Esztergom és Vidéke, 1999

1999-06-24 / 25-26. szám

14 Egzt&rgom és Vkiéfce A Magyar Turista Egyesület 1891. szeptember 26-án alakult. 1910-ben átszervezték, Budapesten székelt az anyaegyesület, és a fokozatosan alakult vidéki osztályokkal folyamatosan bővült a MTE. Az esztergomi osztály 1911-ben alakult és jelvényük is volt, mégpedig a MTE jelvénye kiegészítve E.O. 1911 felirattal. Az egyesület alapszabályának megfelelően a következő célok megvalósításával foglalkoztak: turista menedékházak létesítése; jelzett turistautak készítése és fenntartása; karácsonykor a környéken egy-egy falu szegénysorsú gyermekeinek a megajándékozása; a tagság részvételével közös túrák szervezése, valamint útikalauzok kiadásában történő közreműködés. A MTE-EO tulajdonában lévő turista menedékházak száma az 1930-as évek végére 4 lett: vaskapui, feketehegyi, klastrom-pusztai és mogyorósbányai. A kezelést bérlőkre bízták, akik - Feketehegy kivételével - helyben laktak. A feketehegyi turistaházat az EO-on belül az 1930-as években alakult Dorogi Asztaltársaság kezelte. Ha szükséges volt, előzetes bejelentés alapján a helyszínre mentek. Édesapám postafőpénztáros volt és ezért a turisták a '30-as években megválasztották pénztárosuknak. A pénzkezelés mellett a turistaházak kezelésének felügyelete is hozzátartozott. Ezért évente többször is felkereste a turistaházakat, ellenőrizte állagukat és a gondnokok tevékenységét. Ha iskolai elfoglaltságom engedte, elkísértem ezekre az utakra, amelyeket mindig gyalogosan tettünk meg. A vezetőségből legalább egy tisztviselő is elkísérte, akivel megtárgyalta a látottakat és csak utána írta meg a jelentését. Tavasszal mindig komoly feladat volt az EO illetékességi területén lévő jelzett turistautak jelzéseinek felújítállyen volt A Magyar Turista Egyesület esztergomi osztálya sa. Heteken át készültek a jelzócsoport tagjai, apám megvette a festékeket, ecseteket, kacorokat stb. és módszeresen végigjárták a jelzéseket. Amelyik kifakult, megerősítették, amelyik elpusztult, pótolták. Karácsony előtt már hetekkel előbb készültek a kihelyezett karácsonyfa ünnepségre. Először a falut kellett kiválasztani, majd a helyi jegyzővel az ünnepség részleteit tárgyalták meg. A jegyző írta össze a szegénysorsú gyerekeket és a kívánságlistát, hogy kinek mi jönne a legjobban, a cipő, ruha méreteket, esetleg a szükséges liszt, cukor, zsír mennyiséget. A karácsonyfáról is a jegyző gondoskodott, a turisták az ajándékokat tették a fa alá. A helybeliek hálából kis ünnepséget szerveztek műsorral egybekapcsolva. Az egyesületi tagok összetartozását a közös kirándulások mélyítették el. Minden évben volt egy közös kirándulás Dobogókőre és Feketehegyre, ezen szinte minden járóképes tag résztvett. A többi túrákon változó volt a megjelenés. Az én első dobogókői kirándulásomon óvodásként úgy öt évesen vehettem részt. Akkor még nem vitt épített kövesút Dobogókőre sem Esztergomból, sem Budáról. Budapest felől az utat akkor építették, de mégcsak valahol Pilisszentkeresztnél tartottak. A Kétbükkfa-nyeregben még állt a két hatalmas bükk. Pilisszentlélekre is csak kocsiút vezetett, onnan tovább csak erdei út. A tízóraizást a Pilisszentlélek feletti forrásnál (amely az 1930-as turistatérkép szerint Kálmán-kút) tartottuk, ahol akkoriban padok, asztalok voltak. Idáig lépést tartottam, ezután a meredeken már nem bírtam a nagyokkal az iramot, meg-megálltam, kértem apámat vegyen fel. Ő azonban azt válaszolta, egy turista nem nyafog, hanem gyalogol, várt míg kifújtam magam, aztán mentünk tovább. A többiek már régen Dobogókőn voltak, amikor elértük a „Kétbükkfát". A neheze részemre csak ezután következett, az utolsó 3 km-t szinte vánszorogtam. Reggel 6kor indultunk Esztergomból, s valamikor 14 óra felé értünk fel Dobogókőre, de felértünk. Számomra rövid volt a pihenő, mert hamarosan indultunk Dömösre, hogy eléljük a hajót, amivel Esztergomba utaztunk haza. A Feketehegyre vezető kirándulás nem volt ilyen fárasztó, mert közelebb volt és hazamenetelt sem siettette semmi. Számos kisebb kirándulást is tettek Édes apámék. Fő társa Vitái Pista bácsi nyugalmazott igazgató-tanító volt, akivel órákig sétáltak az erdőben szótlanul, majd a végén megállapították, hogy jól kibeszélgették magukat. Sokat kirándultam Szedmer József nyugdíjas nyomdásszal és Szarvas bácsival a Széchenyi-téri Szabó vaskereskedő apósával. A különböző rövidebb túrákra számos tagtársunk is elkísérte őket. A szemináriumból Béres István (Pista úr) és Bartl Lőrinc (Lencsi bácsi) tanárok, később kanonokok is rendszeres túrázók voltak, de csak hétköznapokon. Édesapám erős dohányos volt. Hat napig a postán dohányfüstbe burkolva dolgozott, ezért vasárnaponként, hacsak tehette, kirándult. Hanem volt társ, akkor magában, mert mint mondta - a tüdejét ki kell szellőztetni! Télen is túrázott. Csodálatos volt a havas táj, a hóban botorkáló őzek, szarvasok, vaddisznók látványa. Az erdőben mindig csendben kellett lenni, akár a templomban, cserében a zúzmarás fák és az erdei állatok látványa volt a jutalom. Eme emlékek hatására választottam az erdészetet... A turisták dalárdát is szerveztek, karnagyuk Hajnali Kálmán tanító (Vitái Pista bácsi veje), szólóénekesük Kemény Miklós városi levéltárnok volt. Az ünnepségeken vitéz Holló Kornél szobrászművész rendszeresen szavalt. Fárikúthoz, Búbánat-völgyébe a családtagok is kirándultak. A tagdíjakat apám szedte be, a központot megillető részt befizette, ezért minden tag megkapta a Turisták Lapját, a maradékkal gazdálkodtak. De ez nem sokra volt elég, a karácsonyi ajándékozásra külön gyűjtést szerveztek és ezekből fedezték az ajándékok árát. Úgyszintén gyűjtés alapján jött össze a vaskapui Szűz Mária kőszobor készítésének és felállításának a költsége is. Erről az Esztergom és Vidéke 1991. évi 32., illetve az 1992. évi 32-33. számában már olvashattunk. A turistaházak is közadakozásból és a tagok áldozatos munkavállalásával jöttek létre. Végül: az útikalauzok közül Vitái István: Esztergom környéke (Ara 50 fillér. Esztergom, 1932. „Hunnia" Könyvnyomdavállalat) című kiadványt említem meg. Németh Ferenc oki. erdőmérnök Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei 1849. június 18-július 6. (Esztergom - Tinnye - Komárom) A sebesültek listáját megkaptam és 36 sebesülttel az esztergomi kórházba mentem. A kocsik lassan haladtak és valóban örültem, midőn betegeimet az esztergomi régi kaszárnyába, mely kórházzá volt átalakítva, átadhattam, magam pedig a majdnem szemközt fekvő „Magyar Király" című szállóba szobát nyittattam és öcsémnek, ki ott diákoskodott, megizentem, hogy itt vagyok, ki azonnal jött és velem töltötte a kínos éjszakát. Másnap korán keltünk tudva, hogy édesanyánk minden szombaton be szokott jönni. A kórház elé állvavártam érkeztét. Látvaanyámat jönni, megállítottam kocsiját és hozzá közeledve üdvözöltem őt, ki rátekintve eltorzult arcomra, az első pillanatban nem ismert fel. Majd leszállt a kocsiról és a megyeház pénztári hivatalába vezeti be, hol Hegedűs Miklós tinnyei birtokos volt a pénztárnok, és odasúgta, hogy itt várakozzam reá. Én az urakkal, kik nagyrészt ismerőseim voltak beszédbe eredtem, mi alatt atyám Gyözei Viktor őrnagy térparancsnokhoz sietett, kérve őt, hogy engedje meg, hogy gyógykezelés végett haza vihessen. Azonban az őrnagy azt válaszolta, hogy nincs tudomása ittlétemről, ha pedig netán szökevény vagyok, azonnal agyonlövet. Ezen megjegyzés után kétségbe esetten jött vissza atyám a pénztárba és félrevonva kérdé: „Nem szöktél meg fiam?" És elmondá a térparancsnok fenyegető nyilatkozatát „Dehogy édesapám! Menjünk hozzá" - mondám. Belépve az őrnagyhoz eltakartam zsebkendőmmel arcomat, egyébként katonásan állva meg előtte. Nevem zászlóaljam és ittlétem okáról kérdezősködött. Én megadtam a választ, és levettem arcomról a kendőt Midőn meglátott, meglepetve kérdezte, hogy miért nem jelentkeztem nála? Es miután felvilágosítám, hogy én a kórházba vagyok felvéve, és hogy sebesülteket szállítottam, az kérdé, hogy hány éves vagyok? És midőn mondtam, hogy 16, hozzám fordulva megjegyezé, hogy ő is korán lett katona, s koromban már 10 csatában volt. Én is megemlítettem előtte, hogy úgy a téli, valamint a tavaszi hadjáratban résztvettem. Kezét nyújtá és 14 napi szabadságot adott, hogy magamat gyógyíttathassam. Az apámnak is nagy kő esett le szívéről és még aznap haza vitt A háziorvosunk ügyes ember lévén, mindent elkövetett, hogy mielőbb felépüljek, mi rövid idő alatt sikerült is. Én azonban a teljes gyógyulást nem vártam be, mert annak hírére, hogy Almás körül német lovasokat láttak, július 5-én Esztergomba utaztam s némi bevásárlás után, még aznap átvitettem magam Párkányba, ahol Feigler Jánossal, az újházi vadászok tizedesével (későbbi megyei tisztviselő társammal) találkoztam. Közösen fogadtunk kocsit egész Bátorkeszig, hol zászlóaljammal találkoztam július 6-án, melynek rendeltetése volt az alsó hadsereggeli egyesülés. Azonban még aznap ellenparancsot kaptunk, minek folytán vissza kellett mennünk Komáromba. Kapitányom szemrehányást is tett, hogy teljes felgyógyulásomig miért nem maradtam otthon. (Folyt köv.)