Esztergom és Vidéke, 1999

1999-04-22 / 16. szám

IV M ÍJ V E K ÉS É V EK • V Á R O S V I L Á G iwn Szinte nevetségessé válik, aki a líra halála ellen szól. Majdnem olyan nevetségessé, mint aki este erősítgeti, hogy reggel ismét fölkel a nap. Hiszen amíg lesz emberi szív és agyvelő, melyeken a lélek fuvalma zendül, amíg lesz akácvirág és primula, bárányfelhő és mocsári gólyahír, fehér menyasszonyi fátyol és bánatos férfiarc, tavaszi villám és őszi eső, addig lírais lesz. Líra csak akkor nem volt a földön, amikor a saurusok szörnyeit még nem pásztorleánykák legeltették és csak akkor nem lesz, amikor a föld majd megszabadul furcsa terhétől s egyben vonzó ékességétől: az embertől. (...) Nem a líra halála, hanem a líra élete érdekel. Nálunk minden megyének, városnak, községnek, közületnek költője van. Költőben nincs hiány, a versolvasó közönség azonban csappant Miért? Vannak kérdések, amelyekre akkor válaszolunk helyesen, ha semmit se válaszolunk s ha válaszoltunk valamit, a helyesbítés nagy gondja száll a helytelenség tudata mellé. Az emberi szellem rétegződését kellene pontosabban ismernem talán. Tudnom kellene a gazdasági élet, a fejlődő technika s a szellemi érzékenység kiegyenlítődési szakaszát Hatalmas tanulmányt kellene írnom a test uralmáról, amelyben élünk s az uralom eltaposott áldozatai között fölismernem a lírát. Jelenleg azonban az előbbi hiányok póüása s a tanulmány megírása lehetetlenség számomra. A vonat zakatol, az alagút füstje apró bogarak és hosszú kígyók módjára sündörög közénk. Mint mikor egy nagy fekete állat valami csoda folytán ezer kicsiny állatra esik szét, bogarakra és kígyókra S a füst kínzó szagában az elmúlás oszló hullájára ismerek, mely néhány pillanatra most fülkémre terpeszkedik. Gonosz és ártó leszek ismét ettől a szagtól. Arra gondolok, hogy sok más ok között, melyek a líra koronájára rozsdát permeteznek, első és leghatékonyabb a lírai költők ügyeüensége. Eljátszották az emberek rokonszenvét. Legtöbben közülök értheteüen, homályos, bonyolult nyelven szólnak, melyet kevesen értenek. Ki inná örömmel ez erdei forrás vizét, ha minden kortyért csákányoznunk kellene a sziklát amelyből buggyan a víz? (Városi István: Hét nap. 1944.) Nagy Katalin: Most még... Most még zöldellő lombok nyúlnak az égig, És a madarak dalától hangos a lég. Most még suhogó nádat lenget a szellő, S kósza kis bárányfelhőt legeltet az ég. A sötét éjjelek is mind megenyhültek, Az ég fekete bársonyán ezer csillag Sziporkázik, s fényét tükrözi a tó. Alszik a világ, nincs ébren csak a visszhang. Álmodik az ember szép szelíd mosollyal, Ilyenkor nem bántja már a gonosz világ. Gyermekké válik, vesztett kincsét megleli, Boldogság várja, milliárd és milliárd. De az Istenért, kérlek ne ébreszd fel öt, Kell, hogy néha ártatlanul vidám legyen! Mert szerepet játszó nappali személyét, Ilyenkor leveti, a sötét éjjelen. És kisgyermekként kétséggel telve néha Felsír: Fogadj örökbe, most és örökre Te kemény és szívtelen, kegyetlen világ! Engedj hát végre vidámabb körödbe! Most még remélek, álmaim nem hagytak el! Most még hiszem, hogy az életem jobb lehet, És ha látom, valakit elfog a kétség, Azt is hiszem, hogy jó szívvel segíthetek! A 60-as években lezárultak a neoavantgárd és egyéb modernista törekvések, felváltotta őket a „modern utáni", „modernen túli" ún. ,posztmoderni". (Az elnevezést valószínűleg Nicolaus Prevsner teremtette 1966ban.) Először az építészet terén jelentkezett; szülőhazája az USA. Innen terjedt tovább, és pár éven belül már Nyugat-Európában is erőteljesen éreztette hatását. 1970-re elkészült a német posztmodem irodalom főműve, Arno Schmidt: Zuboly álma c. regénye. Egyesek szerint a posztmodern nem egyszerűen művészeti irányzat, jóval több annál. A XX. század utolsó harmadának uralkodó világnézete, amely a gátlástalan önkifejezés érdekében minden addigi normát kétségbe von, minden formát elvet. A posztmodern művészek úgy vélték, hogy általuk abszolút, „végső" művészet születik, amit majd nem követ „újabb irányzat". Teljesen szkeptikus világszemléletük tagadja a folyamatos szellemi fejlődést, vagyis azt, hogy az új gondolatok az előzőeknél jobbak lehetnek, inkább javára válhatnak az emberiségnek. A posztmodern ideológiának megalkotása óta azonban eltelt több mint harminc év, ezalatt világunk gyökeresen megváltozott. Az ipari termelés hihetetlen mértékben megsokszorozódott, s ennek következtében előre nem látható környezeti és társadalmi problémák kerültek felszínre. Ami korábban csak esetleges, homályos jövőkép volt, az mára véresen komoly valósággá vált. A 60-as évek lidércnyomásos kényszerképzete, a természet felett álló ember mítosza az ezredforduló közeledtével szertefoszlott. A természetet, az emberi lélek végső menedékét napjainkra mélyen átjárták az ipari civilizáció ártalmai. Hazánkban és az egyesülni látszó Európában új gazdasági és politikai helyzet van kialakulóban. Akaratlanul is felvetődik a kérdés: megfelel-e eddigi művészetünk és filozófiánk az xwwwoooc<woocwooc<>>^^ Posztmodern Posztumusz avagy a regionalizmus szellemisége az ökológiai költészetben új évezred új igényeinek, új kihívásainak? A szükségszerű változtatás előzményeit az új problémák megjelenésének idején kell keresnünk. 1968 áprilisában Aurelio Peccei olasz közgazdász vezetésével megalakult a Római Klub, az első tudományos szervezet, amely behatóan vizsgálni kezdte az emberi civilizáció és a természet kapcsolatát. Idővel a szervezethez egyre több tudós, közgazdász és egy új tudományág képviselői, az ökológusok csatlakoztak. (Az ökológia a biológián belül egy önálló tudományág, amely a zoológiából alakult ki.) Egyre több szervezet jött létre világszerte, melyeknek célja a természeti értékek megőrzése, illetve az okozott károk helyreállítása. A társadalomban új értékrendet teremtettek azáltal, hogy feltárták - feltárják - a problémák valódi okait, és megmutatják a megoldás útját. ,folitikai, igazságszolgáltatási és katonai rendszerünk a válság szélére sodródott, és látnunk kellene, milyen egyéb veszélyek is fenyegetnek: az emberiség morális és ökológiai válságba került, s a következmények egyszerűen kiszámíthatatlanok. Szembe kellene végre nézni a valósággal, bármilyen is az... (A. Peccei, a Római Klub elnöke) A problémák feldolgozására a posztmodern művészet alkalmatlanná vált, mert szellemi hátterét a 60-as évek mára már messze túlhaladott gondolkodásmódja hozta létre. A posztmodern halott. Függetlenül attól, hogy egyes művészek tudomást vesznek-e róla, vagy sem. Nincs ugyanis „végső művészet"; csak egymást követő, folyamatosan fejlődő és változó irányzatok láncolata létezik. A posztmodern is csak láncszem volt, amelybe most egy újabb kapcsolódik - évezredfordulónk meghatározó tudományágától vezérelve. A középkor művészetére a teológia, a klasszicizmusra a logika, a realizmusra, de főleg a naturalizmusra a biológia, az avantgárd irányzatokra a mélylélektan (-Freud pszichológiája) gyakorolt erőteljes hatást. Minden jel arra mutat, hogy korunk új művészetének a csodálatosan ,jnegszerkesztett" természeti rendszer (az ökoszisztéma), illetve az ökológia alapelvei jelölik majd ki az utat. Annál is inkább, mivel a posztmodern filozófiája teljességgel alkalmatlan az adott tájegység (régió) sajátos és pótolhatatlan értékeinek megőrzésére, mivel értékrendjébe a környezetgazdálkodás legalapvetőbb szempontjait sem tudja beilleszteni. A jelenlegi folyamatok rá fognak kényszeríteni, hogy felülvizsgálván az ember és a természet viszonyát az ezredfordulón, változtassunk eddigi gondolkodásmódunkon és ennek hatására művészetünkön is. A posztmodem „bukása", ha tetszik, ha nem, szükségszerű folyamat, és „a kényszerű helyzeten még az istenek sem tudnak változtatni" (Livius). Csak egy ökológiai hátterű, alapvetően természetorientált, regionális elveket valló irányzat jelentheti a megoldást, amely magában foglalja természeti és nemzeti értékeink tiszteletét, megőrizve ezáltal az élőlények sokszínűségét a természetben, a művészetek sokféleségét az európai kultúrában. Ez az irányzat alkalmas egyedül az élővilág gondjainak megoldására, sajátosan egyedülálló nemzeti kultúránk megőrzésére, ugyanakkor a technika további fejlődésének előmozdítására. A romlatlan természet ökológiai művészete és a regionális elvek képviselete elevenítheti fel korszerűen őseink életét és hitvilágát is. Korunkban nem véletlenül hódít az organikus építészet (Makovecz és követői), nemhiába népszerűek újra a természetes anyagok, a mezőgazdasági és az ipari termelésben is lassan a természet elvei látszanak érvényesülni. „Cum natúr a pro futurol" hangzik a modem világ jelszava, s benne a modem emberé, aki elfogadja a természet örök törvényeit, az ökológia alapelveit: a megújulást, az önszerveződést és az örök körforgást. Mi ezeket a jellemzőket művészetünk stílusjegyeivé tesszük. Tisztelt Kortársaim! Ne késleltessük a jövőnket, a fejlődést és az új irányzat érvényesülését! A jövő évszázad művészete helyet kér magának a nap alatt. A természet elvei, amelyet az új művészet képvisel, hosszú távon mindenképpen érvényesülni fognak. Ismerjük fel a jövő útját és hirdessük meg az új korszak irodalmát! Értelmetlen és hiábavaló a posztmodem művészetének minden erőfeszítése, az új évszázad ökológiai hátterű, regionális elveket valló irányzatával szemben, hiszen végül is: „Visszalopódzik a Természet, bár űzd ki husánggal, S áttöri - titkon győzve - falát finnyás közönyödnek." (Horatius) Haraszti István