Esztergom és Vidéke, 1998

1998-04-09 / 14-15. szám

Esztergom és Vidéke 3 Egy küzdelmes életút Beszélgetés városunk ú] díszpolgárával, DR. DÉKÁNY VILMOSSAL Március 15-én Esztergom képviselő-testülete ünnepélyes keretek között városunk díszpolgárává avatta dr. Dékány Vilmost, egyház­megyénk segédpüspökét. Az új díszpolgárt nemcsak a hívő katoliku­sok tisztelik és szeretik régiónkban, de mindazok, akik ismerik életét, tevékenységét, elveit. Hogy jobban megismerhessük őt, megkértük, meséljen olvasóinknak életútjáról. A kitüntetett dr. Könözsy László polgármestertől átveszi a díszpolgári oklevelet 1998. április 9. - 1925-ben születtem Kecskemé­ten. Iparos családból származom, édesapám szabómester volt. Hatan voltunk testvérek, sajnos, már csak ketten élünk. Tíz éves koromban szü­leim beírattak az ottani piarista gim­náziumba, ahol 1943-ban érettségiz­tem. Papok között nőttem fel, de ott­hon is vallásos légkörben nevelked­tem. - Gondolom, ez befolyásolta a pá­lyaválasztást is. - Valóban, már ekkor megfordult a fejemben, hogy pap leszek, de a dön­tés csak jóval később érlelődött meg bennem. Közben eltelt néhány keser­ves év. Javában dúlt már akkor ugyan­is a II. világháború, melyben az érett­ségi után magam is aktívan bekapcso­lódtam. Először a délvidéki Zombor­ba, majd a jutási tisztképző laktanyá­ba vezényeltek, aztán a szekszárdi 20. gyalogezred tisztjeként a frontra ke­rültem. A harcok ekkor már a Duna­Tisza-közén dúltak. Állandó vissza­vonulások közepette harcoltunk, mígnem 1945. január 4-én bajtársa­immal együtt a Rákos-pataknál fog­ságba kerültem. A romániai hírhedt gyűjtő táborból, Foc§ani-ból - ahol naponta tucatjával haltak meg embe­rek - vagonokba préselődve hurcol­tak ki a Voronyezs melletti fogolytá­borba. Egy régi paroszláv kolostort rendeztek be számunkra, s itt kezdő­dött Szovjetunió-beli hosszú kálvári­ám. 2500 német és 1500 magyar tiszt volt itt összezsúfolva. Szerencsémre rö­videsen sikerült bejutnom egy munka­csoportba, akikkel egy közeli kolhozba jártunk különféle munkákra. - Innen ered tehát az orosz nyelvis­meret. - Elég jól megtanultam a nyelvü­ket, de hazakerülve, új környezetben, gyakorlás hiányában hamar megko­pott orosz nyelvtudásom. - Mikor következett be ez a bizo­nyos „hazakerülés" 1 - Arra egészen 1947-ig kellett vár­nom. De addig még történt egy s más. Táborunkat el kellett hagynunk, mert javítóintézetté alakították. Egy ideig még együtt is laktunk azzal a többszáz teljesen lezüllött, elvadult fiatallal, akikről - bár igen nehezen tudták csak megfékezni őket - az egyik orosz tiszt nagyfokú magabiztonsággal állította, hogy minisztereket, tábornokokat és orvosprofesszorokat fognak nevelni belőlük. Rövidesen elkerültünk a Ka­ukázusnak egy gyönyörű vidékére, Georgiejevszkbe, barátságos embe­rek közé. Ide már hazai hírek is elju­tottak. Az Igaz Szó nevű lapban ­legnagyobb meglepetésünkre - még a saját, elítélő nyilatkozatunkat is ol­vashattuk az otthoni reakcióról, ami­ről persze fogalmunk sem volt. Csak miután végre hazakerültünk - 1947 tavaszán - ismerhettük meg a valós magyarországi helyzetet. - Hogyan sikerült beilleszkedni az itthoni körülmények közéi - Rákosiék azt várták tőlünk, hogy a szovjet „nevelés" hatására majd tá­mogatni fogjuk az ő politikájukat. De nem ez történt. Én magam úgy dön­töttem - elsősorban egyik rabtársam, a nagytudású pap, Nádassy Alfonz hatására -, hogy a piaristákhoz kötöm további életemet. Tizenhárom tár­sammal együtt a rend svábhegyi „újoncházába" költöztem - afféle „próbaidős" évre -, majd a Váci utcai rendházba kerültem. Hittanárnak ké­szültem, ezért beírattak a Pázmány Egyetem Hittudományi Karára. Ez később - 1950-től - önálló hittudo­mányi akadémiaként működött. Az egyházi iskolák megszüntetése után ekkor bekövetkezett a szerzetes ren­dek feloszlatása is, s az egyháznak csak hosszú tárgyalás-sorozat után si­került kiharcolnia az államtól, hogy ­bár igen szigorú megkötésekkel ­négy tanítórendnek (a ferenceseknek, piaristáknak, bencéseknek és az isko­lanővéreknek) engedélyezte a továb­bi működést. Mivel a létszámot is csökkenteni kellett, sokunkat a világi papok közé irányított a rend. Én ekkor kerültem az esztergomi egyházme­gyéhez. A központi szemináriumba folytattam tovább a tanulmányaimat. 1953-ban szenteltek pappá, majd to­vábbi egyéves tanulás után 1954-ben szereztem doktorátust. Első álláshe­lyem Szentgyörgymező volt, ahol Bucsi Józseftől, az akkori plébánostól nagyon sokat tanultam. Ugy érzem, nagyon jó kapcsolatot tudtam kialakí­tani az ott élő emberekkel, és sikerült egy igen élénk ifjúsági életet is létre­hozni. - Az akkori fiatalok máig is emle­getnek egy bizonyos kerékpártúrát. Hogy is volt az1 - Németh Vincével közösen szer­veztünk egy Balaton körüli túrát a szentgyörgymezei fiúk számára. Ke­rékpárral, sátorral, amúgy nomád módra. Nagy próbatétel volt az mind­nyájunknak. Fárasztó volt a pedálta­posás, az időjárás sem kedvezett, gyakran zúdított záport a nyakunkba, s bizony a fiúk is elég elevenek voltak - közöttük jelenlegi polgármeste­rünk, aki mindig valami huncutságon törte a fejét... Mindenesetre káplán­koromnak máig is kedves emléke ma­radt az a néhány nap. - Meddig tartott ez a korszaki - Csupán három évig. Ekkor lehe­tőséget kaptam, hogy a papi szeminá­rium tanáraként dolgozzam tovább. Elsősorban egyháztörténetet tanítot­tam, és prefektusként a kispapok ta­nulmányi és fegyelmi elöljárója let­tem. 14 évig dolgoztam ebben a be­osztásban. Szép, de gondokkal teli évek voltak ezek. Az állam egyre in­kább rátelepedett az egyházra, egyre nehezebbé tette munkánkat. Beépített emberei voltak a szemináriumba, akik mindent jelentettek, s az állam­hatalomnak nem tetszett, hogy tanít­ványainkat nem neveltük ún. „béke­papokká". Ezért elsősorban engem, a prefektust tettek felelőssé, s olyan „bűnöket" is a fejemre olvastak, hogy anyagilag támogatom a kispapok nyári táborzásait. Legnagyobb vétke­mül később azt rótták fel, hogy nem voltam hajlandó fegyelmi úton elbo­csátani azt az öt fiatal kispapot a sze­mináriumból, akik ellen hamis váda­kat koholtak. Mint „a haladó szelle nű nevelés fő akadályozóját" végül is ­felső nyomásra - eltávolítottak a sze­mináriumból. Ekkor kerültem Zebe­génybe, az akkor éppen megüresedett plébániára. Hamarosan otthon érez­tem itt magam, néhány hónap múlva már az egész falut névszerint ismer­tem. Kellemes és sikeres kilenc évet töltöttem el itt édesanyámmal, aki so­kat segített munkámban. - Merre vezetett innen Püspök Úr életútjai - Lékai bíboros úr, aki jól ismerte papi múltamat, szeretett volna bevin­ni a fővárosba, annak ellenére, hogy én ott „nemkívánatos személy" vol­tam. Valahogy sikerült elintéznie, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal ne vétózza meg kinevezésemet ahhoz a ferencvárosi plébániához, ahol az­tán 1980-tól működtem. Igaz, nehéz körülmények fogadtak, hiszen ez egy elszegényedett, lerobbant környék, még mindig a háború nyomait viselő templommal és plébániával, támoga­tásra szoruló emberek ezreivel, akik közé még a Ceau§escu-éra székely­földi menekültjeit is befogadtuk, megszerezvén mindehhez a különbö­ző szervek anyagi segítségét. - Hogyan lett a ferencvárosi plébá­nosból az esztergomi papnevelő inté­zet rektorai - Paskai László bíboros úr kért fel 1988-ban, hogy vállaljam el ezt a tisztséget. Néhány hét gondolkodás után igent mondtam. Ez az év amúgy is emlékezetes a számomra, hiszen ez év decemberében a Szentatya püs­pökké nevezett ki. 1991-ben aztán, mikoris nyugdíjba vonult a bíboros úr általános helynöke, Szepezdi Ervin, én vehettem át az ő munkakörét A szemináriumtól ekkor sem szakadtam el, tanárként tovább oktattam a fiata­lokat. Szerettem és ma is szeretem ezt a tevékenységet. - Mit jelent és mit takar valójában ez az új munkaköri - Ez a „vikáriusság" tulajdonkép­pen a mindenkori püspök helyettesí­tése, illetve az ő munkájának segítése. Egyházmegyénkben két helyettesre is szükség van: egy a fővárosi, egy pe­dig a vidéki ügyeket intézi. Ez utóbbi feladat várt rám. Erre az időszakra esett a magyar katolikus egyház terü­leti átszervezése is, melynek eredmé­nyeként Csepel kivételével az egész Budapest az esztergomi egyházme­gyéhez került, így feladataim alapo­san megnövekedtek. Annál is inkább, mivel az átszervezésben - az akkori pápai nuncius irányításával - magam is aktívan részt vettem. - Sokan bírálták akkor ezt az át­szervezést. Különösen, mivel ennek következtében a bíboros úr meglehe­tősen eltávolodott Esztergomtól. - Valóban bőven kijutott nekünk a bírálatokból, hiszen nem lehetett min­denkinek a kedvére tenni. Az is igaz, hogy a bíboros úr nagyon sok időt kénytelen a fővárosban tölteni. De hát mit csináljon, ha a hivatalos ügyek 95 százaléka budapesti intézkedést igé­nyel?! Ennek ellenére továbbra is Esztergomban van az állandó lakása, itt fog szavazni is. A keddi és a szerdai napokat mindig itt tölti, és máskor is hazalátogat, ha csak teheti. (Folytatás a következő számban) Szába

Next

/
Oldalképek
Tartalom