Esztergom és Vidéke, 1999

1999-08-19 / 33-34. szám

1999/14 IDŐ-MŰ- HELYI® 150 Muszka fogságom Nyomban a fegyverletétel után muszka huszárok vettek kétfelül kö­rül s aznap Zerindig kísértek bennün­ket, hol a tisztikar a beszállásolás al­kalmával, a legénységtől elkülönítte­tett, és továbbá is elkülönítve maradt. Másnap kijelöltetett a hely, ahol a tisztikarnak gyülekezni kellett, t.i. Sarkad. Reánk többé felügyelet nem gyakoroltatott. Aki közelebbi illető­ségű volt s hazatérésének módját tud­ta ejteni, bátran távozhatott, csak nagy ritkán lett valaki feltartóztatva. Szóval a muszka katonaság, de főleg tisztjei részéről előzékeny bánásmód­ban részesültünk. A muszka tisztek az osztrákokat nagyon szidták s a köztük uralkodó hangulat nagyon osztrák-el­lenes volt, miből mi jövőnket illetőleg kedvezőbb reményeket tápláltunk. Ami engem illett, Zerinden egy is­meretlen honvéd tiszttől, kantárostól nyeregestől öt forintért egy kis poni lovat vettem és egész Sarkadig azon mentem. Éhségemet az útról jobbra fekvő úri háznál csillapítottam. A la­kás tele volt honvéd és muszka tisz­tekkel, kik mint a vendéglőben, válta­kozva jöttek-mentek. (...) Beérkezve Sarkadra, felkerestem a házat, hol a zászlóalj tisztikara beszál­lásolva volt. Igen jól emlékezem, kö­zös ebédünk báránypörkölt volt és én igen jóízűen ettem a zsíros ételből, de meg is adtam az árát, mert egy óra múlva már a kolera minden előjelei mutatkoztak rajtam. Senki sem jött segélyemre, senki még csak érdekelt­séget sem tanúsított irántam, de nem csodálkozom, mert a kolera járvá­nyossá vált Sarkadon. Másrészt min­denki saját nyomasztó helyzetével és a bizonytalan jövő iránti aggodal­makkal volt elfoglalva. A könyörülő Isten kegyelme itt sem hagyott el, mint hosszúra terjedő éle­tem minden bajában, velem volt. Ugyanis volt profúzunknak egy 15­16 éves szőke kis leánya, annak részt­vevő szíve megesett rajtam, égető szomjam oltására vizet hozott és a jó illatos friss szénához vezetett és azzal betakargatott, hol lassanként izzadni kezdtem és reggel már világos volt, midőn mély álomból, felébredve sa­játos, idegen hangzású zenehangok üték meg füleimet. Kibontakozva a szénából, oly erőtlennek éreztem ma­gam, hogy visszarogytam fekhelyem­re, honnét láthatám, hogy egy csapat muszka katona volt sorakozva, és azok zene mellett végezték reggeli imájukat. A kis Róza észrevette jobbanlétemet, s megfogta karom, bevezetett a szobába és anyjával együtt ápolás alá vettek. Az Isten megjutalmazta ezáltal azon szívé­lyes előzékenységet, mellyel akis leány érdeklődését sikerült magam iránt fel­kelteni. A járvány mind követelőbben lé­pett fel és aznap magával ragadta Kor­ponay ezredest is, ki a térparancsnok­ság tisztét teljesítette. De ennek kap­csán ma is fájdalommal, kegyelettel és benső részvéttel emlékezem meg, hogy a kis Róza is augusztus 20-án, midőn Gyulára érkeztünk, megkapta a járványos betegséget, és ez oly erő­vel támadta meg őt, hogy 21-én virra­dóra kiszenvedett. Elképzelhető, hogy ezen esemény mily benső hatás­sal volt reám, ki úgyszólván Isten után neki köszönhetém életben maradáso­mat. (...) A muszka hadihatóság részéről, mint foglyok udvarias bánásmódban részesültünk, s rangunknak megfelelő ellátási fizetést kaptunk, napjára mint hadnagy, egy ezüst rubelt. (...) De nem hallgathatom el azt sem, hogy négy orosz gyalogos behatolt a szérűre, s hihetőleg a tisztek lova, vagy saját fekhelye számára, lakás­adó telkes gazdánkak csak akkor összerakott szénakazlát kíméletlenül kezdte megbontani. Tisztikarunk a gazda könyörgő szavára kardot rán­tott és a muszkákat kardlapozni kezd­te. Ezt egy muszka tiszt észrevette, és a futó muszkákat magának megje­gyezte és a századot összeállítva va­lami parancsot adott, mire azon em­berek amint a sorba álltak, előre nyúj­ták egyenként fejüket, s annyi pofont kaptak, míg össze nem estek. Éz volt rövid fegyelmi úton a példás igazság­szolgáltatás. Ugyanaz nap szemtanú­ja voltam annak is, hogy egy ulánus tiszt egy muszka gyalogost földre vá­gott és sarkantyús csizmájával rúgdalt meg; mert egy honvéd tiszttel gorom­báskodott. Ez is tanúsítja az orosz tisztek irántunki szimpátiáját. Az osztrákok átvesznek bennünket Augusztus 20-án Békés-Gyulára mentünk. Én, mint gyöngélkedő, a muszkák szívességéből kocsin ültem, ugyanezen kocsin ült Máltás Miksa volt iskolatársam is, ki később a pest­vidéki törvényszék főtelekkönyvve­zetője lett, ki hihetőleg máig is él. Ha emlékezetem nem csal, augusztus 21-én kardjainkat a gróf Wenkheim kastéllyal átellenben fekvő, de a kas­tély udvarában állott ház földszinti szo­bájában, amely a pitvarból baka nyílott, kellett halomra raknunk. Ugyanaznap történt az is szemem láttára, hogy a nagyvendéglő tágas termében a hon­védtisztekkel barátságos viszonyban együtt ülő muszka tisztek, a belépő osztrák tiszteket tüntető megvetéssel, gorombasággal fogadták, úgy, hogy azok kénytelenek voltak a közterem­ből visszavonulni. Következő nap folytattuk utunkat Arad felé és Aradra érve felszóllítot­tak, hogy a kocsik, lovak és málhák hátrahagyásával szálljunk le étkezés végett. De alig hogy leszálltunk, fegy­veres osztrák katonaság vett körül. Tá­bornokainkat és főtörzstiszteink nagy részét, miként értesültem, a Damjanich által, Görgey közbevetése folytán már átadott várba szállították, minket pedig, mintegy hétszázat az aradi oláhtemp­lomba zártak. Harmadfélnapig nem­csak enni nem kaptunk, de még mos­dani sem kaptunk vizet, sőt őrt állítot­tak az ajtó elé. Ezekből elképzelhető keserves helyzetünk. (A befejező rész következik) H-r«.c<. rJ^n^Jí A A. , GUÁtej CL WzavCíz ctJiusyvf <tX (Jjff- ­4xtui£trLJjfyt-x e^yrr^ié icfan. túi < UjJZécULÜ JZux. oA/Zí. AjtCtXlZdé, Ajísrrx&rx ej^-mJJ yfauJX ^xA^e^torllire-g, rulif^ux^ct idiXr^K TctirJC A. Wr^^tó JCidvtzvéé i^otZi^t^tt^, £*. JiiíLX. tik^lrJtj^ruinJi Cktí-s í^ ^ti^AiyU fc^dlT^k; C^k ijUaÁMvCC <£», Íj/y^Z [Mv-ytel^A^rJj m*«X~ ol^LfiX^üt rvuftXM*. l^hjy^-^^ £oueí<uc AerUc^-k t/^^jfi^. " 7. , , í/llhX AcgA, <Tvl, e /ru^Jl^xTK 'tóStíuti (<^0 , hjrukj^yi&ó fc^yg^tr ACLÍ<j if^f-f o^rry w^rvy^'í^j (ijkcl^tLu.1 SZJt, ÍÍA X tJ^íC^^yw UxfX t^yUuZ ^ tuú-y^ ttvius cKvit** exlsó-úTcJtíh^^ ff . J . ' j — ~ — — 'l^t Lám. uieCj,< tV^'/í/.,nu' vtU^r^K ^ *T/U*rC cLkJu<u£k a/d•Li-Ji ^ tzXjJ KcU^r^X^ C ét 'vwtíc^'C lir^Z 'he.sze, ^d^ost Á 9 6 A - tea ísxí^om -ÓStW-fc Wpvn:­vwwvvwwvwwvvvvwwv^^ Egy életút Világostól - Trianonig: WERTNER MÓR (1849-1921) A címbeh kutató jelentősége a szű­kebb szakkörökben jól ismert, kerek évfordulók alkalmából mégis illik rá emlékezni és emlékeztetni. Ezt tették három évvel ezelőtt - halálának 75. évfordulója alkalmából - Párkány helytörténészei, ahol élete utolsó év­tizedében tisztiorvos volt. Ott hunyt el 1921. június 8-án, és a hálás hely­béliek utcát neveztek el róla. A festett fémtáblát - ha készült ilyen egyálta­lán - hamar eltávolíthatták: helyére ma már senki nem emlékezik. Sőt a lelkes lokálpatrióta Vércse Miklós azt írta 1996-ban: „hogy hol nyugszik, ar­ról még annyit sem sikerült megtud­nom. A helyi öreg temetőben hiába kerestem sírját. Számításba jöhet még Esztergom, vagy a szülőhelye temető­je. Tán egyszer sikerül ennek is utá­najárni." Az esztergomi változat va­lószínűtlennek tűnt, mert 1921 nyarán aligha tudták volna a felrobbantott Duna-hídon a koporsóját átszállítani, így gondolhatta ezt a kitűnő orvostör­ténész, Kiss László is (lakhelye odaát: Csilizradvány), aki az alábbi sorok­ban tájékoztatta Vércse Lászlót: ,J\Jos, nem kell sokat járnia - elég kisétálni a párkányi zsidó temetőbe! Én 1995. augusztus 31-én jártam ott és a bejárati szemközti oldalon a 4. sorban, Weisz József és Dombori Mór ügyvéd síremléke közt találtam meg Wertner Mór sírját. Sajnos, nagyon elhanyagolt állapotban. Maga a sírkő a földön feküdt, szerencsére az írással fölfelé és így sikerült elolvasnom a következőket: Dr. Wertner Mór törté­netíró 1849. július 26. -1921. június 8. Lelke a múltban keresett meg­nyugvást, emléke a jövőben él" Hogy izraelita volt, még a szlová­kiai hitközség vezetőit is meglepte, mert neve (valószínűleg véletlenül) az 1929-es kiadású Magyar Zsidó Le­xikonból is kimaradt. Kiss kolléga le­vélben azon reményének adott han­got, ,jiogy a párkányiak mindent megtesznek majd azért, hogy Wertner Mór halálának 75. évfordulóján Pár­kány egykor híres orvosa és tudósa méltó körülmények közt nyugodhas­son szeretett városa temetőjében." Úgy is lett, a városi önkormányzat a Csemadok támogatásával példásan rendbe tette a zsidó sírkertet, egykori lakóhelyére kétnyelvű márványtábla került Emlékülést rendeztek, amelyre magyarországi előadókat is meghívtak. (Folytatás a IV. oldalon.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom