyet, félig a hóban ült és kicsike volt. Amikor kiemeltem, egy bicskával kaparva a fagyott talajt, véletlenül belevágtam a gyökerébe is. De azért„kijött", bár nem egykönnyen. Egy zacskóba raktam, ha netán erdésszel találkoznánk... De nem láttunk senkit. Ismétlem, rettentő hideg volt ott, akkor. A kis kertben először a ház falának védelmébe került. Minden oldalról ölelte valami, szél sem érte. Talán ez nem tetszett neki. Micsoda öröm volt tavasszal felfedezni az élet, amegeredés első jeleit! Szóval megfogant ebben a rossz földben is. Az ember szinte naponta ment oda, körbelesni, nő-e már? Nőtt, de lassan. Később átültettem egy másik helyre, de ott sem tetszett neki. Eltelt vagy két év is, és nem igazán növekedett. Mintha megmakacsolta volna magát. Mintha így adná tudtomra, hogy nem jó helyet választottam. De hát nekem ez volt az első fenyőm. Az egyik első fa, amit a végre megszerzett kertemben elültettem. Később, máig, húsznál is több lett. De mind között ezt szerettem leginkább. A harmadik helyén végre megszaladt! Úgy elkezdett nőni, hogy alig hittem a szememnek. Persze, még mindig felülről néztem le rá, ahogyan most ő néz rám. Ékszerdísze volt a kertnek, a színe mindig kicsit élénkebb, mint a többi örökzöldé. És olyan szabályos volt, mint a mesekönyvekben ábrázolt karácsonyfák. Télen is gyönyörködtette a szemet és örültem, hogy az enyém. Hogy éppen ebben a kertben áll. Később, ha megálltam mellette, egyforma magasak voltunk. Most már nem is tudok visszaemlékezni, mennyi minden történt az „árnyékában", amely akkor persze igencsak jelképes volt. Jólesett olykor ujjaim közé venni finom, puha tűleveleit. Különösen tavasszal, amikor még nem keményedtek ősziesre, nem rakódott rájuk a levegő pora, nem hullott rá oly sok eső. A fenyő lassan elfoglalta helyét a kertben. Post mortem Szalai Azok a csendes őszelői délutánok, amikor fény és idő a bokrok aljára szorul. A vízpart ahőtől szerényebben remeg, a hullámzás felszíne már hegyesebb szögű sugárzásokkal vitatkozik. A mélység csendje bővül kívül és belül: a világ és a lét törékenyen gyarapodó pillanatai. Minden felület szívesen enged a levegő áramlatainak. A múlékony tündöklés és a fű alatti homály falkái csak felvonulóban még, de erősbödőn az ismételt összecsapás előtt - feltűnik közben a sugallatok illő és szükséges panteizmusa. Éltető témát, tárgyat és vágyat a ravaszság nélküli művészi képzelet hasonló lebegésben talál rendszerint: a látottból vázlat épül, az élményből a teremtő megoldás kényszere. így formálódik bennünk a sorsunkká emelt alkotás, habár „... a dal szüli énekesét...". A sorstárs pedig aligha sima útra téved, ha vállalja súlyosan veszélyes tételét. Elindul szinte a „mágia" felé, feledve minden kicsinyesen köznapi alkímiát. Az „énekes-szülte dalok" gyakorta alkalmiak. Végtelen skálájú ugyan a nem ritka csáberő, többsége azonban könnyen feledhető. Különben nem marad senki „érintetlenül", csak éppen világosan áttetsző szigorúsággal szükséges válogatnia kora „alkalmai" között, amennyiben hamisítatlanra, makulátlanra és maradandót alkotó munkára vállalkozik. A szorítás lehetősége sokfelől érkezik - a példák és ellenpéldák száma maga a végtelen. Hasonló a megidézhető történet is. A falon látható műveket szemlélve tisztázható: Szalai ifjan a babitsi utat választotta a tarka esélyek végtelen rétjein. A virágszedésben mindvégig független maradt, pályaképe e nemben tanítható. Akár az „ellenpéldák" között. „... Első éves főiskolás voltam írta - orrúkor 1937 októberében a Mária Valéria utcai Frankéi Szalonban láttam Szőnyi István kiállítását. Képeinek nagyvonalú formarendszere, színvilága, a festék kezelésének módja egy pillanat alatt rabul ejtett..., művészetének hatása alá kerültem, nem lettem utánzója, de posztnagybányai voltomat nem tagadom...". Pontosan emlékszik talán még az itt látott művekre is, de arról már nem szól, mit talált „a formarendszer, színvilág, festői módszer" mélyein - hiszen a szellem csendjéről többnyire férfias szeméremmel hallgatott. Arról sem kevésbé, miért és mitől „posztnagybányai" . De v állomásosán árulkodnak erről az említett lebegésben fogant, az általa hallott és kódolt üzeneteket a legtisztább értékkel leíró alkotásai. Szólnak festőjük tisztességben vállalt sorsáról is. A legbensőbb lényeget mutatják mesterük kéznyomán. Szalai Zoltán közlendőihez méltatlan minden mellébeszéd: a művek helyettünk, az általa kikristályosított csengéssel közvetítik megteremtőjük érzelmi és értelmi világát, borúit és boldogságait. Szeretném úgy sejteni, hogy az utóbbiakból több jutott neki. Ő maga erről sem nyilatkozott. Függetlenségét festette képeire. B.F. A Nyergesújfaluban megnyüt kiállítás kapcsán emlékezünk a városunkhoz is sok szállal kötődött művészre.