Esztergom és Vidéke, 1999

1999-08-19 / 33-34. szám

vmfu. MíLLI NNIUMRÓL MI L LE ISÍN íÜMRAf 2 0 0 mwrnwwj ESZMEIM HITELESSEGEERT... Furcsa versenypályán a Városalapító... A Városalapító alkotója Vigh Tamás szobrászművész 1926-ban született. 1945-től gyári munkásként dolgozott, 1946-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni tanítványaként diplomázott. Első egyéni kiállítását 1954-ben rendezték, azóta - többek között - Visegrádon (1973), Esztergomban (1974), a Műcsarnokban (1982) voltak hazai kiállításai. 1975 és 1986 között a Képzőművészeti Főiskola tanára, 1986tól 1990-ig a Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség elnöke, 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Kétszeres Munkácsydíjas, érdemes és kiváló művész, 1978-ban Kossuth-díjat kapott. Köztéri alkotásai - domborművek, szobrok, épületplasztikák vannak Budapesten, Székesfehérváron, Komáromban, Kecskeméten, Karancsberényben, Ajkán, Pécsett és Esztergomban. Városunkhoz fűződő szorosabb kapcsolatai 1948 nyarára nyúlnak vissza, amikor - a másik kedves tanítvánnyal, Martsa Istvánnal együtt - része volt a városvezetés és Ferenczy Béni közös kísérletében: egy helyi művésztelep létrehozására. (EVID, 1998. június 25.) Esztergomban még egy köztéri szobra áll: a Lovagló lány, a Körösi László Kollégium előtt. Budapesti lakos, aki a Dunakanyarnak régóta „szerelmese" - igazi alkotóhelyének visegrádi nyaralóját tekinti. Vekerdi László beszélgetése Vigh Tamással - Ritka szép következetességgel, harmonikusan épült fel a te művészi világod; mintha csak nyoma se lenne rajta az jtóbbi két évtized annyiszor elemlegetett fanyarainak, változásainak, töréseinek, buktatóinak. A Krúdy-portréíd/ a monumentális Ady-fejekig vagy a most készülő Sutenberg-reliefig minden munkádon ha persze megannyi változatban is nyomban szembeötlik valami félreismerhetetlenül azonos Vigh Tamás-osság. Mindenik jellegzetes: Fülep Lajos-i értelemben ,ugyanaz". De ha kívülről, a külső világ 'elől nézzük ezeket a belülről töretlenül egymásra vagy inkább tán egymásból kö/etkező munkákat, lehetetlen észre nem /enni a hatvanas és a hetvenes évek között a kifejezett törést.. (.«0 amit Rozlonyi Iván úgy fogalmazott meg, hogy /igh Tamás Tiszadobon a Vásárhelyiimlékmű miatt karambolozott a korral. - Ezt én soha nem a korral történt kaambolként éltem meg. Soha nem érezem, hogy a korral ütköztem volna össze. Meghatározott emberek meghatározott eflexióiböl tevődött össze ez az ütközés, miről szinte már akkor láttam, hogy törényszerű. - Bár sokszor megírták már ennek a pályázatnak a történetét... - ... Ez nem pályázat volt, hanem egyeíes megbízás. A Vízügyi Igazgatóság, nagam se tudom, miért, nagyon megbízott >ennem, s fölkért a Vásárhelyi-emlékmű negtervezésére. Bízott bennem a Lektoátus, és áldását adta erre a nagy munkára, mire tulajdonképpen tán tényleg pályáatot kellett volna kiírni, De a Lektorátus ezetője. Ormos Tibor „hivatalból" úgy rezte, hogy tehetséges ember vagyok, s Itekintett tőle. Én persze igyekeztem nem ácáfolni a bizalomra. Építészként Bálint enő segített tervezni; úgy gondoltam, ogy a Tisza-szabályozás nagy földmunáihoz csakis valamiféle földplasztika illik, i kurgánok példája járt az eszemben, alósággal az Alföld megtestesítőjeként. Bálint Jenő nagyszerű ötlete volt, hogy ezt a kurgánt át kell vágni. Kettévágta a kurgánt, ezzel lehetővé tett egy olyan komponálást, ami másképpen soha nem jöhetett volna létre. Hisz csak így valósulhatott meg a műben a részek egysége, csak így vált lehetségessé, hogy egyenrangú legyen egy csoport a régi szemlélet szerint ,,főalaknak" tekintett névadóval. Amíg nem alakult ki a végső forma, vagyis amíg a parasztok, illetve a parasztokból verbuválódott kubikosok csoportja nem nőtt nyilvánvalóan egyenrangúvá a főalakkal, addig mindenki el volt ragadtatva, s gratulált, hogy milyen nagyszerű. Mikor azonban kiderült, hogy a parasztjaim fenyegetően fejedelmi pózban állanak, és emberi mivoltukban saját nagyságukat hirdetik, abban a pillanatban a legnagyobb ellenkezést váltotta ki. Nem a korból, hanem konkrét emberekből. Botrányt kiáltott a lektor, egy kitűnő művészettörténész .. C-O - Azt hiszem azonban, hogy Rozgonyi a „kor" alatt a korabeli magyar művészeti Közéietet, illetve művészetszemléletet érti. és ilyen értelemben mégiscsak a „korral" ütköztél össze. - Még így se, hiszen nagyon sok támogatót és dicsérőt szerzett nekem ez a terv. Az azonban igaz, hogy ezek sajnos még véletlenül sem estek egybe a megrendelővel. Reprezentatív és hierarchikus gondolkozású emberekkel volt nekem bajom, nem a korral. Az én felfogásom szerint ugyanis a mű vallomás, vallomás egész múltbéli és jelen mivoltunkról s benne magamról. Ök meg reprezentatív alkotást vártak, valamit, ami Vásárhelyiben az ő saját nagyságukat dicséri. Ez az, amit én nem vállaltam, nem vállalhattam, - Hát, a te parasztjaid aztán csakugyan nem dicsérik a Hivatalt. Ügy állnak ott a maguk fénylő emberségében, mintha egy Sinka-balladáböllépnének elé. De mintha a korabéli kritika se nagyon lelkesedett volna értök? - Mégis ez a négy alak szinte a világot bejárta, olyan sokfelé volt kiállítva. Reprodukálták is eleget, s akadtak, akik szuperlatívuszokban írtak róla. Csak sohasem rendelték meg. - Hát éppen ez az! S még meg is ismétlődött az eset a székesfehérvári Életfái/al! - Igen, de azért az egész más eset volt. Ott véletlenül belecsöppentem egy hagyományos vidéki magyar urambátyámmódszerek szerint intéződő dologba. Ott eleve el volt határozva, hogy kit akarnak megbízni, megvolt a tanácselnöknek a kijelölt embere. A „szabályosság" kedvéért persze „pályázatot" írtak ki. Én minderről semmit nem tudtam, évekkel később értesültem róla, mikor az egyik résztvevő, Kalló Viktor elég pontosan ismertette a történetet a Művészet ben. Innét tudtam meg, hogy jó előre megegyeztek, s a pályázat csak névlegesként indult. Meg se nyerhettem volna, bármit csinálok. Ilyesmire én igazán nem gondolhattam, annyira ellenkezik azokkal az eszmékkel, amiknek én mindig olyan szívesen hittem, s amiket szívvel-lélekkel támogattam. - Nemcsak az eszmékkel ellenkezik, hanem az írott törvény betűjével is! - Igen, de az eleve nyerésre kijelölt riválisom vezető állású ember volt, Budapest tanácselnök-helyettese, nekem meg semmilyen tisztségem nem volt, akkor még díjaim se nagyon, hacsak nem a Munkácsy-díj. - A tanácselnök-helyettes szobrász volt? - Nem, építész volt. Én is párban pályáztam, Erdély Miklóssal. Ő egyebek közt kiváló építész. Volt abban valami látomásszerű, ahogyan évgyűrűkbe kívánta állítani az életfát, s az évgyűrűkbe vizet gondolt vezetni. Nagyon szép volt. Később tudtam meg, hogy az északi életfa-mítoszokban az életfa mindig nagy vízben áll. De ezt akkor még ő se tudta meg én se. Úgyhogy volt ebben valami megsejtés és látomásszerű. Nagyon elmélyedten tervezte, gyönyörű terv volt. Nagyon jól tudtam vele együtt dolgozni. Máig sajnálom, hogy elváltak az útjaink. És azt is, hogy a terv soha nem valósult meg. - De megpróbáltátok aztán Esztergomban megvalósítani. - Igen, azt is Erdéllyel. Úgy gondoltuk, s ez először nekünk jutott eszünkbe - később ezt is mások realizálták -, hogy ez az életfa ne legyen holmi funkciótlan tárgy, amit időnként megkoszorúznak, hanem legyen állandó szerepe, éljen, mint egy szökőkút. Azt gondoltuk, hogy legyen ez egy szabadtéri színpad állandó díszlete, a szó igazi értelmében: színtere. Hiszen nincs az a színészi alkotás vagy akár társadalmi esemény, aminek ez ne lenne méltó és szép háttere. És aminek a tövében csak igaz szó hangozhatna el. Javasoltuk hát a Tanácsnak, hogy valósítsuk meg a tervet a Duna-parton, hiszen a városnak úgy sincsen még szabadtéri színpada. Először tetszett is nekik; berajzoltuk egy képes levelezőlapba, mintha már ott lenne, nagyon tetszetős volt. De aztán állítólag rájuk ijesztettek. - Kik? - Valami újságíró-konferencián, fontos megyei személyek, de nem tudom, hogy kik. Sohasem tudtam meg, mi zajlott le pontosan. De a Tanács utána megrendelte tőlem a városalapítás ezredik évfordulójára tervezett emlékművet. De itt már eleve kikötötték, hogy figurális legyen. Erre először elképedtem, és úgy gondoltam, hogy lemondok róla. De aztán megmakacsoltam magam: van még tán bennem annyi erő, hogy ne kezdjek a saját sírhalmomon könnyeket potyogtatni. Megcsinálom én azt, Azt az emlékművet. A kikötés szerint. Illetve mégis a magam törvénye szerint. Ha úgy akarják, hát „figurálisán". Jó sokáig készült, mert mindenféle kórság és betegség tört rám, reumától az allergiáig. - Ez lett végül is a Szent István-szobor? - Nem is István ez már, hanem A Városalapító, hiszen ha István ott született, akkor már kellett ott legyen valami, azt a házat nem építhette, amiben született. Legkésőbben Géza, ha ugyan nem Taksony alapíthatta a várost. De ezt a történészek tudják, ha tudják. A szobor mindenképpen az Alapítót hirdeti. Földbe szúrja dárdáját, s kijelöli a véglegesen megállított szekérről a népe helyét. A Helyet. - Mindenképpen évtizedig készült ez a szobor. - Sokáig. Igaz, akadt vele gond is elég. így például sokáig húzták-halogatták a szerződés aláírását, holott a kész tervem már régen el volt fogadva. Aztán egyszer csak megjelent egy cikk, egy egész oldalas cikk a Népszabadságban, s akkor egy héten belül megkaptam az aláírt szerződést. De csak akkor. Aztán új igazgató került a Lektorátus élére, s ő igazán mellém állott. Nagyon hálás vagyok neki, mert akkoriban olyan nyamvadt voltam, hogy nem tudtam volna segítség nélkül megcsinálni. így aztán, ha nagy sokára is, mégis elkészült a szobor. Jó-e vagy se, az már nem az én dolgom. Barcsay Jenő akinek a véleményét nagyon nagyra becsülöm — szemembe dicsérte, csak a kocsi nem tetszett neki. Én azonban vitatkoztam vele, szerintem ilyen kocsi kell. Mert figurát nem lehet önmagában nézni, a teljes térbeli együttműködés erővonalait kell megtalálni. Csak így, ilyen kocsin tud együttműködni a szobor a környezetével, a Bazilikával, a várral, a tájjal. Még ha van is a kocsiban esetlenség, az se esetleges, az is él benne. így bírja ki, a kocsi és a figura közti irdatlan konfliktussal a szobor a fölé magasodó hatalmas kupola nyomását. Nem törpül el. Csinálhattam volna fölényesebbre, elegánsabbra, ha mondjuk, bronzból csinálom a kocsit. De mi történt volna? Megölte volna az egészet a sok bronz, a túlméretezettség. A szobrászatban roppant súllyal esnek latba a méretek. Négy hatalmas, idomtalan kerék szabja itt meg átlósan a figura mozgásterét... - Nem így kerülte meg ez az erőtér az abszurd „figurális" kikötést ? - Semmiképpen se tudatosan. Bár ha ez az erőtér nem lenne ott, tán eltűnne a figura is. Megszűnne a robusztus, hallatlan térhatása, amivel én az évszázadok jelenlétét akartam érzékeltetni. Hiszen ez a mozdulat évezredre érvényes gesztus kell legyen. Éppen ez volt az én dolgom, hogy ezt megcsináljam, hogy ez a gesztus tényleg benne legyen. A többi már filozófia. > VJ.