Esztergom és Vidéke, 1999

1999-03-11 / 10-11. szám

199911. MÚLTidézö A FORRADALOM ES A SZABADSÁGHARC ESZTERGOMI VEZÉRALAKJAI Bátori Sulcz Bódog - ahogy gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok, aradi vértanú látta* 1849. március 26. (...) Poroszlón voltam beszállásolva, a helység legszélén Sulcz őrnaggyal (az I. hadtestből), és nem sokkal megérkezésem után az ablaknál álltam, midőn egyszerre két lovas jelent meg az udvarban és leszállt a lováról; én kisiettem, és mivel ismeretlenek voltak, az, egyiknek megkérdeztem a nevét. „Én Görgey vagyok" - volt a válasz. Oly kevéssé voltam elkészülve Magyarország legnagyobb emberének látására, hogy még egyszer megkérdeztem, és ugyanazt a rövid választ kaptam. Erre én is megneveztem magam, és miután a lovakat átadtam embereimnek, mindkettőt szobámba vezettem. A másik Mjk őrnagy volt, szelíd, jó ember és derék katona, akkor Görgey segédtisztje, a világosi fegyverletétel után az orosz fogságban meghalt kolerában. Nem tudom, ismered-e Görgeyt, ezért leírom külsejét. Középmagas, erős, zömök alkatú teste mintegy teremtve van a legnagyobb fáradalmak elviselésére. A testgyakorlat - kitűnő lovas és vívó - alakjának megadta azt a hajlékonyságot, mely minden mozdulatát egyensúlyban tartja. Tartása egyenes és férfias, és mégsem feszes. Arca szép, legalábbis énnekem az, és gyakran láttam, hogy a nők kedvelik; hogy szépsége vagy lelki tulajdonságai miatt-e, nem kutatom. (...) (...) Az est hátralevő részét Sulczcal és Mjkkel töltöttem, és az utóbbi még sokat közölt velem, mi még jobban megnyert Görgey részére. Általában környezetének tisztelete iránta a bálványozással volt határos. Sulcz őrnagy, a fenegyerek, ahogy magát nevezni szokta, egyike a legeredetibb embereknek, kik valaha utamba akadtak. Ha más mondja magáról, úgy, mint ő: „ Énfenegyerekvagyokf, hencegő fráternek tartják, de nála ez természetes, mert ő valóban vakmerő katona volt, ki lelkében örült, ha elmondhatta valamely kalandját. Engem különös kegyébe fogadott, mert senki se hallgatta oly türelmesen, mint én. Boldog volt, mikor gubáját mutatta nekem, melyet a tarcali csatában átjártak a golyók, barátéi, ellenségéi egyaránt, mert ő hevében - és a nagy ködben - a két csatárvonal közé került. De akkor lelkesedett igazán, ha megbámultam a vágásokat, melyeket két vasas ejtett rajta, és melyeknek nyomai ott voltak gubája csuklyáján. Ennek szilárdsága mentette meg. Hálából türelmemért engem is „fenegyereknek" szokott nevezni. Amellett Sulcz talpig becsületes ember, kinek soha nem volt egy krajcárja, mert mindenét odaadta a szegényeknek, sok okoskodás és erkölcsi prédikáció kíséretében. Megbecsültem a fenegyereket, mivel megérdemelte, és már azért is kedveltem, mert testvére, az esztergomi pap, ifjabb éveimben jó barátom volt. Rendkívüli elevenségét, mely őt sohasem hagyta nyugodni, nagyothallása gyakran igen komikussá tette, mert beszélgetés közben mindent félreértett, és a legnevetségesebb válaszokat adta. Azt mondják, hogy a kápolnai csata kezdetén, mikor az ágyúszó hangzott, kezét füléhez tartotta, hogy jobban halljon, és egyszerre fölkiált: „Hisz ezek már csatároznak!" - Az ágyúzást puskaropogásnak tartotta. E két férfiúval s segédemmel, Bogdanovich hadnaggyal, egy hallgatag fiúval, kinek alig volt más dolga, mint Május 27. Dorog. Esztergom. Palkovics, apa és fiú. Az előbbi családja, Fekete Flóri. Hogy elszállt az idő. Május 28. Esztergomban, ebéd Feketénél. Jó borok. A „schwarzgelbizmus" határán vagyunk, részben már benne. (..) * Aradi vértanúk naplói. Válogatta Katona Tamás - Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. A majdhogy válsággal fenyegető történet világszerte ismert lett a maga idején, bár némi késéssel értékelték az egykorú lapok. Vérmérsékletük, elfogultságuk és lehetőségeik szerint. A magyar szabadságharc egy emigráns honvédtisztjét, Koszta Márton kapitányt (1819 — 1858), aki Amerikából „látogatási céllal" 1852 októberében Szmirnába érkezett 1853. június 22én „ismeretlenek" az itt horgonyzó osztrák kétárbocos, a Hussar fedélzetére hurcolták bilincsbe verten, megsértve minden kikötői szokásjogot. Előfordult hasonló itt és másutt, másokkal ugyanígy. Ezt az esetet kivételessé tette, hogy a kárvallott itteni időzése során a helyi görögök kedvence lett, és amikor a vele történteknek híre futott, a magyar hős főként a szabadságszerető hölgykörökben ugyancsak elszánt védelmezőkre talált. A felháborodástól hangos utcai tömeg kimenős osztrák tengerészeket támadott meg, a hirtelen robbant verekedés egy fiatal hadapród halálát okozta és sok sebesülést. A pártfogók tudták: esztendeje a délceg magyar százados New Yorkban fogadalmat tett és írt alá, hogy az Államok polgára kíván lenni, holmijában meg is találták az ún. „elsőpapírt!" . Ebben a reményben futottak a helyi amerikai konzulhoz, majd az ő révén a június 23-án ide érkezett St. Louis hadihajó parancsnokához, Ingraham kapitányhoz. O pedig kellő tájékozódás után kemény ultimátummal fordult az osztrákokhoz szinte „hadiállapotot" teremtve, majd „a félhivatalos amerikai állampolgárt" kiszabadította kollegája és ellenfele, von Schwarz béklyóiból. Címként Színes történelem „Óhajt védelmet az Egyesült Államoktól?... Megkapja!..." Ingraham szavait idéztük, akkor hangzottak el, amikor a meggyötört Kosztát először elővezették a Hussar fedélzetén. A szembesülést kimért tárgyalások követték, majd a szigorú fenyegetés pár órás vészhelyzete a harckészültségbe vezényelt hajók töltésre váró ágyúi mögül. Persze mindkét kapitány eléggé távol volt magasabb parancsnokaitól, az idő is sürgetett, maguknak kellett dönteni. Von Schwarz adta fel, ha nem is a „túlerő", inkább a józan belátás eredményeként. Koszta kiszabadult: ladikon átvitték a St. Louisra, a parton álló tömeg győztesként ünnepelt. Az emberrablás okáról az egykorú lapokban sokféle feltételezés olvasható: „... egy Bécsből érkezett levél szerint az osztrák kormány azzal vádolj a Kosztát, hogy részt vett Magyarország koronázási ékszereinek ... elrejtésében..." - írja pl. egy amerikai lap Ingraham következetességét magasztalon. Igaz, a titkot aligha tudhatták volna meg Kosztától, a nemzeti kincs hollétéről nem tudott. De az osztrákok ekkor már igen, az elásott láda Orsova mellett 1853. szeptember 8-án előkerült Az egykori honvédszázados sorsa, bár jelenkori hazai történetírásunk érdeidődését nem keltette fel", nem csupán színes adalék, figyelmet érdemlő tanulságokkal is szolgál a szétszéledőben lévő magyar emigráció (Kossuth épp Angliában) veszélyhelyzeteiről a kibontakozóban lévő krími háború körül. Az „ügyet" és körülményeit emlékirataikban Pulsz/cy Ferenc, Klapka György, Kuné Gyula, Szőllősy Ferenc és mások említik utóbb. Klapka pl. nem száll partra Szmimában 1853. november 10-én, látva a kikötőben horgonyzó öt osztrák hadihajót. Ingraham lépése talány Pulsz/cy Ferenc előtt, Klapka meg éppen „a magyar légió" szervezése körül fáradozik. De a történet szálait az 1875-ben megjelent Enyim, tied, övé egyik fejezetébe Jókai Mór beleszövi. Áz új könyv utószavában Urbán Aladár pedig pontosan jegyzi a ,jzmirnai incidens" hazai visszhangját és a főhős további sorsáról szóló egykorú újsághírek adatait. A kalandokban és tanulságokban nem fukarkodó, talányos históriát kitartó és széles körű kutatások alapján „egy amerikai, aki szabad idejében magyar", a kalandokban hasonlóul bővelkedő Sziklay Andor (1912 — 1996) dolgozta fel. Könyve először Washingtonban jelent meg magyarul (1953), utóbb ugyanitt angol nyelven is (1957). Végül jelentősen gazdagítva és alapos átdolgozásban itthon: sajátos drámai elrendezésben (A színfalak mögött /-///. - A színjáték Visszatekintések I-X. - utószavak, epilógusok), akár egy posztmodern kísérlet eredményeként. Emellett kellő empátiával és illő intuícióval, ragyogó stílusban, helyenként bölcs iróniával is. Az esemény Amerika számára ,/zz első papír értékének" jelentős precedense lett. 1868-ban „a honosított amerikaiak egyenjogúságáról" ezen a szálon majd törvény születik. Ingraham döntését ennek példájaként tanítják ma is a konzuli szolgálat jogászainak. Számunkra „a Koszta-ügy" ugyancsak jelhagyó kaland, akár a Lincolndíjas és ,/násodgenerációs magyar" korábban a külhoni magyar nyelvű sajtóban, utóbb itthon is olvasható tanulmányainak, köteteinek más témái ugyanígy. Pl. „a magyar lábnyomok követése Washingtonban" a maga idején (1988 — 89) vagy a Kalandos utakon önéletrajzi kötetei (1992 — 93) és egyebek. Póthazájában az újságíró először ,Aranytollat", majd magas állami kitüntetést kapott. Tevékenykedett egykor az ellenzőkkel kemény vitákba szállva a korona hazahozatala körül. Amaga munkásságára a koronát mégis evvel az 1997-re már posztumusz könyvével tette fel. Oldottságával például szolgálhat a történettudomány hazai művelőinek, örömére köznapi olvasóinak. Hadd ne emlegessem a ,JBloomsbury iskolát", Lytton Strachey felszabadító hatása nyilvánvaló. (Vakmerő diplomácia. Amerikai ultimátum egy magyar szabadságharcosért. Ford. Randé Jenő. - Argumentum Kiadó, 248 1., 650 frt.) Bodri Ferenc hogy menetközben velem lovagoljon, együtt ültem az este, és Mjknek és Sulcznak késő éjj félig kellett Görgeyről beszélni. (...)