Esztergom és Vidéke, 1997

1997-12-18 / 51-52. szám

iil MÜVEK ÉS ÉVEK jMartsa István 20 „Esztergom szobrásza" 1912. június 23-án született, Pozsonyban. Családjával az I. világháború után kitelepítettként kerültek Esztergomba, ahol 1920-tól a tábori Fiúnevelő Intézet polgári iskoláját végezte, bátyjával együtt. (M. Alajos később fotográfus lett, 1951-től pedig a városi könyvtár igazgatója.) Kitanulta a villanyszerelői szakmát; 1939-ben Pestre került, Csepelen volt munkás, végigkatonáskodta a II. világháborút. 1945-ben, 33 éves korában kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, mint Ferenczy Béni növendéke. Pályája során kétszer kapott Munkácsy-díjat (1957, 1966). Idén augusztusban múlt 20 éve, hogy a városunk számára alkotott Bottyán-szobrot felavatták. Ez volt utolsó köztéri munkája, - halálának jövőre, február 3-án lesz a 20. évfordulója. (EVID, 1987. október 7.) Emlékkiállítását a Vármúzeum Budai Tornyában 1997. szeptember 24-én Kaposi Endre festőművész nyitotta meg. (...) Első mestere Ferenczy Béni volt, akivel életreszóló barátságot kötött. Nem csak a szobrászi munka fortélyait, hanem a felelősségteljes művészi magatartást is tőle tanulta meg. Megbízható, komoly szobrász volt, aki nem ismerte a meggondolatlan kilengéseket sem emberi, sem művészi értelemben. Kevésbeszédű, kissé darabos mozgású férfi volt, - talán igazi szobrász alkat, - de művei annál beszédesebbek. Hitelesen, mértéktartó komolysággal, férfias lírával szólnak minden későbbi nemzedékhez is. Negyven köztéri műve, melyek ma is kivétel nélkül a helyükön vannak, kisplasztikáinak imponáló sora, alkotójukat a műfaj jelesei közé emelő éremkollekciója mind arról vallanak hogy Martsa István tisztelte és szerette az embert, becsülte a nagy elődöket, számon tartotta a valódi történelmi értékeket, szerette a természetet és bízott a jövőben. A magyar szobrászat legjobb hagyományait ötvözte sajátos egyéni stílussá. A mindennapi élet sűrűjében, * A megnyitón igen kevesen „örülhettünk", minthogy esztergomiak, tízen ha voltunk... „A művész alkotói gondolkozásának tanulmányozására" most itt nyitunk újabb lehetőséget Tudjuk ugyan, hogy nagyon szűkös és korántsen „kiváló" - de talán többen élnek vele... 1937' 1976 Barcsai Tibor 60 30 1937. október 5-én Pécsett született, ifjúsága Kárpátaljához köti. Ungváron végezte el az Iparművészeti Főiskolát. Áttelepülve Magyarországra 1967-től - 30 esztendeje - Esztergomban él, ahol első tárlatát 1968ban Dévényi Iván nyitotta meg. In memóriám Felvidék címmel megrendezett jubileumi kiállítását a Vármúzeum Rondellájában 1997. október3-án Horváth Béla múzeumigazgató ajánlotta a közönség Figyelmébe. {EVID, 1997. oki. 9.)Az Esztergomi műhelyek című beszélgetés-sorozat vendégeként a városi könyvtárban október 28-án találkozhattak vele. (...) nem érdekli az örökkévalóság. Sem anyagban sem eszközben. Pusztán csak írja mániákusan a képeket ezekről az embernélküli, kiszáradt világokról, kiürült rom-civilizációkról, szemnélküli arcokról-maszkokróL. Miért? Mert nem tudja megtagadni önmagát. Mert O Barcsai Tibor elsősorban is más akar lenni. (...) Mégis, mintha nemcsak saját magának-magához szólnának ezek a vonalkazlak hanem mindenkihez, mint a jó mesék. Az olyanok persze, aminek a vége előtt jobb, ha... Egy-egy képen belül is milyen sokféle világ villan fel: nagy-nyugodt, ám egymásba mégsem illeszkedő (de széthullani sem akaró...) felületek takarnak széttöredezett, ásító fekete lyukakat (barlangokat?), összezuhant civilizációkat magukban rejtő rommezőket, majd egy nem-tudni-hol-síkban feltűnik a kutya békés-barátságos feje.(...) Szűkszavú mesék. Egészen mélyen hordják a lényeget. Valószínűleg bent egészen Barcsai Tiborban, a titokzatos Mesterben.(...) Ungvár, Selmecbánya, Esztergom tűnnek fel a lapokon, az eddig megszokott képekkel: akasztófákkal és törő-kerekekkel a horinzonton. Ugyanakkor részei a képeknek a különféle, a művész életét meghatározó dolgok: kutyája, macskája, a borosüveg, a (hivatkozható, vitatható) szépirodalom, - ezek, mint egy freudi álomfejtés felszínre került, titkolt tárgyai igyekeznek a művek kulcshelyeire. (...) A városképeknek ez az új munkáin látható vonalkázó rajzstílusa Barcsainak a régi korok emlékeihez, ezen túl pedig a XVI-XVII. századi metszetek várábrázolásihoz való vonzódását mutatja. A grafikák ezzel egyfajta időtlenség-hangulatot is kapnak.(...) ,y4z angyalok unalmasak..." szokta mondani, és ez azt hiszem - alapélménye, magatartása, s így művészete fontos kulcsa is. Nem érdekli a puttók jóllakott pufisága, a tízparancsolat békéje és jósága, a belső nyugalom. Harcolni, belső konfliktusokat teremteni és azokkal megvívni, maga körül a levegőt folyamatosan izzítani, konokul ellentmondani - és ezt az életérzést művekbe fogalmazni; ez a kihívás Barcsai Tibor számára. Hiszen - mint tudjuk - az angyalok unalmasak. (Kaján Imre - Művészeti Műhely, '94-95

) a kétkezi munkát végző emberek közegében szerzett élményei is minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy művei tipikusan magyar szobrok, hogy rögtön elárulják alkotójuk magyarságát. Munkái nem nélkülözik a groteszk, olykor kifejezetten humoros ízeket sem. Martsa István alig két évtized alatt megalkotott nagyszabású életművét méltó módon koronázza meg utolsó köztéri műve; Bottyán generális esztergomi lovasszobra. Szinte jelképi értelmet nyer az a tény, hogy ez az impozáns mű abban a városban áll, ahonnét a küzdelmes de töretlen művészpálya elindult, és ahová a művész újra meg újra visszatért. Visszatért 1948-ban, hogy résztvegyen a mester - Ferenczy Béni - esztergomi művésztelepén, visszatért a Fürdő Szálloda falán látható Kossuthemléktáblával, visszatért 1965-ben, hogy Czuczay József műhelyében viteleztesse ki a fasizmus magyar áldozatainak auschwitzi emlékművét, melynek bronzbaöntött változata a Technika Háza előtt látható, - visszatért, hogy 1973-ban, a város millenniumának egyik jeles eseményeként itt rendezze meg élete első gyűjteményes kiállítását, és 1977-ben még hazahozta közénk Bottyánt is. A Városi Könyvtárban látható két műve már halála után került a város birtokába. Tudjuk persze, hogy ezek az eltéphetetlen szálak, melyek a művészt Esztergomhoz kötötték, a városban élő testvér iránti szeretet és ragaszkodás kötelékeivel is meg voltak erősítve, mégis talán van okunk és jogunk azt érezni, hogy Martsa István Esztergom szobrásza volt. Most 85. születési évfordulóján reá emlékezve, lélekben mi magunk is erősítsük meg hozzá fűződő kapcsolatunkat, és a városban járva, - ügyes-bajos dolgaink intézése közben - szenteljünk egyegy percet itt álló köztéri alkotásainak, melyeket a megszokás miatt talán már észre sem veszünk. És örüljünk ennek a Vármúzeum jóvoltából itt és most látható kicsiny, de sokatmondó válogatásnak, mert kiváló lehetőséget teremt a művész alkotói gondolkozásának bemutatására és tanulmányozására.* Hiszen láthatjuk hogy a Bottyán téma miként bukkan fel portré-formában, majd a megbízást követően hogyan alakul a lovasszobor terve a szinte barokkosan mozgalmas variánsokon át a végleges, letisztult, egyszerű megoldásig. Láthatjuk miként játszott el a művész saját kedvére az Európa elrablása témával két pajzán humorral átszőtt kisplasztika erejéig. És végül itt vannak a Mózes variációk. Ezzel a témával a művész kizárólag belső indíttatás alapján kezdett foglalkozni. De ha bárki azt kérdezné tőlem, hogy a meg nem valósult köztéri szobor-ötletek közül melyiket javasolnám felállításra, akkor én biztosan a Mózes valamelyik változatát ajánlanám. Mert a Sión hegyéről leérkező Mózes mennydörgő szavai itt és most egyszersmind Martsa István művészi üzenetét is tolmácsolják: Csak az erkölcs tarthat egységben egy népet. Ez az üzenet pedig ma igazán időszerű! (Kaposi Endre megnyitójából) Bottyán lovas, 1977. Bottyán lovas II. 1977. Mózes táblával, 1977. Mózes, 1977.