Esztergom és Vidéke, 1997

1997-12-18 / 51-52. szám

4 Esztergom és Vidéke A betlehemi csillagok A nálunk is használatos keresz­tény időszámítás különböző meg­fontolások alapján Jézus születését az első évre helyezi. Krisztus szüle­tésének évére vonatkozóan az egé­szen korai hagyományok sem adnak egyértelmű felvilágosítást. (Máté (2.1.) és Lukács (2.1-2.) evangéliu­mának, Josephus Flaviusnak vala­mint más történeti forrásoknak az adatai eléggé ellentmondásosak ah­hoz, hogy azokból egyértelműen le­hessen következtetni Jézus szüle­tésének esztendejére. Ezek alapján mindössze arra adódik lehetőség, hogy egy bő évtizedre legyen szűkít­hető az az időszak, amelyben Jézus születése történhetett. Kezdetben az egyházi történetírás ennek az idő­szaknak a középértékét vette alapul, vagyis az első év a 194. olimpiász4. évére (i.e. 1.) esett. Jézus életének és kereszthalálá­nak csillagászati-asztrológiai körül­ményeit is számításba véve, ezt az időpontot Dionysius Exiguus római apát kismértékben módosította és ezzel megalkotta a mai polgári idő­számításunk rendszerét. Ennek alapján időszámításunk el­ső éve, „az Űr megtestesülésének" feltételezett esztendeje azonos a 195. olimpiász 1. évével, illetve Ró­ma alapításának 754. évével. A Krisztus születésének időpontja körüli bizonytalanság késztette év­századokon keresztül a csillágászo­kat arra, hogy asztrológiai-csillagá­szati módszerekkel próbálják ponto­san meghatározni Jézus szüle­tésének időpontját. A kutatás alapját részben a Biblia, másrészt különböző krónikák, törté­nelmi elbeszélések képezték. „Hol van a zsidók királya, aki megszüle­tett? Mert láttuk az ö csillagát nap­keleten, és azért jövénk, hogy tisztes­séget tegyünk néki..." mondták a napkeleti bölcsek Heródesnek Máté evangéliuma szerint. A talányok so­kaságát az evangélium „láttuk csil­lagát" szövegrész okozta. Mi lehe­tett ez a csillag? Először üstökösre gondoltak a kutatók. A fényesebb üstökösökről elég megbízható észle­lések találhatók a különböző fel­jegyzésekben. A hiteles kínai és eu­rópai feljegyzések nem beszéltek olyan üstökösről, mely az időszámí­tásunk kezdete táján lett volna látha­tó. A kérdéses időponthoz közeleső nagy üstökös Kr. e. 87-ben , 11-ben és Kr. u. 65-ben voltak láthatók. Az eltérések túl nagynak bizonyultak. Tycho de Brahe is sokat foglalkozott ezzel a problémával, de elképzelé­seiből ő is kénytelen volt kizárni az üstökös lehetőségét. Egy ideig úgy vélte, hogy talán hirtelen fellángoló csillagról, az úgynevezett no várói van szó. Ellenben hasonlóan az üs­tököshöz, időszámításunk kezdete tájékán látható nováról semmi híra­dást nem lehet találni. Maradt végre az a feltételezés, hogy Krisztus szü­letését valamilyen különleges boly­góállás jelezte, Kepler az égimecha­nika nagy mestere számolta ki, hogy Kr. e. 7-ben egy úgynevezett nagy konjunkció jött létre; a Jupiter és a Szaturnusz együtt állt a Halak csil­lagképében. A Szaturnuszt és a Ha­lak jegyét a zsidók bolygójának, il­letve csillagképének tartották. így a Jupiter a „királyi csillag" együttál­lásban a Szaturnusszal a Halak je­gyében a zsidók számára fontos ese­mény bekövetkezését jelenthette. A régi asztrológusok fontos jelentést tulajdonítottak ennek az együttállás­nak. Schnabel 1925-ben a berlini múzeumban felfedezett egy babiloni Síppar városból szánnazó ékírásos töredéket a Kr. e. 7. és 6. évforduló­járól, amely nemcsak hogy feljegyzi a Jupiter és a Szaturnusz Halak csil­lagképében történő együttállását, hanem mint rendkívüli jelentőségű eseményt emeli ki. Fokozta ennek az együttállásnak az érdekességét az, hogy a bolygók látszólagos mozgá­sában fellépő hurokképződés miatt egy esztendőn belül az együttállás háromszor megismétlődött. Az 1947-ben előkerült Holt tenge­ri tekercsek, az esszénusok qumráni közösségének feljegyzései alátá­masztani látszanak azt a következte­tést, hogy Jézus születése valóban lehetett i. e. 7-ben. Világosabbá válik a kép számunk­ra, ha figyelembe vesszük, hogy mi­lyen volt az antik kultúrák tudósai­nak szemlélete az ember és a Koz­mosz viszonyáról. Babilonban ala­kult ki az ún. szimbolikus asztroló­gia, amelynek lényege az volt, hogy az égi jelenségekben népek, uralko­dók sorsára utaló jeleket láttak, a bolygók pozíciói hírmondói, előjelei és nem okai (!) voltak a földi esemé­nyeknek. Az asztrológiának ez a ter­mészetszemlélete a mai napig érvé­nyesnek tekinthető. Ezért értelmet­len az olyan állítás, hogy műszerek­kel eredménytelenül kísérelték meg a bolygók felől érkező jótékony vagy káros sugárzást mérni. (Idézet Ponori T. Auréltól Esztergom és Vi­déke nov. 13. sz.)Részben ilyen mé­rés nem is történhetett, mert a mérés előfeltételezi, hogy tudjuk mit aka­runk mérni, másfelől az asztrológia több ezer éve vallja, hogy a bolygók pozíciói szimbolikus értelemmel rendelkező információhordozók. Vagyis azt állítja, hogy az Univer­zumban lejátszódó folyamatokat nem kaotikus össszevisszaság jel­lemzi, hanem az anyagba kódolt egyetemes rendezőelvek vezérlik, miközben az egész Mindenséget egy információs háló szövi át. Az infor­mációnak a továbbítására és megje­lenítésére pedig mi lehetne a legal­kalmasabb, mint a gravitációs mező, illetve a bolygók, mint gravitációs oszcillátorok. Ma már számítógépek segítségé­vel ellenőrizni lehet azokat a feltéte­lezett csillagászati körülményeket, amelyek jelezték a Szentírás több­rendbéli jóslatát a Messiás eljövete­léről. Ebben az időben már rendel­keztek a babiloni asztrológusok olyan matematikai és csillagászati ismeretekkel, melyek lehetővé tet­ték a szabadszemmel látható boly­gók és a Hold mozgásának leírását, előrejelzését. Számításaink eredmé­nyét a régészeti kutatások során elő­került agyagtáblák őrizték meg az utókor számára. Ezekből tudjuk hogy képesek voltak a bolygók ek­liptikán elfoglalt helyét, együttállá­sokat, a bolygók előretartó ill. hátrá­ló mozgását kiszámítani. Előkerül­tek azok az agyagtáblák is, amelyek kb. Kr. e. 60 és 40 között készülhet­tek és csaknem hiánytalanul megta­lálhatók rajtuk a Kr. e. 7. április 1-től Kr. e. 6. április 18-ig terjedő időszak nevezetes égi jelenségei; az öt boly­gó pozíciói, újholdak, holdtölték, napéjegyenlőségek időpontjai, az április 28-án bekövetkezett napfo­gyatkozás, a Szirius esti lenyugvása május 15-én és hajnali kelte július 20-án. Érdekes módon, az akkor Ba­bilonban működő asztrológusok egy négyszáz évvel korábban élő kiváló asztrológus, Kidinnu számítási mód­szerével dolgoztak és vélhetően szá­mítottak az erre az időszakra megjö­vendölt események miatti fokozott ér­deklődésre, mert ezekből a táblákból több példányt is készítettek. A Messiás eljövetele szempontjá­ból különös jelentőségű Jupiter és a Szaturnusz Kr. e. 7-ben május 24-től december végéig a Halak jegyében tartózkodott. Július 20-tól november 10-ig szorosan egymás mellett, hát­ráló mozgást végeztek, közben szep­tember 15-én szembenállásba kerül­tek a Nappal és ezért a szokottnál fényesebben ragyogtak. November 12 és 19 között a pályájuk nyugati fordulópontján rövid ideig állni lát­szottak, majd lassan kelet felé for­dulva, előrehaladó mozgást végezve egymástól eltávolodtak. A Napkeleti Bölcsek nem kirá­lyok, hanem képzett tudósok voltak, akik ismerték a csillagászati számí­tásokat, értették az égi szimbólumok jelentését. Minden bizonnyal birto­kukban lehetett egy olyan agyagtáb­la, amely előrejelezte a három hóna­pon keresztül megfigyelhető Jupi­ter-Szatumusz együttállását, az új világhónapot jelző Halak jegyében. Jeruzsálembe érve nyomatékosan kijelentették, hogy a született király csillagait napkeleten, vagyis esti fel­kelésben látták. Ami arra utal, hogy ez szeptember közepén lehetett, és az észlelést még Babilonban végez­ték. Ezt követően pár nap múlva kel­hettek útra, figyelembe véve a kara­vánutak megtételéhez szükséges időt, november első hetében érkez­hettek Júdeába. November 11 és 29 között a két nevezetes bolygó köz­vetlenül egymás mellett, november 12-én Jeruzsálem és Betlehem fö­lött, látszólag megálltak az égbolton. A fogyó Hold, csak este kilenc óra körül kelt fel, így a fénye nem zavar­ta az együttállás megfigyelését. A látványt fokozta egy olyan jelenség, amelyre a látogatók nem számíthat­tak. Ez az ekliptika síkjában lévő porfelhőről visszaverődő napfény, a horizont fölött kapuszerűen elhe­lyezkedő ún. állatövi fény volt, amely különösen Júdea földrajzi szélességén látható jól. Az együttál­lás a fénykúpban alakult ki, a szikrá­zóan fénylő Jupiter pontosan a fény­kúp tengelyén állt. Úgy tűnhetett, mintha a sugárzás a két együttálló bolygóról áradt volna szét. A Kr. e. 7-ben november 12-én Betlehembe érkező napkeleti bölcsek jól megfi­gyelhették ezt a jelenséget. (Igen részletesen írja le ezeket a körülmé­nyeket Teres Ágoston a Biblia és az asztrológia című könyvében.) A babiloni csillagászok november 12-én érkezhettek Jeruzsálembe. Részben a hatalmát féltő Heródessel történő beszélgetés már a délutánba nyúlhatott, másfelől a legfőbb útba­igazítást jelentő csillagok csak nap­lemente után láthatók, ezért a böl­csek késő délután indultak a Messiás keresésére. Déli irányba, Betlehem felé vették útjukat. Hamarosan alko­nyodott, majd a fényesen ragyogó Jupiter lett látható a délkeleti látóha­tár fölött kb. 30 fok magasan. Amint közeledtek a betlehemi dombok felé, egyre jobban besötétült, és Ju­piter mellett megjelent egy fénylő pont, a Szaturnusz, majd a délkeletre fekvő alacsonyabb dombok fölött feltűntek a Pegazus és a Halak csil­lagképének pislákoló csillagai. Köz­ben az állatövi fény erősödött, mint­egy kiemelve a Messiás születését jelző. Betlehemtől délkeletre lévő, a pásztorok hajléka fölött állni látszó bolygóegyüttest. így csillagászatilag is igazolva láthatjuk a Máté evangéliumában (1.2.) olvasható egykori tudósítást: „Azok meghallgatták a királyt és út­rakeltek. S lám a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpil­lantva nagyon megörültek. Bemen­tek a házba és meglátták a gyermek­et anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kin­cseiket és ajándékot adtak néki: ara­nyat, tömjént és mirhát" Bányai Mátyás ij WWUW WWMM WWil '

Next

/
Oldalképek
Tartalom