Esztergom és Vidéke, 1997

1997-11-27 / 48. szám

MELLÉKLET Az Esztergom és Vidéke ráncsimító melléklete Mind ez ideig kiadatlan férc- és remekmüvek, maradék és használt anyagok, porosodó újdonságok és vadonatúj régiségek (egyszóval: mindaz, amit kár elolvasni - ha nincs humorérzéked). Az 1997. esztendő 6. száma Irta, kikgnyor'ógtt, összeollózta, meghúzta, átírta, majd megbánta: Szánthó Barna Hosszú álom volt, nem emlék­szem már minden mozzanatára, de rendőrkapitányunk beszámolója vi­lágosan előttem van. Alig győzte so­rolni a sikereket, melyeket a rend őrei az elmúlt években elértek. Kissé restelkedve számolt be azonban ar­ról, hogy az idén még mindig történ­tek bűnesetek, számszerint három. A legsúlyosabb KM. nyugdíjas becsü­letsértési tette, mikoris szomszédját, P. R. negyvenéves munkanélkülit adócsalónak nevezte. Persze kritika is érte a rendőrkapitányság házatá­ját. Többen is kifogásolták például, hogy sok helyen már szinte nem le­het elférni a járdán a rendőrjárőrök­től, annyian vannak. Török Józsi bá­csi felháborodva közölte, hogy sok diszkós és vendéglős panaszkodik, nem tudnak a vendégeik nyugodtan szórakozni, mivel nagyon zavarja őket a közelben lakó nyugdíjasok hangos horkolása. S a rendőrség mindezt nyugodtan tűri! Ezután dr. Könözsy László polgár­mester bejelentette, hogy az eszter­gomi Ipari Park még szabad terüle­teire újabb 3 japán, 2 amerikai és 5 német cég adott be pályázatot. Meg­kérdezte a testületet, hogy az önkor­mányzat 150 milliós fölöslegét erre a célra kívánják-e áldozni, vagy in­Rém(áIom)képek Hogy álmodtam-e mindezt, vagy csak félálomban hánykolódva elen­gedtem a fantáziámat, nem tudom már. A „mi lenne, ha..." kezdetű kérdések mindannyiunkat gyakran foglalkoztatnak, miért pont egy tudósítót ne ragadna el a képzeletei... Nos, hogy ne szaporítsam a szót: álmomban tudósítóként egy képviselő-testületi ülésen voltam, az ezredforduló évében. Az egész egy kissé ködös volt - s nem csak a képviselők ködösítéseitől! -, de azért az arcok jól kivehetők voltak. Ugyanazok, mint most, 1997-ben. Úgy tűnik, újabb négy évre bizalmat kaptak a „városatyák". kább az idegenforgalom fellendíté­sére. A KISB elnöke, Csernusné Lá­posi Elza élénken tiltakozott az ide­genforgalom újabb pluszpénzekkel való traktálása ellen, mondván, mi­ért nem elég a testületnek a 15 új szálloda, ami az elmúlt három évben épült. Már lassan nem férünk el a városban az idegenektől, akik mind itt akarnak tölteni legalább egy hetet. Van új színházunk, strandunk, játék­kaszinónk... Mit akarnak még!?... Baranya István halkan megje­gyezte, hogy az NB/I-be most felju­tott EFC - bár igaz, hogy újabb 5 külföldi sztárral erősített - azért még 100 milliót el tudna költeni, például egy kaliforniai téli edzőtáborzásra. A döntést elnapolta a testület Miavecz Jenő javaslatára, aki ragaszkodott ahhoz, hogy dr. Varga Győző képvi­selő távollétében ne döntsenek ilyen fontos kérdésben. Dr. Etter Ödön, a Városfejlesztési Bizottság elnöke terjesztette az ülés elé a Kakat-párkányiak kérését, mely szerint szeretnének a jövőben Esztergomhoz tartozni, s a város új kerületeként beolvadni abba a roha­mos fejlődésbe, amely az ősi királyi székhelyet jellemzi. Elmondta, a szlovák kormányban néhányan el­lenzik ugyan e lépést, de Meciar úr, a Szlovák-Magyar Baráti Társaság új elnöke megígérte, kiharcolja a kormány hozzájárulását, ha az eszte­gomiak nem ellenzik a fúziót. Remé­nyi Antal képviselő azonban azt ja­vasolta, csak akkor egyezzen bele a testület a párkányiak kérésébe, ha a jelenlegi három híd mellé még egy negyediket megépítenek a két város között. Paál Anikó viszont tiltako­zott az újabb híd építése ellen. Sze­rinte abból a pénzből inkább újabb két szintet kellene építeni a Balassa iskola jelenlegi négy emelete fölé, különben nem fognak elférni jövőre, mivel ismét beiratkozási csúcs vár­ható az intézményben. A kertvárosi képviselők ellenezték Esztergom újabb külvárossal való bővítését. Őszintén bevallották, a jö­vőre beígért kertvárosi mozgójárda megvalósulását féltik, pedig a Nyu­gadíjas Klub örömmel fogadta a tes­tület újabb nagylelkű segítségét Ezután Sipos Imre képviselő kért szót, és mintegy fél órán keresztül méltatta a polgármester érdemeit, politikai éleslátását. Véleményéhez Miavecz Jenő is csatlakozott, a pol­gármester pedig szerényen zárt ülést rendelt el. A termet ekkor sűrű köd borította el. Mire a pára eloszlott, 20 fáradt, unott arc meredt dr. Szontagh főorvos úrra, aki éppen azt javasolta a testületnek egyezzenek bele, hogy a Vaszary kórház tetemes megtakarított pénzkészletéből támogassa 100 millió forinttal a Vészhelyzet bői jól ismert, rosszul felszerelt Chicago Hope kór­házat és alulfizetett orvosait Szánthódy Barbara Még az 50-es évek vége felé tör­tént ez az eset. Dorogon laktam ak­kor, s munkám mellett - egy kis jö­vedelem-kiegészítésként - fotóri­porterként is dolgoztam. Egyik ba­rátom megkért hogy esküvőjén ké­szítsek felvételeket, amit szívesen el is vállaltam. A polgári esküvő után - mivel ak­kor még az egyházi szertartás eléggé elítélt dolog volt - csupán az ifjú pár, a két tanú és jómagam indultunk el két kocsival Esztergomba, a Bazili­kába, a szűkkörű egyházi ceremóni­ára. Az egyik kocsiban a két nő: a menyasszony a tanújával, a másik­ban pedig mi, férfiak: a vőlegény, a tanú és én, a fotós. A vezető mellett ülve figyeltem az utat amikoris fel­ötlött bennem egy kiállításon nemrég látott érdekes fotó, amely egy kocsi­ból fényképezett utat ábrázolt. Valami hasonlót én is csinálhatnék - gondoltam hirtelen, amikor a vá­rosba beérve a távolba vezető széles út fölött megjelent a Bazilika szilu­ettje. Előkaptam hát a jó öreg Fed gépemet és csináltam 2-3 felvételt. Talán 100-200 métert mehettünk ezután, amikor hirtelen lefékezett előttünk egy ponyvával letakart te­herautó, kipattant belőle néhány fegyveres orosz katona, s megállítot­ták az autónkat. Egyikőjük feltépte a mellettem lévő ajtót, kirángatott a kocsiból, rámfogta géppisztolyát s követelte, hogy adjam át neki a fény­Kérek egy sztorit! A lebukott kém - avagy a megkésett vőlegény Aki elmeséli: Rátkai A. képezőgépet. (Hallottam már a „zab­rálásról", no de hogy ilyen nyíl­tan...!) Aztán mindhármunkat áttesé­keltek a teherautóba, s elhajtottak ve­lünk. Karatyoltak ugyan valamit de abból csak annyit értettünk, hogy „Davaj!". Hát mentünk, mivel nem tehettünk mást s közben tanakodtunk, hogy vajon mi történhetett. A Kossuth La­jos utcában volt akkor a katonai pa­rancsnokság, oda vittek. Két társa­mat leültették a folyosón, engem pe­dig betuszkoltak egy irodába. Hama­rosan jött egy tolmács, s végre meg­tudtam, mi a bűnöm. A kapitalisták kéme vagyok, aki szovjet katonai ob­jektumokat fényképez!!! Lám, az imént éppen egy „hadi járművet". Ekkor döbbentem rá, hogy az úton, amit lefotóztam, előttem 40-50 mé­terre haladt az említett „titkos objek­tum", vagyis az ócska teherautó. - Csak nem képzelik, hogy bárkit is érdekel Nyugaton egy ilyen jár­gány?! - tiltakoztam megrökönyöd­ve. - Ez még viccnek is rossz! Aztán záporoztak a kérdések: Kik a megbízóim? Hogyan tartom velük a kapcsolatot? Mióta kémkedek?.. És így tovább. Egy darabig türelme sen válaszolgattam, aztán mérgesen felpattantam: - Kérem, mi éppen egy esküvőre megyünk. A vőlegény kint ül a folyo­són, a menyasszony meg már negyed órája vár a templomban... Mi itt el­szórakozhatunk, de legalább őket en­gedjék elmenni!... Hosszú tanakodás után a vőlegény meg a tanú elmehettek, kicsivel ké­sőbb ideiglenesen engem is szaba­don engedtek, miután minden adato­mat felírták. Szegény menyasszony közben már azt hitte, pártában marad. A pap is furcsálotta a dolgot. Nem számított ugyan nagy tömegre, no de hogy még a minimális létszám sincs meg...! Végül hosszas magyarázko­dás után az esküvő lezajlott, kétszer is elhangzott a boldogító igen. Énrám persze ferde szemmel né­zett a násznép, amikor később a la­kodalomban részletesen elmeséltük az eseményeket. - Mi a csudának kell ennek a pa­sasnak össze-vissza fotózni mindent amit csak meglát?! Maga kereste ma­gának a bajt! De hogy az esküvő is majdnem elmaradt miatta!... Sze­gény menyasszony! Lassan azért napirendre tértünk a dolgok felett. Elfogyott a tyúkhúsle­ves, a sült és rántott húsok, a finom köretek. Éppen a tortákat kezdték felvágni, amikor beállított „népi ren­dőrségünk" két öntudatos tagja, mondván, öltözzek fel - mégpedig jó melegen, mert a fogdában hideg van. Azt még megengedték hogy 8-10 szelet tortát becsomagoljanak a házi­ak aztán kattant a bilincs. Az éjszakát a „dutyiban" töltöt­tem. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy megkóstoljam a süteményeket. - Vajon mit csinálnak ezek a ké­mekkel? Agyonlőnek, felakaszta­nak? Vagy csupán elvisznek Szibéri­ába? ... Hogyan tudom bebizonyíta­ni, hogy nem vagyok spion?... Szerencsémre akkori igazgatóm, aki pártvonalon igen elismert káder volt és sokat adtak a szavára, felelős­séget vállalt értem, s másnap kiho­zott a börtönből. - Fiam - mondta, mikor kiléptünk az épületből -, én mindig tudtam, hogy a mi rendőrségünk nagyon hu­mánus! De hogy annyi tortával trak­tálják a rabokat hogy meg se tudják mindet enni, ezt nem gondoltam vol­na... Ráadásul még azt is megenge­dik, hogy hazavidd!... Ilyen biztosan nincs a kapitaliz­musban! Ez utóbbiban egyetértettünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom