Esztergom és Vidéke, 1999

1999-04-01 / 13. szám

6 Esztergom és Vidéke AZ EMIGRÁCIÓS IRODALOM ÉRTELME (Csernohorszky Vilmos új köteteiről) A világirodalom tekintélyes része született a hazától távol. Elég Ovidius tomi-i kényszer-magányára utalni, pedig az Ars amaíoria költője nem tartozott a „politikailag veszélyesek" kategóriájába. Dante sem maradhatott a firenzei városállam lakója, így azlsteni színjáték szintén emigrációs műnek tekinthető. Ha valaki leltárt készítene, kiderülne, hogy rotterdami Erasmus-tól Rousseauig, Lord Byron-tói Victor Hugo-ig minden irodalomnak akadnak nagy száműzöttjei, nem is kevesen, akiket később az idő igazolt. Nem beszélve az oroszokról, hiszen Ivan Bunyin Nyugaton kapott Nobel-díjat, Szolzsenyicint pedig valósággal kitoloncolták szülőhazájából, ha már a GULAG-ra vissza nem hurcolhatták. És akkor itt vagyunk mi, Európa kellős közepén. Mikes levelei, Jósika Miklós regényei, Kossuth publicisztikájának jelentős része képzeljük el nélkülük a magyar irodalmat! Századunkban a folyamat arányában példa nélkülivé sokszorozódott A választóvonal természetesen Trianon. Irodalmunknak tekintélyes része úgy vált száműzötté és nem egyszer űzötté, hogy ki sem mozdult szűkebb pátriájából. Erdélyben Reményik Sándor, Dzsida Jenő, Tompa László, Kuncz Aladár, Bánffy Miklós (és még hányan!), a Felvidéken Fábry Zoltán, Jócsik Lajos, Peéry Rezső, a Bácskában Szenteleky Kornél, Szirmai Károly és a Kalangya köré verbuvált fiatalok, valamennyien akaratuk ellenére lettek az egyetemes magyar irodalom „külkép viselői". Az első vüágháborút lezáró politikai zűrzavar szintén megtette e téren is a magáét Emigrált Hatvany Lajos, Kassák Lajos, Lukács György, Gábor Andor (a sor még folytatható) és az ifjú Illyés Gyula. A nemrég még császárváros rövid idő alatt az emigránsok elosztó központja lett. A kommünből kiábrándultak: Jászai Oszkár, Hollós József, Göndör Ferenc, meg sem álltak Amerikáig, míg a megátalkodott marxisták: Lukács György, Révai József, Gábor Andor, Illés Béla, Moszkva felé vették útjukat. A mérsékeltek hazatértek. A két vüágháború között létezett itthon egy konzervatív-keresztény és liberális, majd urbánus, illetve népi irányzat, amelyet kiegészített az utódállamokban kevésbé megosztott, de színvonalában egyenrangú literatura A legnagyobbak magányosak maradtak. Igazi emigránsoknak a moszkoviták számítottak, akik nem titkolt szándékkal készültek a hatalom átvételére. A vesztett háború végén, a rájuk jellemző módszerekkel meg is tették. Illés Béla már szovjet őrnagyként tört utat a szétvert hazai irodalom élére, míg meg nem érkezett a hivatásos kultúrkomiszár, Révai József személyében. Rájuk igazán érvényes Márai archimédeszi értelmezése: minden irodalmi klikk annyit veszít a súlyából, amennyit az általa kiszorított íróknak a súlya. Tegyük hozzá, ez esetben a sokszorosát! A folyamatos emigrálás 1945-től a fordulat évéig tartott. Először elment az életveszélybe került Wass Albert, majd erkölcsi megfontolásból követte Márai Sándor, Cs. Szabó I^ászló, Szabó Zoltán, Ignotus Pál, Fenyő Miksa, Kovács Imre, Gombos Gyula. Szökni kényszerült Szitnyai Zoltán és még hányan, akik kint váltak írókká. A moszkovita pártelkötelezettek egy mérheteüenül értékesebb minőséget próbáltak behelyettesíteni ömagukkal. Az eredményt ismerjük. Legelőször az itthoni tanítványok lázadtak fel ellenük, majd az 1956-os forradalom forgószélé többségüket Nyugatra sodorta. Azt hogy az emigrációban az egykori „horthysták", valamint a volt marxisták nem borultak egymás nyakába, természetesnek kell tekintenünk. Bár a legjava: Márai, Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Határ Győző sem ide, sem oda nem tartoztak, mégis akadt közös fórumuk, a Molnár József —Borbándi Gyula szerkesztette müncheni Új Látóhatár. Az '56-os szabadságharcot követő emigrációs hullám a nyugati magyar irodalmat tovább polarizálta. Párizsban újra alakult a Budapesten beszüntetett Irodalmi Újság, a marxista-leninista múltjukat őszintén megtagadó szerzői gárdával. Kimenekültek viszont olyan nemzeti szellemű költők, akiknek sem bűntudatuk, sem lapjuk nem volt Ezért hívta életre szinte a semmiből Tollas Tibor, Kocsis Gábor és még néhány lelkes, de pénztelen poéta a Nemzetőr című lapot, amely 1848-as mintára az elbukott szabadságharc szellemét akarta ébren tartani. Sajnálatos, hogy az 1994-es kiadású Uj Magyar Irodalmi Lexikon ezt az emigráns orgánumot nem érdemesítette a címszavai közé felvenni. A müncheni Nemzetőr minden ellenkező híreszteléssel szemben nem szélsőjobboldali. (Arra ott volt a Fiala Ferenc-féle Híd.) Akkor Vajda Albert aligha adott volna bele írást, Kerényi Károly özvegye pedig nem készíti el a német nyelvű változataiL Erről ennyit! Tudjuk, az önkéntes kivándorlás a határok újbóli lezárása után sem szűnt meg. Sőt, a hatvanas évek közepétől felerősödött, a konszolidálódó Kádárrendszer így megszabadult potenciális ellenfeleinek jelentős részétől. Csernohorszky Vilmos, akinek új köteteiről szólva e bevezetőt nem takaríthattam meg, 1968 nyarán hagyta maga mögött bezárulni a vasfüggönyt. Az alábbi sorok írója, aki szentimrés diákként 1946 óta ismeri, nem lepődött meg ezen az elhatározásán. Közvetlen előtte, jó húsz esztendő múltán az Alma Mater közelében ismét összefutottunk. O már a sebészet főorvosa volt. Szerény személyem pedig akkor készült Kesztölcről Esztergomba, egy körzeti orvosi állás betöltésére. Közöttünk ugyan 21 esztendeig semmi közvetlen kapcsolat nem volt, pályafutásunk mégis mutatott valami párhuzamosságot. Mindketten elsősorban a bölcsészeti tárgyak, az irodalom, a történelem, valamint a nyelvek terén jeleskedtünk, és kitüntetéses maturátussal a tarsolyunkban bölcsészet helyett^ mégis az orvoskarra jelentkeztünk. O Budapesten, én Debrecenben, annak rendje-módja szerint el is végeztük. Azonos korosztályhoz tartozunk, hasonló élményvilággal. Mint szenvedélyes betűfalók, hamar eljutottunk az Illyés Gyula és Németh László nevével fémjelzett népi irodalomhoz, noha az utóbbi szerzőt már nem volt tanácsos olvasni. „Sokkal nagyobb ellenség, mint író" - állapította meg A minőség forradalma szerzőjéről a marxista kritika De azért faltuk sorait. Amikor 1969ben a francia határhoz közeli helységben újra összetalálkoztunk, éjszakákon át volt miről beszélnünk. Akkor én már az orvostörténet terén tüsténkedtem, Vümos barátomban pedig már feszültek a nagy indulatok. Csak időpont kérdése volt, mikor tör felszínre, írás formájában. Nem kellett rá sokáig várni. Miután 1972-ben a Duna menti Neuburg városkában (amely a tisztaságát leszámítva sokmindenben emlékeztet Esztergomra) végleg letelepedett, akkor dúlt a nyugati emigráció nemzeti elkötelezettségű részében Gombos Gyulának a Húsz év után című könyve köriili vita, amelyhez Modus vivendi avagy kollaboráció című cikk-sorozatával Csernohorszky Vilmos szintén szót kért. Mivel a szerkesztő Molnár József a témát lezártnak tekintette, a közlést nem vállalta. Aki szerzőnket ismeri, tudja, hogy nem adja fel egykönnyen. így került a Nemzetőr címoldalára, oly sikerrel, hogy negyedszázadon keresztül az ő írása nélkül a lap meg sem „jelenhetett". Az 1972-es időpont más megközelítésben is meghatározó. Ekkor hagyta el az itthoni nyomdát Nemeskürty Istvánnak a Rekviem egy hadseregért című, sokat vitatott, de vitathatatlan jelentőségű könyve, amely emigráns orvos-szerzőnknek nagyon az elevenjére tapintott Édesapja ugyanis szintén katonatiszt volt, így a témakörben nem számított járatlannak. Nagyon felháborították a műnek az „ámbár-noha-jóllehet" mellébeszélő féligazságai. Utólag megállapítható: két kivételesen okos és hasonló beállítottságú ember beszélt ugyanarról, másképpen. Nemeskürty itthon csak a féligazságokat mondhatta ki (ez volt a pozitív véleménye Rumy Lajos ezredesnek is), míg Csernohorszky kint a teljeset. Kettejük érdeklődésének másik kényes találkozási pontja a Mohács után történt események értékelése volt. Szerzőnk nehezen viselte, amikor ellenlábasa úgy tett, mintha Bárdossy Lászlónak ilyen tárgyú könyve nem is létezett volna Be kell látnunk óvatosságának indokoltságát, egy háborús bűnös miniszterelnökre hivatkozni még egy történeti forrásmunka kapcsán sem volt tanácsos. Ma már megállapítható: nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő történészek ők, mind forráskritikai pontosság, mind a szabatos fogalmazás és logikai felépítés terén versenyképesek a céhen bévüliekkel. Most, hogy az Erkölcs és politika II. és III. kötetét lapozom, a cikkek ismerősen visszaköszönnek. Az is megállapítható, a könyvekbe gyűjtött írások, tanulmányok értéke nemszámtani, hanem mértani haladvány arányában hatványozódik. Bárki meggyőződhet róla a „hitvitázók hevével" is lehet korszerűen és pontosan fogalmazni. Két kötet tartalmát ismertetni még a címek puszta felsorolásával is reménytelen vállalkozás. Politikai illetékesség híján érthető, ha inkább az irodalmi, illetve az orvostörténeti jellegű eszmefuttatások töredék részére reflektálok A rajongva tisztelt Márai Sándor halála alkalmából szerzőnk hivatkozik kedves közös barátunk, Ilia Mihály azon megállapítására, hogy az emigrációban írott művei még értékesebbek, mint a „régiek". Igen, ez a nagy alkotók düemmája Ahogy kezdetim^iiitei. ben a Nyugat nem jelenhetett meg Adyvers, vagy Móricz-novella nélkül, ugyanúgy kellett a Márai-rajongók kielégítésére a Révai Kiadónak évente egy-egy újabb kötet. Ezért nem egyenletes az életmű, még a legnagyobbaké sem. Kint már Mikes módjára magának és kevés olvasójának rótta sorait, így soha nem szorította a határidő. Benedek István könyve kapcsán nyilván elírás a „hátrább az agarakkal", mert az Aranyketrec szerzője a „hátrább az egerekkel" változatot használta, az orvosi kutatás kísérleti állataira utalva. Szij Rezsőtől eltérően nem becsülöm túl az irodalom hatását a társadalomra. Ha viszont ártott volna, legalább annyit használt is. Gondoljunk a Himnuszt éneklő erdélyiekre. Azt sem merném állítani, hogy az utódállamok politikusai „legjobb esetben középszerűek" lettek volna Bizony, Titulescu, Bratiani, Masaryk és Benes nem akármilyen machiavellista kvalitásokkal rendelkeztek. Sajnos! Klebelsberg kultúrpolitikájának értékét nem csökkenti, hogy a dualizmus korában (II. kötet, 64.o.) léteztek külföldi tanulmányutakat lehetővé tévő ösztöndíjak. Ilyen volt pl. a Schordann professzorról elnevezett, amelynek segítségével a kor legtehetségesebb fiatal kutatói: Hőgyes Endrétől Mihalkovics Gézáig hosszabb időt tölthettek NyugatEurópa elit intézeteiben. Node miféle kis kákán csomó ez ahhoz képest, amilyen gondolat-sűrűség árasztja az oxigént ebből a cikk-rengetegből! A szellemi élet posványa üyen méretű vegetációt nem fenyeget elsüllyedéssel. Aki kíváncsi rá, ki volt Lenin, milyen viszonyban van egymással a liberalizmus és demokrácia, mi módon ment végbe egy püspök színeváltozása; hogyan vezet az út a politikától a szubkultúráig, mi a demokrácia kóroktana, kórtünettana, kezelése és újraélesztése-, miként definiálható a diktatúra, valamint a demokrácia sajtója közti különbség (az előbbi parancsra az utóbbi önként hazudik Illyés megfogalmazásában), müyen a Nyugat spengleri alkonya, kancsali-e a búcsúpillantás a damaszkuszi útról, hogyan jutottunk idáig; miként látja szerzőnk az itthoni Petőfiügyet, annak az Erkölcs és politika új köteteinek olvasása kivételes izgalmat kínál. Illusztris barátomnak hármas a kötődése Esztergomhoz. Itt járt iskolába a Szent Imre gimnázium egyik büszkesége, Csonkás tanár úr kedvence volt; 1953-ban visszakerült előbb sebészorvosnak, 1956-ban a kórház Munkástanácsának elnöke, 1967 májusától osztályvezető főorvos. Miután elhagyták hazánkat a megszálló csapatok - az idő ebben is őt igazolta -rendszeresen hazalátogatót, és a város 1993-ban díszpolgárrá választotta A megalkuvást nem ismerő szellem természetrajza a trilógiából kiolvasható. Kívánjuk, minél többen győződjenek meg róla a saját szemükkel. Az emigrációs irodalomnak tehát ma is van értelme, napjainkban sem időszerűtlen. Nagy elődökre utalni az analógia miatt aligha illetlenség. A többit eldönti a sokat emlegetett utókor, - ha lesz egyáltalán. Legyünk derűlátóak, hogy igen! Akkor pedig e korral foglalkozók a köteteit nem kerülhetik meg. Szüksége lesz rájuk a közös emlékezetnek. Szállási Árpád