Esztergom és Vidéke, 1997
1997-11-27 / 48. szám
Esztergom és Vidéke 1997. december 27. 5 noteszlap, három feljegyzéssel és egy rövid levél Kicsinyített másolatok, esetleges és parányi minta, de - ahogy csepp a tengert - egy életmű, egy személyiség teljes gazdagságát is sejteti. Mindazt, ami Dévényi Ivánra jellemző (volt), ami belőle - immár húsz esztendeje hagyatékként - a miénk. Három feljegyzés, amelyek nem csak kézírását őrzik, de üzenetét is. Az idézetek az értékválasztót, -gyűjtőt, -közvetítőt is megidézik. Hasonlóképp a levél is: útravaló az útra készülő Horváthy Péternek, pártfogó ajánlás (történetesen a Párizsi Műhely szerkesztőségéhez irányítva). Mindegyik afféle „kopogtató cédula", vagy belépőjegy szellemi találkozókra a végtelen időben: régi klasszikusokkal és ifjabb kortársakkal... És ővele, akivel a valóságban már szintén „réges-rég" találkozhattunk: utoljára 1977 késő őszén. November 20án - 48 évesen - halt meg, 25-én búcsúztattuk a belvárosi temetőben. „Már húsz éve?" - Horváthy Péterrel együtt kérdezzük hitetlenkedve, amit persze tudunk. És - akárcsak ő - hiszünk az érték és az emlékezet egyesült erejében, amely akár évezredeken is képes áthatolni. November 13-ai számunkban ugyancsak Horváthy Péter elevenítette föl Mucsi András alakját, együtt Szent Mártonéval. Összekötve a négy éve sincs hogy elhunyt művészettörténész munkásságát - az 1600 esztendeje halott galliai kolostoralapító, tours-i püspökével, akinek tiszteletére ezredéve az első magyarországi szerzetes-apátság létesült: a bencéseké Szent Márton hegyén. Harminc éve az ő névnapján, november 11-én került sor Esztergomban a városi könyvtár új épületének ünnepélyes átadására. Ez persze akkor csak véletlen egybeesés volt, bár a rendezvényt méltán lehetett volna a könyves kultúrájukról, tudománypártolásukról híres tanítórend hazai működéséhez kötni. De hát 1967-et írtunk: az időzítés szigorúan a NOSZF fél évszázados jubileumához igazodott. November 12-én Lenin arcai címmel arról lelkendezett a Dolgozók Lapja, hogy: „Páratlan izgalmas élmény az esztergomi Balassa Múzeum Lenin a magyar képzőművészetben című kiállításán végigkísérni a magyar Lenin-ábrázolásokat, 1917-től 1967-ig, ötven év munkáiban." Mucsi András 1953-tól a múzeum munkatársa volt: lehet, hogy ezt a vándorkiállítást is neki kellett iderendeznie?... Az épületavatáson bizonyára örömmel vett részt Dévényi Ivánnal együtt, aki - egyazon értékrend alapján a barátja volt. És ugyanezért mindketten barátai a könyvtárnak, már az- időben is, amikor - tizenhat éven át - a Kossuth utcai volt Magyar Király Szálló földszintjén Apuci örök (Húsz éve halt meg Dévényi Iván) Már húsz éve? Hihetetlen. Hisz most is látom, ahogy toporgó lépteivel (mint akinek szűk a cipője), a Posta felé iszkol! Nézem a fényképet: ő volt a Tanár, én a diák. Akkor Iván Bácsi volt - mára egykorúak lettünk. Húsz év alatt bátyámmá fiatalodott. „Egy nap épp az Eötvös Klubban ülünk, mikor bejön az Iván. Srácok! - mondja harsányan, hogy mindenki hallja. - Kiléptem a Pártból! Mindezt 1952-ben!!" - meséli, ma is megborzongva, egy volt évfolyamtársa. Lehet-e a technikumi diákok kedvenc tárgya az irodalom - ráadásul a kortárs irodalom? Lehet - ha Apuci tanítja! Vagy talán véletlen került Berda József költő a ballagási fotókra? Amikor - harminc évvel ezelőtt, 1967-ben - meghurcolták, állásából elbocsátották, akkor se tört meg. Tudta, mit kell tennie, és tette, amit tennie kellett. Őt nem lehetett megfélemlíteni. „Párizsba utazol? Üdvözlöm Albert Pált!" - adta útravalónak. (Mert számára Albert Pál nem a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, hanem egyszerűen jó kritikus.) Legutóbb - talán 77 őszén - Pesten, a 12-es buszon találkoztunk. Ő: mint mindig. Hóna alatt nagy köteg könyv, kabátja nyitva, nyakkendője a mellényzsebébe tűrve. Kefefrizura. ,Minden pénzem hanglemezre költöm" - mondatta velem a furdaló lelkiismeret. „Végre valami okosat csinálsz!" - csillant föl a szeme. „Ilyen idos koromban kezdtem a képeket gyűjteni én is!" Azóta, ha nadrág helyett hanglemezt veszek, vagy utolsó fillérem költöm el az antikváriumban, nem szégyellem: Apuci mondta, hogy szabad! Horváthy Péter , n /, ! t] « AJ- • AJrr^U^t < Wwj^H^W-U c (Vx-r s y*»T> V t^Jc. ( _ JL^ í^-v* ) f (a^ iT^. , kfcaü.Tr^ oL : e. / „ , c - W szűkösködött. Főként pedig barátai az intézmény vezetőjének, Martsa Alajosnak, aki az építésről döntő határozatot 1963-ban kiharcolta, és a megvalósítást „felsőbb összeköttetéseit mozgósítva" sikerre vitte. „Martsa Alajos, a kitűnő portréfotográfus, polihisztor és műbarát, minden jó művész ismerője vagy személyes jóbarátja lett a frissen Esztergomba került Dévényi Iván egyik legfontosabb szellemi partnere." (így emlékezik Mucsi András Dévényi Iván, az esztergomi műgyűjtő c. tanulmányában, amelyből lapunk 1993 karácsonyi számában közöltünk hosszabb részleteket.) „Mint kezdő esztergomi muzeológus néhány évig én is Martsa lakója voltam. Ha baráti körének tagjai este korán - azaz éjfél után távoztak, a teaszertartásra és sakkozásra használt impozáns asztalon aludtam az igazak álmát. Dévényi Ivánt ebben az otthonban - teafű és pipaszó mellett nemcsak egy verzátus vitapartner várta, hanem a kitűnő művészeti magánkönyvtár is. (...)" A meggyőződéses szocialista,, ugyanakkor a kulturális, művészeti értékek irányában nyitott „vitapartner" mint munkaadó is befogadta Dévényi Ivánt: az új épület lett ideiglenes „menedéke", amikor az átadás évében - a NOSZF szellemében, de a legkevésbé sem ünnepélyesen - kitették tanári állásából. Az „ideológiai fellazítók" ellen szervezett helyi büntetőakcióról Horváth Zsolt cikkében (EVID, 1993. június 17.) és Bányai Mátyás iskolatörténetében (Szubjektív krónika, 1996.) olvashatunk összefoglalást. Dévényi Iván halálának 10. évfordulóján, 1987. november 30-án a városi könyvtár rendezett megemlékezést, amelynek Mucsi András, Zsalus-Zajovits Ferenc és Nagyfalusi Tibor voltak a „szóvivői". Ugyanebből az alkalomból lapunk kétoldalas összeállítást és bibliográfiát közölt (EVID, 1987. december). Az 1967-ben elbocsátott másik tanár Bodri Ferenc volt, aki Dévényiről - úgy is, mint legközelebbi barátjáról - a Vigilia 1985. évi 6. számában írt egy szép méltatást, ezzel a befejezéssel: „Dévényi Iván a barátom volt, hiányát betölthetetlennek érzem. Az idővel egyenes arányban növekszik e hiány, újra és újra figyelmeztetve beteljesítetlen, meglévő feladatainkra. "