Esztergom és Vidéke, 1997

1997-10-23 / 43. szám

Wi EMLÉK- M Ü-HELY • 1 9 5 6 - 1 9 57 sáSSpli. Úgy gondolom, az ember felelős lény, és van egy olyan kötelessége, hogy teljesítse azt a feladatot az erkölcs és a közjó érdekében, amit változó élete során a Sors számára kijelöl. Ezen feladatai elől a becsületes ember nem szökhet meg! Most, hetvenes éveimben is ezt tartom az emberi élet egyik fő alapelvének, s visszanézve hosszú életemre, úgy látom: ez vezérelt engem is életem hányattatásai közepette. Szalay Ferenc fenti hitvallása; mottó visszaemlékezései előtt, amelyeket - több beszélgetés alapján - idén szerkesztett emlékirattá Fakász Tibor. (Ő a forradalom idején Kisbéren volt tanár, jelenleg a fővárosban élő nyugdíjasként megyénk '56-os eseménytörténetének kutatója) SzF. 1950-től Esztergomban dolgozott mint a ferences gimnázium testnevelője, majd 1954től a kertvárosi Bányagépészeti Technikum Kollégiumának nevelőtanára 1956. október 28-án a városi Nemzeti Tanács alelnökévé (dr. Bády István helyettesévé) választották. Börtönbüntetéséből szabadulva, a 60-as évek közepétől Győrben talált otthonra és munkahelyre. 1993 óta városunk díszpolgára (Életútját lapunk 1993. november 11-ei számában mutattuk be.) Besey László ny. gyémántdiplomás tanár 1995-ben elkészült emlékiratából tavaly már közöltünk néhány részletet (EVID, 1996. nov. 28.) A szerző 1948 óta Esztergomban él; 1953-tól 1956 végéig a Komárom megyei Tanács Oktatási Osztályának vezetője volt, a forradalom hónapjaiban a hivatal választott munkástanácsának tagja. 1994-ben - október 23-a alkalmából - Pro Urbe Esztergom kitüntetést kapott. Szalay Ferenc: VÁLTOZÓ KÜLDETÉSBEN Nem tudtuk mire vélni november 4-én, 5-én, hogy az országot elözönlő szovjet tankáradat Esztergomot és környékét, sőt a Duna mentén Komáromig nyúló jelentős bánya- és iparvidéket is messze ívben elkerülte. Aztán megtudtuk, hogy Tatabányára sem vonultak be,„megyei főhadiszállásukat" Tatán, a páncélos laktanyában ütötték fel, és az őket felkereső Tatabányai Városi Forradalmi Munkás és Katonatanács küldöttségének a szovjet parancsnok megígérte, hogy bizonyos feltételekkel nem is fogják Tatabányát megszállni. Ebből mi arra a következtetésre jutottunk, hogy próbáljunk meg mi is tárgyalni a szovjetekkel, hátha így Esztergom is mentes marad tőlük. Nemzeti Tanácsunk küldöttsége: dr. Bády István, Varga Dezső István és jómagam november 6-án délelőtt érkeztünk a Tatai Páncélos Laktanyába. A laktanya ebédlőtermében lefolyt tárgyalás eredményeként ígéretet kaptunk, hogy szovjet csapatok nem jönnek Esztergomba, ha a rendet és nyugalmat továbbra is biztosítjuk. Feltételül szabták, hogy a fegyvereket november 7-éig gyűjtsük össze, rendeljük el az éjszakai kijárási tilalmat és induljon meg a munka, (ne sztrájkoljunk). Ezt mi tudomásul vettük, ők pedig barátságosan elbúcsúztak tőlünk. Minderről hazaérkezésünk után a várost és a lakosságot hivatalosan tájékoztattuk. Ám a feltételeket sajnos, nem tudtuk teljesíteni. A város és a környék dolgozói, az üzemi munkástanácsok másképpen határoztak, újrafogalmazott forradalmi követeléseik érdekében sztrájkoltak. Ezért a tatai szovjet parancsnokság egy tisztet küldött november 10-én Esztergomba, hogy a magyar forradalmi vezetőkkel tárgyaljon. A szovjet tiszt a Hadosztály épületébe hívatott engem, valamint Esztergom és környéke üzemeinek vezetőit, munkástanácselnökeit. Nekünk szögezte a kérdést, hogy miért sztrájkolunk. A munkástanács elnökei azt válaszolták, hogy politikai követeléseikért, és részletezték is azokat. A szovjet tiszt azt mondta, hogy ezt érti, de értelmetlennek tartja a sztrájkunkat, mivel a Dunántúlon már mindenütt dolgoznak. Erre én közbeszóltam: Szeretnénk erről meggyőződni! A szovjet tiszt közölte velünk: Utazzunk el, nézzünk körül! A szovjet parancsnokság ad menetlevelet, hogy bántódásunk ne essen út közben. Mi aztán különböző csoportokban útra is keltünk. Én már nem emlékszem, kinek a társaságában jutottam el Győrbe, Tatabányára, Székesfehérvárra. A tapasztal ataink vegyesek vo 1tak. Egyes üzemekben dolgoztak tessék-lássék, másutt meg sztrájkoltak. Küldetéseimhez általában gépkocsit adtak. Legtöbbször az Esztergomi Hadosztály parancsnoka, Felczán alezredes biztosított számomra sofőrt és autót novemberi-decemberi útjaimra. Rendszerint aláírt, lepecsételt „Megbízó levéllel" érkeztem küldetésem helyszínére. (...) Az Esztergomi Nemzeti Tanács a november 4-e után bekövetkezett új helyzetben is képesnek bizonyult hatalmát megtartani és a várost vezetni. A szovjet tankok árnyékában létrehozott Kádár-kormány mellett toborzódó „másik oldal" elenyészően kis létszámú volt s gyengének mutatkozott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom ügyét és a társadalom akaratát a munkástanácsok képviselik és fogalmazzák meg erőteljesen. Amunkástanácsok szorosan együttműködtek a nemzeti tanácsokkal, így az Esztergomi Nemzeti Tanáccsal is. Közösen szerveztük például a Kádár-kormány és a szovjet megszállás elleni tiltakozó sztrájkokat november-december hónapokban. Egyértelműen fölzárkóztunk a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács mögé, azt tekintettük a forradalom országos irányító központjának, s mindenben követtük. Hetente kétszer-háromszor utaztam a fővárosba a Központi Munkástanács üléseire - olykor társak kíséretében - s mint már említettem, hazatérve mindig pontosan, részletesen beszámoltam értesüléseimről. Tájékoztatóim alapján születtek aztán a helyi döntések, határozatok. így történt, hogy november 19-én, hétfőn Esztergom üzemeiben összegyűltek a dolgozók, hogy megbeszéljék a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács felhívását, s annak megfelelően, „a sztrájkjog fenntartása mellett", megindították a termelő munkát. Amikor azonban szovjet páncélosokkal megakadályozták november 21-én az Országos Munkástanács alakuló gyűlésének megtartását, Esztergom város dolgozói is csatlakoztak a november 22-23-ai kétnapos országos tiltakozó sztrájkhoz. Ezt követően ott voltam a NagyBudapesti Központi Munkástanács újabb tanácskozásain, s magunkévá tettük annak felhívását a megyei munkástanácsok megalakítására, valamint a vidéki munkástanácsok összefogására. Ennek értelmében létrehoztuk az Esztergomi Városi Munkástanácsot, amely a város üzemi, munkahelyi munkástanácsainak képviseleti szerveként működött. A december eleji sorsdöntő napokban mindenütt én jelentem meg az Esztergomi Városi Munkástanács küldötteként, és nyertem beleszólási jogot és lehetőséget Esztergom és a Duna mente forradalmi ügyeinek intézésébe. A Duna menti vállalatok is szükségesnek látták munkástanácsaik összefogását, amit a lábatlani 4. számú Épületelemgyárban november 29-én megfogalmazott felhívás is szorgalmazott. Mindezek okán én az Esztergomi Városi Munkástanács nevében december l-jén körbetelefonáltam a környék üzemeit és nagygyűlésre hívtam össze a munkástanácsok képviselőit Egy korábbi felhívásra december 3-án a dorogi munkástanácsok képviselőivel Tatabányára utaztunk a Komárom Megyei Munkástanács megalakítása céljából. Ott azonban a Tatabányai Központi Munkástanács vezetői, Solymos Mihály és Esztó Zoltán közölték velünk, hogy ők nem hívták össze a megye munkástanácsait, s különben sem lehet a Megyei Munkástanácsot megalakítani a kormány engedélye nélkül. Közöltük velük megvetésünket gyáva viselkedésük miatt, s felháborodva utaztunk haza. Másnap, december 4-én Dorogon a Szénbányászati Tröszt épületében a lábatlani felhívásnak eleget téve - s mintegy a tatabányaiak gyávaságára válaszul - megalakítottuk a Komárom Megyei Dunamenti Központi M unkástanácsot. Az alakuló ülésen Hajdú Sándor elnökölt Megnyitó szavai után én számoltam be eredménytelen tatabányai küldetésünkről, s javaslatot tettem a Dunamenti Központi Munkástanács megalakítására. A jelenlévő mintegy húsz üzemi Munkástanács kimondta a megalakulást és öttagú vezetőséget választott Ebbe a vezetőségbe én is bekerültem Esztergom képviseletében. Az alakuló ülésen részt vett a Csepeli Központi Munkástanács küldöttsége is. Én vállaltam aDunamenti Központi Munkástanács tájékoztatását, s még aznap - december 4-én - összeállítottuk, és az üzemi munkástanácsokhoz eljuttattuk a Tájékoztató 1. számát Ennek második száma Híradó címmel december 7-én jelent meg. Ezt Takács Györggyel, a Dorogi Szénbánya Munkástanácsának egyik vezetőjével közösen szerkesztettük. December 8-án Nemesi Bélával együtt részt vettem a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács nevezetes utolsó tanácskozásán a MÉMOSZ Székházában, ahonnan magunkkal vittük a Felhívást adecember 11-12-i országos sztrájkra. Ezt másnap a Dunamenti Központi Munkástanács december 9-i, utolsó ülésén Esztergomban elfogadtuk, és csatlakoztunk a sztrájkoz. Ezen az ülésen én elnököltem. Ez a jól szervezett sztrájk volt a Dunamenti Központi Munkástanács utolsó fegyverténye. Mivel a Kádárkormány december 11-én törvényen kívül helyezte a területi központi munkástanácsokat, mi is beszüntettük működésünket. Én is visszatértem hivatásos foglalkozásomhoz, folytattam kollégiumi nevelőtanári tevékenységemet Azért még egyszer felágaskodott bennem az indulat a nyakunkra ültetett új hatalom ellen. 1957 január közepén a tanári szobában két diákommal arról beszélgettünk, hogy a város középületeire az új rendszert éltető feliratokat mázoltak. Fölvetődött hogy „nekünk is meszelni kellene!" Egyik diákom, Kuti János kiment a műhelybe festékért és ecsetért. Vele és Kioszesz Nikolász nevű diákommal elindultunk a kihalt esti utcákon. Két diákom figyelt én pedig meszeltem. A Posta, a bíróság, a mozi és más épületek fajára nagy F betűket festettem az ,Éljen Kádári", Jljen az MSZMP\" szövegű feliratok elé. (így lett az „éljenbőr ,,féljen".) Erre a diákos kalandunkra aztán bírósági eljárásom során fény derült.