Esztergom és Vidéke, 1999
1999-04-22 / 16. szám
1999. április 22. Esztergom és Vidéke Gondolatok Feszty Masa emlékkiállításán Feszty Masa - a 20. századi magyar festőművészet ma már kissé elfelejtett, magányos alakja - 20 évvel ezelőtt, 84 éves korában fejezte be földi életét. Édesapj a az a Feszty A rpád, aki honfoglalásunk millenniumára megálmodta és megvalósította „A magyarok bejövetele" c. hatalmas körképet. Egész életét beragyogta családjuk meleg légköre, az egymásra figyelő, egymást féltő, minden jóért és szépért lelkesedő művészcsalád nagyműveltségű szellemi világa és széles baráti társasága, a Feszty-szalon. Mikor Feszty Masa megszületett, már elkészült a Körkép, amely nagy művészi sikert jelentett, de anyagi és lelki összeomlást okozott a család számára. Tíz éves, amikor meg kell válniuk a Bajza utcai otthonuktól. Félreértések miatt elszakadt a nagyapához, Jókai Mórhoz fűződő szeretetteljes kötelék is, amely mindhármukat, de elsősorban az anyát, Jókai Rózát viselte meg. Masa rajongva szerette édesanyját, több portrét készített az előkelő megjelenésű, nagy műveltségű művésznőről, aki Székely Bertalan és Liezerunayer Sándor tehetséges tanítványa volt, és aki családja kedvéért lemondott az alkotásról. E portrék közül egyet láthatunk a kiállításon. 1925-ben készült, a tárlat legkorábbi képe a mellette bemutatott Kallós Ede portréval együtt. Jól jelzik Feszty Masa művészi elindulását a szecesszió világából és nagy érdeklődését a lélek benső élete iránt. A lelki szenvedésektől felőrölt, feszültségekkel teli, kimerült művész néz ránk a képről. Feszty Masa művészi tanulmányait a budapesti Iparművészeti Főiskolán kezdte, majd apja halála után, 1915től Münchenben folytatta. Igazi művészi hazájának azonban Itáliát tartotta. Többször töltött ott hosszabb időt már gyermekkorában, a szüleivel is. Felnőttként, művészként is oda vágyott. 1922-ben az Emst Múzeumban volt az első önálló kiállítása. Sajnos, az ott kiállított képekből alig ismerünk valamit. Itt, a Keresztény Múzeumban egyetlen egy sem szerepel közülük. Ezután több évre Firenzébe költözött. A Firenze utáni nosztalgia szülte évtizedekkel később az itt bemutatott szép ceruzarajzot, amely a Fiesolei hegyoldal egyik villáját jeleníti meg. Béke, nyugalom, kiegyensúlyozottság, költészet és derű sugárzik a kis képből. Ezt a művésznő Firenzében találta meg. Nem kívánkozott Párizsba, mint művésztársai. Palettája Itália hatására vált fénylőén világossá. Szerzetesi egyszerűségben élt. Életének központja egyre inkább Isten, a legfőbb Jó, Szép és Igaz lett, és azok, akik Istent hősiesen, teljes odaadással követni igyekeztek, a szentek. A második világháború borzalmai mélyen megrázták. Ezután szinte kizárólag oltárképeket fest. Krisztust, a Madonnát és eszményi emberek portréit a régmúltból és a kortársak közül. Kiállításunkon ezekből látunk válogatást. Időrendben az első a háború utolsó napjaiban készült kép: „Végy kezedbe bennünket, Istengyermek!". A Krisztinavárosi plébánia számára készült. A képen fénylő fehér ruhában áll előttünk az Istengyermek tágra nyitott, nagy, szerető szemmel. A jobbjában tartott bábu a káplán, dr. Fundélius Vilmos arcvonásait viseli. O az, aki bábszínházat szervezett, hogy a gyötrődő lelkekbe egy kis derűt, életkedvet csepegtessen. A budapesti Krisztus Király plébánia templom oltárképe 1949-ben készült. A vértanúság, az áldozattá válás égő piros ruhájába öltözött töviskoronás Krisztus jelenik itt meg erőtől sugárzóan, győzelmesen. Nagyméretű ideálportréi közül kiemelkedik Mécs László, a szerzetes pap és költő, a kisebbségi magyarság bátor szószólója. A krisztusi ember derűje és bátorsága sugárzik a képből. Ugyancsak a krisztusi ember apoteózisa Szent Benedek és Szent Skolasztika, a bencés rend alapítóinak egész alakos ábrázolása, mely a pannonhalmi kolostor számára készült 1962-63ban. Kiállításunkon két megfogalmazásban is látjuk Filoména, az ókeresztény kor fiatal lány vértanújának ideál-portréját. Feszty Masa az Örök Fény prófétája volt, alakjainak nagy szeméből Isten fénye sugárzik. Életének utolsó éveiben, 80 évesen is lelkesen festett. Domaházán, Ózd mellett a templom Szent Erzsébet oltárképét készítette. így ír erről: „A plébános a reneszánsz főpapok művészetszeretetével lehetővé tette, hogy remetei magányban, gondtalanul festhessek, úgy ahogy szívem diktálja, a történelem egyik legszebb alakját, Szent Erzsébetet." (A kiállítás május 9-éig tekinthető meg!) Prokopp Mária Hódolat a szépség előtt „Az ikon mindig vagy több önmagánál, s ekkor égi látomás, vagy -ha a tudat számára nem tár ja fel az érzékfólötti világot - kevesebb önmagánál, s nem nevezhető másnak, csak festett táblának. Minden festészetnek célja, hogy túlemelje a nézőt az érzékileg felfogható festék és vászon szintjén, egy másfajta realitásba, és ebben az esetben ... eggyé válik azzal, amit szimbolizál." Dadogás helyett idéztem Pavel Florenszkij könyvéből (Corvina, Budapest, 1988). Szakszerű választ kerestem arra a hatásra, amely a napokban ért a bazilika Kincstárában. Különleges kiállítás nyfltitt. A régmúlt csodái közé a jelen szépségei érkeztek Kecskemétről, a zománcművészeti alkotótelepről. Köztük egy csodálatos mű, rögtön az időszaki kiállítóterem ajtajában: Nyikolaj Vdovkin Elveszett szentség című munkája. Az, ami nekünk, esztergomiaknak olyannyira természetes(?), hogy mármár otthon vagyunk csodálatos Mátyás-kálváriánk, bizánci csóktáblánk, a szebbnél szebb kelyhek, ötvösmunkák, egyházi ékszerek között, az a távoli vendég számára releváció. Nemcsak felfedezés, hanem katartikus döbbenet: micsoda értékek vannak itt! És ráadásul: miként tárul mindez elénk! Gondoljunk csak a gótikus katedrálisok-templomok hihetetlenül izgalmas, mellbe vágó fényviszonyaira! Ami ott a napfénnyel, a fénnyel történik, amit ott az üvegablakok sejtetnek, azt itt a két-három éve elkészült, korszerű, üvegszálas világítás adja. Ez csak a műtárgyakra koncentrál. A félhomályban visszarévedhetünk múltunkba. Szemünk előtt a szépség veszi át magától értetődő uralmát. Az állandó kiállítás termein túl tehát az időszaki kiállítások termében, s itt korlátozatlanul áradó napfényben várnak ránk a zománcképek, mai kelyhek, finom ékszerek. Érdekes ez a kettősség - miként Karsai Péternek, a Bács-Kiskun megyei közgyűlés alelnökének megnyitó szavai érzékelZenés irodalmi est a főiskolán Tóth Sándor József Attila-díjas költő, műfordító szervezésében és műsorvezetésével harmadik alkalommal tartottak a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolán zenés irodalmi estet - mai magyar költők, írók részvételével. Tóth Sándor köszöntőjében elmondta, nem csupán a főiskola hallgatóinak, hanem Esztergom közönségének is szólt a meghívás, s hogy ez nem csupán pusztába kiáltott szó volt, bizonyság a zsúfolásig telt díszterem. Az estet bevezető percekben szép főiskolai sikerről is értesülhettünk: Pőthe Attila végzős hallgató - sok-sok rendezvény irodalmi szereplője - Kazinczy-érmet nyert, mely hírt a közönség, a jelenlévő költők és írók, előadóművészek előtt jelentette be a műsorvezető, aki ugyancsak köszöntötte a felkészítő nyelvész-tanárt, Nábrádiné dr. Jurassek Ibolya főiskolai docenst. Fokozott érdeklődés és forró hangulat fogadta a Magyar írók Egyesülete és a Független Magyar írók Szövetsége képviseletében Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas költőt, Szakonyi Károly Kossuth-díjas írót, Szeghalmi Elemér irodalomtörténészt, Anna Mária írót, valamint Kipke Tamás és Elmer István esztergomi indíttatású novellistákat. A megjelent költők és írók szóltak munkásságukról, nemzeti hitvallásukról, majd műveikből Császár Angéla színművésznő, Bubik István szíművész, Raksányi Gellért Kossuth-díjas Kiváló Művész, valamint Bözsöny Ferenc előadóművész tolmácsoltak. Közreműködött a Monteverdi Kórus Hunyadi László vezényletével, valamint a Strigonium Consort, élén a művészeti vezető Pásztói Tamással. Tóth Sándor a korábban és a most szerepelt írók, költők, színészek, muzsikusok nevében kijelentette: ők is szeretnék Esztergomot „kiemelni" a közömbösségből, az érdektelenségből, ezért is mindig szívesen jönnek a Szent Király városába. E gesztust és a közel háromórás műsort szűnni nem akaró vastapssal köszönte meg a nagyszámú hallgatóság. P.I. tették: „Belénk égnek, nem csak a fémbe, hanem a szívünkbe is ezek a gyönyörű munkák. Itt kiállítani megtiszteltetés. Évszázados ritkaságok közé egy összeállítást hoztunk a közelmúltból - amely mélyen gyökerezik a gazdag régmúltban." Ritka élmény fogta rabul a megnyitó résztvevőit. Cséfalvay Pál atya, érzékenységéről és hatalmas tudásáról közismert múzeumigazgatónk és Moreili Edit művészettörténészek folytattak nyilvános párbeszédet mindarról, ami itt látható. A rekeszzománc technikájáról és a munkák ikonográfiái tartalmáról ugyanúgy szóltak, mint a művészről és a műalkotásról. A jegyzetelő újságíró tolla nehezen követte a sziporkázó dialógust. Egy mondat jellemzésként álljon itt Cséfalvay atya gondolataiból: „A belülről lobogó tűz kifejezésére az égetett * zománc technikája a legalkalmasabb." Ez a belülről lobogó tűz fogta meg jelen sorok íróját Vdovkin alkotásában. A mű egy korai bizánci ikont idéz, a Vlagyimiri Istenanyát. Azt a művet, amely még magán hordozza Bizánc festői előírásainak szigorúságát, de mintája a későbbi, orosz Mária-ábrázolásoknak. Döbbenten figyeltem - moszkvai éveim legszebb óráit idézte. Hányszor, de hányszor megfordultam a Tretyakov képtárban! Az út persze mindig Rubljov Troicájához, azaz a Szentháromsághoz vezetett. Vele egy teremben volt (vajon ott van-e ma is?) a Vlagyimiri Istenanya. A BoroMaTcp BuiaitHMHpcKafl. Utazásaimon képeket keresek a világ nagy múzeumaiban. De csak kevés alkotó közelében fog el az a furcsa csend, amit áhítatnak, kegyelmi állapotnak nevezek. Holbein, Brueghel, van Eyck, M. S. mester - és Rubljov. Rubljov és a korai ikonok. Mintha erre az áhítatra késztetne Nyikolaj Vdovkin is. Elveszett (és magunkban megtalált) szentsége a Vlagyimiri Istenanyát idézi, s egyszer csak felsugárzik bennünk az Istenanya. Ez az Istent megjelenítő erő döbbenetes vonzással hat rám, az örök kétkedőre. Kedves barátom, akivel együtt hallgattuk a megnyitó szavait, a következőt mondta: „Egy kiállításon mindig megkérdem magamtól: melyik az a kép, amelyet, ha lehetne, hazavihetnék? Amellyel együtt tudnék élni? Nos, ez az. Ezzel igen." Rafael Balázs