Esztergom és Vidéke, 1999

1999-12-23 / 51-52. szám

1999. december 23. Esztergom és Vidéke 5 Karácsonyok tegnap és ma Valamikor, körülbelül kétezer esz­tendeje a júdeai Betlehemben világra jött egy gyermek, akit a történelem­ben majd Jézusnak fognak nevezni. Hogy valójában ki is volt ő, arról szin­te születése óta folyik a vita hívők, másképpen hívők, hitetlenek között egyaránt. A katolikus egyház tanítása szerint ő a Szentháromság egy Isten, egyike, a Megváltó Fiú, aki szűzi méhben fogant és azért jött, hogy kiengesztel­je az Atyával az eredeti bűnben té­velygő emberiséget. A protestánsok szintén úgy tudják, hogy ő volt a Mes­siás, akinek eljövetelére a zsidó nép Izajás próféta jövendölése szerint epekedve várt. Még Mohamed köve­tói is elismerik, hogy Jézus próféta volt, azt pedig, hogy létező történelmi személyiség, ma már senki nem vonja kétségbe. A karácsony mindenesetre a ke­resztény kultúrában Jézus szüle­téséhez kapcsolódik. Amíg azonban a naptári év e legnagyobb ünnepe felöl­tötte mai formáját, hosszú idő telt el, koronként alakult, változott, formáló­dott. Jézus születésének körülményeit az evangéliumok szerzői hozzávető­leges pontossággal leírják. A kérdés nem is maga a születés ténye, hanem az időpont. A bizonytalanság eleve ott kezdődik, hogy a római időszámítás szerint pontosan melyik esztendő­ben? Annyi bizonyos, hogy abban az időben Augustus császár uralkodott, aki „elrendelte, hogy írják össze a Birodalom egész lakosságát. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíria helytartója Kirinusz volt" - írja Szent Lukács evangélista. Már a szü­letés évét illetően is körülbelül hat év az eltérés. Az tehát, hogy a világ idén ünnepli a kettőezredik esztendőt, pusztán elhatározás kérdése volt. Mindezen túl azt sem tudjuk ponto­san, az év mely napján jött a világra a Megváltó? Ókeresztény körökben a kavarodás sokáig meglehetősen nagy volt. „Mily csodálatos az isteni gondvi­selés! - kiáltott fel végül Szent Cipri­án, Karthagó III. századi püspöke ­„Amelyik napon a Nap született, azon a napon jött a világra Krisztus is!" A Nap születése pedig a pogány hagyo­mányok szerint december 25-re esett. A rómaiak ezt a napot a Saturnalia ünnepének nevezték és egyben az újév kezdetét is jelentette. Ráadásul a korakeresztény írók úgy vélték tudni, hogy az első emberpár, Adám és Éva is épp december 25-én távoztak az élők sorából. Tekintettel arra, hogy december havának 25-ik napja mind a pogányoknál, mind a keresz­tényeknél egyaránt jelentős ünnep volt, nem lehetett véletlen, hogy Kr. u. 350-ben - pontot téve a disputa végére - I. (Szent) Gyula pápa épp e napot nyilvánította a Megváltó szüle­tése napjává. Bár az esemény lehetsé­ges történelmi időpontja máig sem tisztázott, a valószínűsége pedig ki­csiny, hogy valaha is tisztázódni fog, az örmény egyház kivételével ­amely január 6-án ünnepli Jézus szü­letését - az egész keresztényvilág Gyula pápa döntését tekinti végleges­nek. A pápai határozat természetesen nem nélkülözte a józan egyházpoliti­kai megfontolást sem, hiszen a hitté­rítést lényegesen megkönnyítette, hogy a frissen megtérteknek csupán be kellett helyettesíteniük egy meg­szokott pogány ünnepség helyébe az újat. Csakhogy a születésnap kitűzésé­vel elkerülhetetlenül együtt járt, hogy bizonyos pogánykori motívumok be­kerültek a keresztény liturgiába. Erről tanúskodik Szent Ágoston hippoi püs­pök IV. századból való figyelmezteté­se, amelyben imigyen inti a keresz­tényeket: „Szentnek tartjuk e napot, de nem mint a pogányok, a Nap szü­letése miatt!" Ámde hiába a figyel­meztetés. A karácsony hosszú ideig nem annyira a szent áhítat, a csöndes, meghitt öröm ünnepe volt, hanem sokkal inkább a mértéktelen evés-ivá­sé, a zabolátlan jókedvé. Persze nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a középkorban karácsonyestig az egész keresztény Európa negyven na­pon át szigorúan böjtölt. így aztán a felszabadult vidám dáridó nem szorul különösebb magyarázatra. A résztve­vők legszebb ruháikat öltötték ma­gukra és ajándékokkal megrakodva mentek vendégségbe. Az asztalok a háziúr tehetőssége szerint ételektől s italoktól roskadoztak, amelyek mara­dékait éjszakára szabadon hagyták, hogy jusson belőle az angyaloknak és más szellemeknek is. Több napig tar­tó zajos eszem-iszom volt tehát a ka­rácsony egészen a XIII. század elejé­ig. Ekkorra azonban nagyot változott a világ: vége lett a középkor majd­hogynem érzelemmentes, zajos lo­vagkorának. A lovagi eszmény ugyan fennmarad, a keresztes seregek'még vívják háborúikat a pogányok ellen, fejedelmek és királyok csapnak össze itt, Európában, ám ez a lovagi kultúra már érzelmekkel telített. Újjáéled a régen elfelejtett líra, a trubadúrok és minnásengerek szere­lemről, sőt „amor santus"-ról, szent szerelemről énekelnek. Ok az új lo­vagkor új lovagjai. De ez a megújulás magában hord egy eddig ismeretlen vagy inkáb szintén feledésbe merült elemet, mégpedig az újjáéledő népi komédiázást. Ebben az érzelmekkel telítődő Eu­rópában, annak is forró déli vidékén, Itáliában látta meg a napvilágot egy gyermek, akit szülei Francesconak, „Franciácskának" neveztek el. A vi­lág később Assisi Szent Feréneként ismeri majd meg. Ifjúként érzelmek­kel és szerelemmel telítetten készül a trubadúr-lovagi életre. Lelkes és vi­dám, léha és könnyelmű, mígnem egy súlyos betegségből fölépülve elhatá­rozza, hogy szó szerint valósítja meg Jézus tanítását, az evangéliumi sze­génységet és egyszerűséget. Elhagyja a világot, daróccsuhát ölt, szerelmes, de szerelmének tárgya elvont, szpkat­lan és misztikus: a Szegénység Úrnő. Francesco dalol, táncot lejt, trubadúr és zsonglőr, de éneke a szegényekhez, a nélkülözőkhöz, az egyszerű embe­rekhez szól. Varázslatos egyéniség, akinek mind több követője akad. Mindenki egyszerűen Poverellónak, „Isten szegénykéjének" nevezi. Ferenc egy alkalommal, 1223 ka­rácsonya előtt nemsokkal megjelent Greccioban, egy igen tehetős ember, Velita János házában. Kettejük be­szélgetése - a legenda szerint - így hangzott: „Ha azt akarod - mondotta Ferenc -, hogy az Úr közelgő ünnepét itt, Greccioban üljük meg, úgy siess és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked. Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlé­kezetét. Tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátolt­ságának kényelmetlenségeit. Látni akarom, hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán!" A környék lakói hírét vették, hogy Assisi Szegénykéje velük tölti az éj­szakát. Úgy halottak, hogy Ferenc va­lami egészen szokatlan dologra ké­szül, fáklyákkal tódultak hát a közeli barlangba. A látvány, ami elébük tá­rult, minden képzeletet felülmúlt. Kö­zépütt valódi jászol állt, benne szal­mára fektetve egy gyermek, körülötte pedig ökrök, és szamarak álldogáltak békésen tépdesve a szétszórt abrakot. Francesco a jászol előtt térdelt, arcán az öröm könnyei hullottak úgy imád­kozott, majd a jelenlévők felé fordult: „Testvéreim! Léitjátok mennyire sze­ret minket a mi Mennyei Atyánk! Hogy bennünket, szolgákat megment­sen, fiát küldte utánunk ennek a sira­lomnak a völgyébe, hogy elhozza ne­künk az igaz örömet, mely az örök élet. Testvéreim! Kezdjük már el sze­retni az Isteni! Bocsássatok meg egy­másnak! Hirdessétek ma és minden­koron ezt az örömet!..." Túlzás volna azt állítani, hogy Szent Ferenccel kezdődött a világos­ság kora Európában, de a renszánsz arculatát minden kétséget kizáróan meghatározza a Poverello és gyorsan terjedő követőinek, a ferenceseknek újszerű életfelfogása. Rajtuk keresz­tül és velük együtt veszik észre az emberek a sötét századok után elő­ször, hogy a teremtett világ csodála­tos, hogy a madarak éneke, a nyíló virágok, a „Nap testvér és Hold nő­vér" mind-mind azért vannak, hogy szebbé, boldogabbá tegyék ezt az ed­dig csupán átmeneti időszaknak, sira­lomvölgynek tartott földi életet. Akik akkor ott, a gerccioi barlang­banjelen voltak, többé nem rendeztek hangos örömünnepet december 25­én. Jézus születésének napja békés emlékezéssé szelídült, ahol a gazdag tivornyák átadták helyüket a szere­tetben szeretetre való emlékezésnek. A ferencesség terjedésével így lett a karácsonyból csendes éj: „Stille Nacht". Újraolvasva a történetet, némi szé­gyenérzetem támadt. Családom és közeli barátaim körében hirdettem ugyan, hogy a várható ajándékok szimbólum-jellegűek lesznek, a kará­csony nem arról szól, hogy Dárius kincsét oda kell pakolni a fa alá, még­is heteken át papírfecnikkel a zsebem­ben róttam a várost, gondot és fejtö­rést okozott, hogy kinek mit vásárol­jak. Nem átallottam bosszankodni, sőt itt-ott fennhangon dühöngeni az árak, a pénztáraknál kígyózó sorok miatt, esténként pedig kétségbeeset­ten számolgattam maradék pénzemet, miközben még mindig azt latolgat­tam, kit felejtettem el, akinek pedig már vettem, elégedett lesz-e? Azután hulla fáradtan rogyva a televízió elé mást sem láttam, mint reklámot, mes­terséges igénykeltést, a mértéktelen költekezés mérhetetlen lehetőségeit. Van ennek így értelme? Kiürült pénztárcával és fásult lélekkel odaáll­ni a fa alá, megjátszani az ünnep örö­mét, miután a sütés-főzés során már mindenki mindenkivel legaláb egy­szer összeveszett, hogy a Mennyből az angyal puszta megszokásból fel­csendülő dallamára (lehetőleg lemez­játszóról, mert énekelni már nem tu­dunk!) a végsőkig kimerülten köny­nyezve boruljunk egymás nyakába ­azt várva, hogy vége legyen az egész­nek, és magunk mögött tudva egy kényszerű terhet, végre aludni térhes­sünk? Szégyelltem magam, a Poverellóra gondoltam és vágyaimban megjelent egy igazi betlehemi jászol a kisded­del, a legelésző állatokkal és az Isten szeretete fölött örömkönnyeket hulla­tó Szent Ferenccel. Volt idő, nem is olyan régen, amikor a karácsonyt hi­vatalosan „fenyőünnepnek" hívták. Most, amikor hívők és nem hívők egyaránt karácsonynak nevezik, épp most vész el belőle lassan az, amiért létrejött, kialakult: a szeretet, a béke, a létezés fölötti boldog öröm? Vagy talán mégsem? Remélem! Kívánok minden kedves Olvasó­nak szerény, a béke csöndjében és igaz örömben, nyugalomban és szere­tetben eltöltött áldott karácsonyi ün­nepeket, amire jó lesz emlékezni az elkövetkezendő esztendőben és amit öröm lesz megismételni a jövő, új évezredben is! Varga Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom