Esztergom és Vidéke, 1999

1999-03-11 / 10-11. szám

wwMm •M A feudális magyar állam A középkori áliamfogalom A régi Magyarország egyrészt történelmi és politikai egység, de ugyanakkor - mint Kárpát-medence - kitűnő természetes földrajzi egység is volt. Magyarország határai a XI-XIL század fordulójára állandósultak: az Alpok keleti nyúlványai, a Lajta és a Morva folyók, az északi, keleti és déli Kárpátok, a Duna és Száva folyók vették körül. Magyarország bekapcsolódása az európai, keresztény, feudális államok sorába lassú folyamat eredménye volt. Ez a folyamat, amit Géza fejedelem alapozott meg azzal, hogy országát az európai, feudális, keresztény világhoz kapcsolta, István királlyá koronázásával zárult le. A koronázásról egykorú magyar feljegyzés nem maradt. Hartvik püspök Szent István legendája szerint a pápa isteni sugallatra, saját elhatározásából ajándékozta István fejedelemnek a koronát, holott azt eredetileg a lengyel uralkodónak Vitéz Boleszlávnak szánta. A korban közelebb álló nyugati krónikás, Thietmar szerint a magyar fejedelemnek a pápa a német-római császár biztatására adományozta a koronát. A koronázás nagyobb és elődeitől eltérő hatalom birtokosává tette a királyt. A korai feudális államban állam- és kormányformáról még nem beszélhetünk. A király hatalma óriási kiterjedésű földbirtokain nyugodott (patrimoniális királyság). A birtokok népe biztosította a királyi hadsereg zömét, a birtokok termékei és az onnan származó egyéb bevételek elégítették ki a királyi udvar szükségleteit. A XI-XII. században uralkodóink Esztergomban tartózkodtak, birtokaik központja, a törvénynapok színhelye, a koronázási jelvények őrzőhelye pedig Fehérvár volt. Buda várát a tatárjárás után IV. Béla kezdte építeni és ő alapozta meg a visegrádi királyi központot is. A király személyében összpontosult a legfőbb törvényhozó, törvénykező és igazgatási hatalom. A királyi tanács meghallgatásával ünnepélyes formában bocsátotta ki a törvényeket. Az első eredetiben ránk maradt törvény IV. Béla 1267-es decrétuma, amit az Aranybulla harmadik kiadásának tekintenek. Korábbi törvényeink, így I. István két törvénykönyve is, később kódexmásolatokban maradtak fenn. A király személyi hatalmát e korai századokban nem testületek, hanem egyedi szervek gyakorolták. A királyi udvar ispánja, a nádorispán, a királyi udvar személyzetének volt a főnöke, a királyi birtokok gazdasági központjainak, udvarházainak az elöljárója. A király első bizalmasa urát előbb bírói, majd hadvezéri teendőinek ellátásában helyettesítette. Tevékenysége miatt gyakran kénytelen volt elhagyni a királyi udvart, ezért udvari feladatkörét új méltóság, az udvarbíró vette át, akinek idővel országos hatáskörű bírói jogkör adatott, ezért neve országbíróként is ismert. Dl. Béla korában a királyi birtokok szakszerű irányítása céljából a városi népek egyes foglalkozási ágai egyegy főnököt kaptak a királyi udvarban a főlovászmester, tárnokmester, étekfogómester stb. személyében. A királyi birtokok XIII. századi eladományozása után feladatkörük megszűnt, de megmaradtak udvari tisztségviselőknek. Az udvar gazdasági teendőit a XD3. században a tárnokmester látta el. A kápolnaispánnal, mint a királyi udvar papjainak főnökével DL Béla kora óta találkozunk. Az államigazgatás területi szervei a királyi vármegyék, amelyek az itt talált vagy a magyarok által épített várak körül kristályosodtak ki. A megye élén az ispán állt, akinek hatalma a Géza fejedelem által odatelepített fegyvereseken nyugodott. Ezeket a katonákat, későbbi nevükön várjobbágyokat, mintegy kétszer annyi várnép szolgálta ki. A királyi, ispánsági, püspöki székhelyek körül kialakult vagy telepített városoknak a korai időkben nem volt jelentősebb közigazgatási szerepe. Igazgatási és bírósági szervezetük a tatárjárás után alakult ki. lo. ^CporiíL JhtCAAÜCL\ '(/e/u> t«J?emferu. pert. vwmlwí, ynntrrw, e^u, iülvre, thírrrt eJIiUtc/UA J,h* fri^Fk TiJrrJZMArrtyi^tii dbcmO JtroUtsMVfin ScJt^Oj dtcmO n* pitíia CCTfuíutM^ tra,* fnfr*-, C«* ^ (Juj ZHrO-M JTWJ-—, ,'w» t*^vrrut.

1 Ad**"**"-,JtíSuM HUJ A fennmaradt porta speciosárór (...) Végül jön az a kapu, amelyet speciosa-nak (szépnek) neveznek. Megmunkálására, régiségére és az egész szerkezet arányaira nézve az épület egyik legnemesebb része, mely sajnos szintén magán viseli a taposások sebeit. Az idők irigy pusztításából mégis meghagyott itt valamit a templom hajdani ékességének képéből: mint tanút, foglalatot, vagy így is mondhatnók: mint nyelvet, mely hirdeti a templom, az idők, valamint a 6-8 nemzedékkel korábban élt őseink áhítatát és jámborságát. Morzsája vagy szikrája, kőbe öntve vagy sziklába vésve hajdani lelki vezetőinknek, az érsekek „szent tékozlásának", ha lehet így nevezni, - de ugyanakkor a katolikus vallásnak is, értékes felirataikkal kiáltó emlékei. Mintha a Jordán közepén állva, azaz nálunk az idők szörnyűséges forgatagában, megkeresztelkedett nemzetünk biztos vallásának tanúságtevői és ugyanakkor védőbástyái lennének. íme a jámborság! íme az ősi hit! Példakép a később született, vagy másutt született utókor számára. Én magam is láttam ennek a porta speciosának egy rajzát 1728-ban Nagyszombatban, amikor ott bölcseletet tanultam. De ez a kép nem volt méltó sem a műhöz, sem a patrónusához; egyszerű kőműves mester (rajza) volt; így aztán sok mindent elhagyott róla. (...) Első pillantásra szemünkbe ötlik a fölséges méltóság jele: a két oroszlán, amilyenek a salamoni templomban voltak. De most úgy fekszenek itt, hogy hiányzik a szemük, törve a lábuk, szájuk, fülük: az idő vasfogától is, meg az emberek fogdosásaitól is. Oldaluk, sörényük valamikor félelmet kelthetett, amint ketten egymás felé tekintettek, - de ma mindez már alig vehető ki. Szokatlanul életszerűek, súlyosak és egyben hatalmas méretűek. (...) A márvány alapzatból kiemelkednek (e szobrok), amint két első lábukon nyugszanak. Karmaik és hasi részük ki vannak faragva, fejüket pedig egymás felé szegzik, hogy az emberek, akik istentiszteletre jönnek, már a templom külső részéből is megérezzék annak méltóságát, és felhangolódjanak. A jobb oldali két darabból áll, a harmadik bordától kezdve, a baloldali viszont egyetlen nagy darabból van kivésve. Hátukon két szép márványoszlop emelkedik, két darabból összecsiszoltan, mintha vajból volnának. Aligha tévedek, ha az oszlopok magasságát két ölnyire becsülöm. Mivel pedig nyolcszögletűek, mindegyik oldal fél tenyérnyi szélességű. Teljes kerülete tehát négy tenyérnyi. Semmilyen falhoz nem simulnak. Azt lehetne hinni, hogy tiszta ércből vannak öntve, egyenlő vörös színben. Semmi törés sincs rajtuk, pedig kb. 500 évre tekintenek vissza, amikor 1188-ban Jób (érsek) elnyerte ül. Kelemen pápa védőlevelét. Azóta az oroszlánokkal együtt sok viszontagság próbáját állták ki. (A szobrok és az oszlopok csodálatos harmóniában vannak, ami említésre méltó!) Az oroszlánok hátáról mintegy rózsából emelkednek ki az oszlopok és szép díszítésül szolgálnak. A hátakból kinövő oszlopok teteje mintha koronával ékeskednének, körös-körül. (...) Aküszöb ugyanolyan kemény márványból van ugyan, de már eltört, mivel a sok járás-keléstől elvékonyodott. Csak a két kapuszár melletti legszélsőbb végek, ahová kevésbé léptek, vannak még meg (épen). Az egész alatt közönséges fehér kő van. Megvannak ezenkívül az egész padozatnak kiemelt jelei (mintegy borostyánként). A márvány(lapok) tenyérnél vastagabbak és könyöknyi széleA"/ ^ nnt npyS* QMX rm. aUim^p^^ t/fy* bf*U* ' ./> /: J.. » ... / Jsjtnv* , jmm^íinj' ttr & íJtfM^nntvO Jit^t. cU/eyí MK CcMmu^O Q/^^rrMtMiX cn/ nít/fc*****' óv*' /rnvt^'tn tv*hx JizJtwn. CM ta-ííp&ní loJwiitóA ÁJ. 9 A. QjíttJU Qu. t£ ívnUüJlt^f, OM.J u ver sek, de már kopottak és töröttek. Ugyanígy van a templom hajójában is az oszlopok között, de ott nem olyan vastagok, és ezért még inkább töröttek. Ez hát a porta speciosa, ahol annyi zarándok felsóhajt ma: mivel az ékességtől megfosztott országnak mintegy halotti csonttemetője. Okot ad a nagy gyászra, ahol most néma kövek beszélnek a szerencsétlenségről. (...) * Széless György: Az esztergomi Szent Adalbert székesegyház. Az 1761-ben készült, Prímási Levéltárban őrzött latinnyelvű kéziratot átírta és fordította Waigand József és Romhányi Beatrix. A kötetet szerkesztette Bárdos István és Horváth István. Esztergom, 1998. Kiadó: Kultsár István Társadalomtudományi és Kiadói Alapítvány.