Esztergom és Vidéke, 1999

1999-08-19 / 33-34. szám

EM LÉ K-M Ű-HELY • 1 849 1999/14. (Augusztus 2. - Debrecen) Az orosz Cserkesz lovasság egy része szintén csatárláncba oszlott, miután a magas kukoricában tömeges támadást nem intézhetett ellenünk, s így ritka, de megújuló csatártűzben folytattuk egész éjfélig visszavonulásunkat, midón az üldözők elmaradtak. Derecskéhez érve láttuk, hogy ágyúink nagy része megmaradt és hogy lovasságunk és gyalogságunk, bár kissé rendetlenül, de más úton megérkezett. Innen a visszavonulást egész Püspökiig folytattuk majdnem megállapodás nélkül. Oly nagy járatot életemben még soha sem tettem, már alig bírtam a járást, s talán el is maradtam volna, ha egy Nagy nevű tizedes fel nem szólít, hogy kapaszkodjam karjába, s vonszolt sokáig magával, mígnem pihenőre tértünk. A felsoroltakból világosan kitűnik Görgey tendenciája, mert az alig két mértföldnyi távolságra fekvő Vámospircsről a csata tartama alatt annál inkább megérkezhetett volna, mert a Nagy Sándornak kiadott parancs folytán a csata bekövetkeztét előre tudta, s erre a reggeli ágyúlövések is eleve figyelmessé tették. Ekkor lehetővé vált volna a muszkáknak teljes visszaszorítása, de ő egészen bosszújának élt. (...) A debreceni vereség és a további vonulásunkon teljesen hiányzó élelmezés, hadtestünk hangulatát teljesen tönkre tette és mondhatom, csataképtelenné vált. Napokig nem kaptunk ennivalót, mindannyian főtt, sült kukoricával és a földeken bőven található dinnyével táplálkoztunk. A vingárdi csata Augusztus 9-én Új-Aradon töltöttük az éjet, s ott jutottunk kenyérhez és húshoz, de a legénységet ez más kedvre nem derítette, oly nagy volt a levertség és a végleges következményekben való rideg megnyugvás. Az többé apathiájából felrázható nem volt. Annak a hadtestnek zászlóaljai, melyek először hágtak fel Budavár falaira és léptek a várba, teljesen elcsüggedve valának, látva és érezve Görgey ellenszenvét, mely a legkritikusabb pillanatban feláldozta őket Debrecennél azáltal, hogy bár tehette volna, segélyére nem jött. Sőt hallomásunk szerint Görgey törzskarával az egész hadtestet gúnnyal illette, mit a szárnyaló hír hozzánk is elhozott. De reánk virradt augusztus 10., és a hadvezérlet kötelességünkké tevé, hogy az előrenyomuló osztrák hadseregnek visszaverését eszközöljük. Vingárd felé menve, Új-Aradtól aláhajló völgybe beszállva, az ellenséget az átelleni domb-emelkedésről és az attól balra elterülő keskeny erdőségből űzzük el. Közel érve, századunk csatárláncba oszlott. Velünk szemben osztrák vadászok álltak. Mi képeztük a sereg balszámyát, felhatoltunk a keskeny erdő felső széléig, az ellenség az ott elhúzódó árokpartról kezdte meg a tüzelést. A találkozásra, mintha a zászlóalj legénységét új élet szállta volna meg, fürgén közeledett közelebb az ellenfél állásához, midőn azonban a tüzeléshez fogott, akkor keserűen kelle tapasztalnia, hogy az idő viszontagságaitól átázott s rozsdásodni kezdett fegyvereink közül alig 20-30 sült el, a többi csütörtököt mondott, mi pedig ki voltunk téve az ellenség élénk tüzelésének, anélkül, hogy viszonozni képesek lettünk volna azt. Ez megfélemlést vont maga után, s megkezdtük az erdőből rend nélkül a visszavonulást. Svaiczer kapitány újból össze akarta szedni a zászlóaljat, s már-már azt hittük, hogy a zászlóalj rendezése sikerülni fog, midőn az út magaslatán álló osztrák tüzérség a zavart látva ellenünk irányítá lövéseit, mire a zászlóalj vad futásnak eredt, sietve mindenki, hogy kiérjen az ellenség lővonalából. Magam is futottam a többivel, s annak köszönhettük menekülésünket, hogy jó tüzérségünk az ellenség előnyom ulását megakadályozta. Midőn ÚjAradhoz közel Máriásy ezredessel találkoztunk, ő azon szemrehányást tette, hogyha még egyszer, ez a különben jó zászlóalj ily csúnyán megreterál, megkartácsoltat bennünket, mire a legénység azt kiáltotta elkeseredésében, hogy lelőjjük a tüzéreket, még is elszaladunk. Tessék a zászlóalj korábbi szellemét ezen nyilatkozattal összehasonlítani. Őrnagyunk nem volt velünk, hanem felkötötte karját, hogy távolmaradásának elfogadható színezete legyen. Bizonyosan tudta már, hogy nincs komoly célja annak, hogy a veszett ügyért életét hiába feláldozza. Visszatérvén Új-Aradra, a falu végén torlaszokat kezdtünk építeni. A fegyverekből a régi töltéseket kiszedtük, hogy használhatóvá váljanak és annak elkészülte után nyugalomba tértünk, de az ellenség az előnyomulást meg sem kísérelte. Következő reggel Görgey hadtestei előrenyomultak és az osztrák-erővel - velünk együtt - hadállást foglaltak el, de sem mi, sem az osztrákok támadásba nem bocsátkoztak, este pedig Ó-Aradra vonultunk vissza. Itt találkoztam menekvő sógorommal és többel a menekülő pest megyei tisztviselők közül, akik azon hírt mondták, hogy Kálmán testvérem a szegedi robbanás áldozatául esett. Utánagondolva a vingárdi vagy dreispiczi csatának és Görgey augusztus 11-ei felvonulásának, eszünkbe jutott, hogy Görgey a vingárdi csatát velünk csak azért insceniroztatta (= játszatta le), hogy meggyőződjünk, hogy körül vagyunk véve, és ha még a bekövetkező fegyver-lerakást ellenezni akarnánk, attól kedvünket elvegye, és ez sikerült neki. Boldog volt és szabadon rendelkezhetett, mert a diktatúra kezében volt. A világosi fegyverletétel Másnap, augusztus 12-én megindultunk Világos felé, hol legszebb reményeinket temettük el. Ott tábort ütöttünk, s ozsonna tájban megjelent az orosz lovasság egy csapata és az Arad felé vezető utat elzárta. Már jókor délután híre terjedt a bekövetkező fegyverletételnek. De már akkor a nélkülözésektől megtört hadsereg az ellenállást vagy ellenmondást meg sem kísérlette. Ámbár zúgolódás volt a táborozó csapatok között hallható. A legénység 15 napi zsoldot, a tisztikar egy havi fizetést kapott, felét Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei Haynau-tisztek győzelemittas koccintása 1849. augusztus 18-án ezüstben, felét magyar bankjegyben. Nem volt tábortűz, honnan Görgey, az áruló fejére átok ne szállt volna, a legénység egy része kétségbe esésében sírt, töltényüket a tűzbe dobták, úgy a gyalogság, valamint a tüzérség. Én is azt kívántam Görgeynek, hogy háromszáz évig éljen és mardossa a lelkiismeret. A fegyverek nagyrészét használhatatlanná tették, de az mitsem segített rajtunk, mert nem volt út és mód a nagy katasztrófa elhárítására. Akövetkező napon vagyis augusztus 13-án hadrendbe álltak a zászlóaljak és könnyezve mentünk el, a tüzérek és lovak nélkül álló gyönyörű ágyúsor mellett, melynek hangja kísért véres és gyakran győzelmes csatáinkon. Görgey törzskarával elvágtatott mellettünk, kék selyem, fehér csillagokkal áttört kendő volt fejére kötve, mi a hűtelen vezér érdekességét emelte. Mit érezhetett hideg, számító szívében, csak a titkok örök Istene tudná megmondani, hogy annak mélyében nem volt-e néma szemrehányás, avagy metsző fájdalom, de az hideg, merev arcáról nem volt leolvasható. Mit érezhetett megtört gőgjében, midőn a muszka tábornok valóban kevély és fényes kísérete előtt meghajtá fejét és megalázkodva nyújtá át képletileg hadserege fegyverét. Azon muszka hadsereg előtt, mely fölöttünk és velünk szemben egy győzelmes eldöntő csatát sem vívott. Ámde úgy volt ez a sors könyvében megírva. A magyar nemzet ismét a mértéktelen nagyravágyás és versenygés áldozata lett. A zászlóaljnak felvonulása, a huszárság elhelyezése, a nagy, messze elterülő sík téren, egymástól oly távolságra történt, hogy a szétszórt csapatok egymást alig láthatták. A mi zászlóaljunk Szőllős és Pankota között állapodott meg. A hangulat leverőleg komor és néma volt, mintha mindenki átérezte volna ezen eseménynek a magyar nemzet életére és jövőjére kiható fontosságát. Mikor a zászlóalj megállt, az első öt század előbbre vezényeltetett, a századok egymáshoz oly távolba állíttattak fel, hogy minden század között három lépésnyi távol keletkezett. A fegyverek felhangzó tompa vezényszóra gúlába rakattak, és a legénység a féljobb elhangzása után kivonult a fegyversorok közül. A kivonulás után muszka gyalogőrség állíttatott kétfelől a fegyversorok mellé. Ekkor vette észre az őrnagy, hogy a tölténytáska és szuronytok a legénységen rajta maradt, tehát újabb vezényszóra bevonultunk a fegyversorok mögé, és annak a fegyverekre akasztása rendeltetett el. A muszkák előtt ezen mozdulat érthetetlen lévén, az őrizetre kirendelt gyalogság megdöbbenve és ijedten látta azt, és mindannyian, mint a nyárfalevél reszkettek. Mi, tisztek megtartottuk kardunkat. Ugyanakkor átadatott a jelenvolt muszka parancsnokló tisztnek a zászlóalj legénysége és tisztikarának létszámát feltüntető kimutatás, melyből kitűnt, hogy Bácskából 1600 fővel kiindult létszám 475 főből állott a fegyver átadása alkalmával, miből kiviláglott az is, hogy az általam leírt 1848/49. évi hadjárat folyamán veszteségünk 1125 embert tett. (Folytatás a III. oldalon.)