Esztergom és Vidéke, 1999

1999-07-22 / 29-30. szám

10 július 22. A Mattyassovszky (ma Etter) ház Könyvek, könyvek, könyvek - a padlótól a fal magasságáig, szépen sorbarakva és ömlesztve; mintha láthatatlanul - éjszaka - szaporodnának, s nem találva már maguknak helyet, itt-ott megindultak volna, mint egy-egy könyvzuhatag. A nagykapu nehezen nyílik, súlyos és hatalmas, mint a régi palotáké, s-a bejárat előtere után - mielőtt a lakásba lépnénk, ott van az előbb említett könyvtár, a lélegzetelállító, a monumentum: egy ember, sőt egy család emlékműve. Igaz, ma már csak torzó, töredék, mint annyi más ebben az ezeréves múltú városban. A kapuk mindig valahova nyílnak, valami feltárul kinyitásukkor. S nem ilyen csodálatos kapuk maguk a könyvek is? Mint egy kíváncsi kamasz, aki felfedezni indul, sorban nyitogatom őket: s lám először az ókor nagyjai vonulnak fel tekintélyes kötetekben, majd a XVIÜ. század műromokkal tarkított kastélykertjében egy költőt látok ülni a padon (egy megviselt, de szép kiállású könyv Ányos Pál munkáit rejtegeti); most meg Körmöcbányán vagyunk 1813-ban, hogy részt vegyünk az éppen ünneplőben kivonuló gimnazisták évzáró ünnepségén (amit egy szép kivitelű, de manapság már igen elhasználódott állapotú értesítő tesz lehetővé). Ismét egy újabb helyszín: Bécs 1822.Argauer Máté esztergomi plébános ünnepi beszédet mond magyarul Szent István király ünnepén (egy kis noteszformájú nyomtatott könyvecske, ami a tenyeremben elfér, őrzi a beszédét) - mintegy felel rá „néhány méterrel" arrébb zöld papírkötésben Péterfi József prédikátor, aki „kibúcsúzó" beszédét mondja 1937 júniusában a marosvásárhelyi református vártemplomban... S jönnek tovább újabb és újabb szereplői a XIX. századi magyar történelemnek, tudománynak és irodalomnak: az 1849-es törökországi emigránsok, a forradalmi magyar szellem Esztergomi kapualjak és udvarok (II.) M wm * •1 M 1 ttps mm * ni —r w 1 1 1 r wk . m 1 1 i il 1- \ Bánhidy László felvétele rövid időre elhallgatott, majd később újra szóhoz jutó - már úgy is mondhatnám, jogilag polgárosodott - alakjai: Eötvös, Horváth Mihály, Rómer Flóris, Gyulai Pál, vagy a helybeliek közül Pór Antal és Feichtinger Sándor. Nem hagynak kétséget elismertségükkel kapcsolatban a 19. század nagytudású esztergomi főpapjai sem: egy Jordánszky, egy Knauz Nándor, Fraknói Vilmos, vagy éppen Prohászka Ottokár. De soroljuk csak bátran ide Jedlicska Pált, KoHányi Ferencet és Maszlaghy Ferencet, sőt Majer Istvánt is. S miközben elmélázunk a Vaszary Kolos idejében kiadott Hazánk és a külföld című kiadványban a vármegyéről szóló ismertető fölött, egyszercsak máris átléptünk a végzetes 20. századba. Folytassuk-e tovább a történelem megidézését? Most talán ne! Hiszen az említett főpapokon kívül még alig szóltunk a városi eseményekről, s azoknak (mintegy 150 évet átfogó) írásbafoglalásáról, s magáról az író és bibliofil Etter Jenőről, hogy megtudjuk, ő mit tartott fontosnak feljegyezni arról a korról, amiben élt (1897 — 1973). A kutatónak szent ámulat kézbe venni naplóját, egyéb írásait, amik szintén itt szunnyadnak a porlepte „régi" könyvek között. Ez a ház és a kapualjába zsúfolt emlékek: könyvek, írások, oklevelek, levelek gyűjteménye akkora kincse a városnak - no és természetesen elsősorban a családnak -, ami országos viszonyításban is bármely jelentős muzeális magángyűjtemény mellett megállja a helyét. Feldolgozása, bemutatása kívánom, hogy a helybeli értelmiség alkotó erőinek legyen megtisztelő feladata. Balogh Attila Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei Már reggel volt, midőn az előőrsöt a zászlóaljhoz behívták, s indulási parancsot kaptunk, utunkat azonban a tömérdek menekülő kocsija akadályozta. Már javában folyt a támadó oroszokkal az utcai csata, midőn a keskeny gombáspataki hídon áthaladva, az emelkedő hegy erdő borított magaslatára értünk és az utócsapatot képező pár huszár jelentette, hogy a muszkák nyomunkban vannak. A rétsági rövid csata és a visszavonulás Csapataink már mind előre haladtak, részben más irányt véve. Tehát kettőztetett lépéssel haladtunk és midőn a rétsági határnak is ritka erdővel szemközt fekvő magaslatára értünk, az erdőszélből megszólaltak az orosz ágyúk, de a mi ütegünk is készen várta a támadást. Úgy álltunk meg a hegyoldalon, hogy úgy ami, valamint az ellenség golyói fejünk felett repültek át. Midőn az ellenség nyomozása megszűnt, tovább indultunk. Ekkor láttuk, hogy az országúttól balra, előttünk fekvő kocsma, vagy gazdasági épület táján megelőztek bennünket a kozákok. Szerencsére egy visszavonuló huszár divízióra bukkantak, mely megkergette őket. Ezután Balassagyarmatig háborítlanul haladtunk. Felemlítem közbevetőleg, hogy Balassagyarmaton egy kenyér csak öt forintért volt kapható, de még ez áron is elkelt. A legénység krumplit szedett az út melletti földekről. AGy armat mellett elvonuló keskeny vízen áthaladva, a hidat szétromboltuk és a víztől jó puskalövés távolságra tábort ütöttünk. A legénység berakta a vízzel telt kotába a krumplit, hogy megfőzze azt. A tüzek már égtek, a víz imitt-amott forrni is kezdett már, midőn a kisfolyam túlpartján ismét megszólalt az orosz ágyú. Kénytelenek voltunk tehát jóval hátrább vonulni, s éhségünket félignyers krumplival enyhíteni. A velünk találkozott Kóburghuszárok jóval távolabb verték le tábori karóikat. Előőrsöket áhítottunk ki s eszerint mi fedeztük a hátráló három hadtest vonulását. De azt fájdalmasan kellett tapasztalnunk, hogy az előttünk elvonuló hadsereg, az élelmiszereket teljesen felemésztette és nekünk nem volt mit ennünk. (...) A zászlóalj és a huszárság látva, hogy élelmet sehonnan sem kap, panaszba tört ki. Azalatt míg a zúgolódás tartott, egy Vojnics nevű tizedes azon kérdést intézte hozzám súgva, hogy eszem-e sülthúst? Már hogyne enném, ha volna, válaszoltam, mire egy jó darab sülthúst nyomott a kezembe, mit kenyér nélkül jóízűen megettem, később tudva csak meg, hogy az elesett huszárló húsából ettem, mi azonban engem nem alterált. A zászlóalj ismételt panasza következtében elhatároztatott, hogy a völgyszorosban fekvő kis faluból requisitio (= rekvirálás) útján szereznek élelmet és ez meg is történt. Szántuk a szegény, ha jól emlékezem, tótajkú lakosságot, de a szükség törvényt bontott. Az első orosz parlamentair Még aznap megkaptuk a továbbindulási parancsot, és Losonc mellett elhaladva már sötét este volt, midőn egy erdő széléhez értünk. Hintóba ülve két orosz tiszt, fehér kendővel bekötött szemmel követségbe érkezett, kik zászlóaljunk éljen riadalma mellett haladtak el Görgey rimaszombati főhadiszállása felé, mi ha igaz, július 20-án történt. Már ekkor nem volt oly rémes a muszka, mert elterjedt a hír közöttünk, hogy a legénység bántatlanul haza fog bocsátatni. Azon tisztek pedig, kik szolgálni kívánnak, az orosz hadseregben rangjuknak megfelelő állást fognak nyerni. Szóval Görgey propagandája működött. Sőt imitt-amott beszéltek arról is, hogy Constantin vagy Leichtenberg orosz nagyherceg lesz a magyar király. Hogy az orosz alkudozások mily eredményre vezettek, arról mi kis emberek csak felületes tudomással bírtunk, csak az az egy tűnt fel előttünk, hogy míg Váctól Balassagyarmatig hevesen üldöztettünk az orosz haderő által, addig most több nyugalmat, majdnem azt mondhatom, nagyobb biztonságot élveztünk. (Folyt, köv.)