Esztergom és Vidéke, 1997

1997-10-23 / 43. szám

1997/4. EMLÉK- M ÍJ - H E L Y • 1 9 5 6 19 57 A tanácsi dolgozók egy része november 5. után már bement a hivatalba, de inkább csak azok akik Tatabányán laktak, vagy valamilyen közlekedési eszközzel be tudtak menni. Egyrészt nem volt rendszeres közlekedés, másrészt féltek is a dolgozók a bizonytalan utazástól, hiszen nem lehetett tudni, hogy az orosz csapatok (...) merre, hol jelennek meg vidéken is. (...) November 8., a megyei tanácshoz történt visszahívásom után csak nagyon lassan indult meg a szakosztályok tevékenysége. Igen hiányos létszámmal dolgoztak, sok volt az üresjárat, hallgattuk a budapesti és természetesen a Szabad Európa Rádió híradásait, egyéb idegen adókat, latolgattuk az eshetőségeket. (...) Feleségemnek megígértem, hogy vasárnapra - november 11-ére - hazajövök Esztergomba. Úgy is történt. Szombaton - közlekedési eszköz hiányában - gyalog indultam el Tatabányáról Schlippert Ferenccel együtt Vértesszőlős-Tata-Dunaalmás irányában, azzal az elképzeléssel, hogy útközben majdcsak akad számunkra valamilyen jármű, amelyik felvesz minket. Schlippert Feri azért jött velem, mert a felesége esztergomi lány volt, és a forradalmi események idején hazajött a szüleihez. Tata előtt utolért minket a megyei tanács Mercedese, a sofőrön kívül egy orosz tiszt ült benne és személyzeti osztályunk igen csinos adminisztrátornője, aki tudott oroszul. Ám hiába integettünk nekik, nem álltak meg, és nem vettek fel. Tata után jött aztán egy tehergépkocsi, az felvett minket, és elvitt Dunaalmásig. Dunaalmáson érdekes találkozónk volt budapesti ellenállókkal. Négyen vagy öten voltak, csupa fiatalok. A tatai bekötőúthoz közel a fák alatt pihentek, és tőlünk érdeklődtek, hogy nincsenek-e itt a környéken oroszok. Elmondták, hogy november negyedike után egy pár napig Budapesten harcoltak az oroszok ellen, és akik közülük megmaradtak, most a nyugati határ felé tartanak. Igen bő ruha volt rajtuk, nadrágjaik és dzsekiszerű kabátjaik meg voltak rakva kézigránátokkal. Az egyik éjszaka sikerült nekik kijutniuk Budáról, és szerencsésen elvergődtek Dunaalmásig. Mi további sikeres utazást kívánva nekik, Dunaalmásról újra gyalog mentünk Süttöig. Ott, már benn a faluban két vagy három orosz tank előzött minket. Nem valószínű, hogy Dunaalmáson összecsaptak volna velük a mi szabadságharcosaink mert hallottuk volna a csatazajt. Süttőn egyébként szerencsénk volt. Nem sokkal azután, hogy az orosz tankok elhúztak mellettünk, a falu közepe táján találkoztunk dr. Pintér Zoltán táti állatorvossal. Egy szürke Opel kocsija volt, mondta, hogy rövidesen indul haza, onnét meg Esztergomba, és szívesen elvisz minket. Különben régi ismerősöm volt. Mondanom sem kell, hogy mennyire megörültünk ennek a váratlan találkozásnak. Szerencsésen eljutottunk Tátig. Ott Pintér Zoli engem és Schlippert Ferit letett a szüleim lakásánál, ő peBesey László: EMLÉKEIMBŐL dig hazament azzal, hogy rövidesen jön értünk, és megyünk tovább Esztergomba. Ugyanis a felesége szülés előtt volt, már bent az esztergomi kórházban. Szüleim szerfelett megörültek nekem, természetesen én ugyanúgy nekik. Gyorsan kibeszélgettük magunkat, közben édesanyám mindjárt elénk tett egy kis ennivalót. Sándor öcsém is átjött, ő szemben lakott a szüleimmel, és a táti általános iskolának volt az igazgató-helyettese. Nemsokára azonban előállt Pintér Zoli az Opellel, és nekünk búcsúznunk kellett. Megérkeztünk a falu végére. Ez úgy öt óra után lehetett, már erősen alkonyodott. Azelágazásnál orosz katonaság állta el az utunkat Az út másik oldalán, géppisztolyos orosz katonákkal körülvéve, három ponyvás teherautójuk állott. Kettő közülük meg volt rakva magyar fiatalokkal, a harmadikban is voltak valamennyien. Mindhárom a falu felé fordulva, tehát velünk ellentétes irányban állt. Minket azonnal három géppisztolyos orosz katona vett kezelésbe. Kinyitották az ajtókat, és bekiabáltak: - Davaj dokumenty\ Elővettük személyi igazolványainkat, de én gyorsan előkaptam a Pintér Zoli orvosi táskáját, megmutattam nekik, és mondtam oroszul, hogy orvosok vagyunk sürgős nehéz szüléshez kell mennünk, hátul meg a gyerek apja ül. Volt a közelben egy tiszt, annak szólt az egyik katona, hogy mi a helyzet, én meg persze odabentről mutogattam az orvosi táskát, és mondtam a magamét. -Jegytye (menjenek)! - szólt rövid gondolkodás után a tiszt -, és visszaadták az igazolványainkat. Az enyémet éppen fordítva nézegette zseblámpával az egyik katona. Nagy kő esett le a szívemről, mikor magunk mögött hagytuk az oroszokat. Ehhez mindjárt hozzáfűzöm, hogy mi lett a sorsa a három teherautóba bezsúfolt magyar fiataloknak, bár erről csak úgy két hét múlva hallottam először; biztosabban pedig csak a következő évben, a tököli internálótáborban szereztem tudomást. A megyei tanács kereskedelmi osztályának volt az egyik dolgozója Szűk Ferenc, aki Nagysápon lakott. Ó mesélte el nekem, hogy mi történt a fiával november 10-én szombaton, pont azon a napon, amikor minket Táton az oroszok megállítottak. Az ő fia is rajta volt annak a bizonyos három orosz teherautónak az egyikén, amelyek Tát község bejáratánál állottak. Szűkék várták haza a fiukat, de az csak nem jött. Kétségbe voltak esve, hogy hol lehet Egész éjjel nem aludtak. Végül másnap délután, teljesen kimerülve hazavánszorgott. Szülei már jobbrabalra keresték őt a környéken. Az oroszok ugyanis a BudapestGyőr főútvonal mentén, főleg útkereszteződéseknél szedték össze a fiatalokat és teherautókra rakták fel őket. Szűk Ferenc fiát is így fogták el, amikor hazafelé tartott ő is felkerült az egyik teherautóra, úgy emlékszem, a harmadikra. Késő este aztán ezek a teherautók elindultak velük a Duna mellett Nyergesújfalun, Süttőn, Dunaalmáson keresztül Tata irányába. Szűk Ferenc fia azonban igen merész tettre szánta el magát. Dunaalmás után az egyik kanyarnál, egy nagyobb zökkenőnél hirtelen kiugrott a kocsiból, és a sötét éjszakában egyenesen az árokban kötött ki. Hogy az őr miért nem vette észre, az rejtély maradt. Szerencsés volt az esése is, megúszta némi horzsolással, kisebb zúzódással. Egy darabig lapult de aztán összeszedte megmaradt erejét valahogy betájolta magát és árkon-bokron, hegyen-völgyen át elindult abba az irányba, amerre otthonát sejtette. A falvakat mindenütt igyekezett kikerülni. Ebben meglehetősen jó tájékozódást jelentett számára a kutyaugatás, virradat után meg a tornyok. Végül szerencsésen hazaérkezett Nagysápra. Hogy mi lett azok sorsa, akik Tatáig vagy később nem tudtak szintén megszökni, -ezt már csak Tökölön tudtam meg 1957 nyarán. Hajói emlékszem, 1957 tavaszánamikor még otthon voltam Esztergomban - hallottam Dobi István, az akkori államfő nyilatkozatát amely körülbelül így szólt: - Mostanában az ellenforradalmi, reakciós és szovjetellenes erők részéről olyan vádak érik a Szovjetuniót hogy katonáival magyar fiatalokat internáltatott szovjet területre, sőt kihurcolásuk jelenleg is folyik. Ez szemen szedett hazugság. Én mint a MaHazafiak! Magyarok! Követeljük, hogy a szovjet csapatok hagyják el ha iánkat: Ebben » követelésünkben minden hazafit támogatunk: lEssterg otn dolgozói ! Az esztergomi magyar gépesített hadosztály felvette a kapcsolatot a felkelő csapatok forradalmi főparancsnokságával. A hadosztály teljes személyi állománya egyetért a forradalmárok követeléseivel, harcot folytat mindenki ellen, aki megkísérli meggátolni a nembeli forradalom célkitűzéseinek megvalósítását. Felkérünk mindenkit, hogy minden eszközzel támogassa a forradalmi csapatokat a rend fenntartására, ne tűrjön mef fosztogatást, akadályozzon meg mindennemű fasiszta kísérletet. Amennyiben a szovjet csapatok 1956. október 31-én reggel 03 óráig nem hagyják cl a .fővárost, a velük szemben álló hadosztályunk a fővárosunkat megtisztítja tőlük. Esztergom, 1956. október 30. ESZTERGOMI HELYŐRSÉG FORRADALMI KATONAI TANÁCSA 1 • Az 1956-os forradalom napjaiban egyik este boldogult jó feleségem VictorHu gótól a következő idézete olvasta fel nekem - hozzáte szem - nem véletlenül: „A forradalmak felett min dig fenn ragyog az igazság mint felhők felett a csillagos ég." Igen, 56-ban mi is úgy érez tük, hogy végre Hunyad Mátyás után újra ragyog nak ezek a csillagok. gyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke a leghatározottabban kijelenthetem, hogy a szovjet alakulatok egyetlen magyar állampolgárt sem vittek ki az ország területéről. 1957 nyarán viszont már a tököli internálótáborban voltam. Ott az egyik II. emeleti helyiségben kb. egy hétig a közvetlen szomszédom Faludy Zoltán, ötödéves veszprémi mérnökhallgató volt. Ó elmesélte nekem, hogy még 1956 novemberében esett az oroszok fogságába, akik sok fiatalt összeszedtek, különös tekintettel a főiskolai és egyetemi hallgatókra. Az oroszok a veszprémieket Székesfehérvárra szállították, ugyanoda érkeztek a tatai szállítmányok is. Itt aztán vasúti tehervagonokba rakták őket és kivitték a Szovjetunióba. Ahogyan Faludy Zoli elmesélte nekem, Sztríj városában Magyarországon összefogdosott több, mint négyezer magyar fiatalt tartottak fogva szigorú őrizet alatt. Ó például a sztríji börtönben volt becsukva. Valamennyinek lenyírták a haját hogy ha esetleg megszöknének azonnal felismerhetők legyenek. Arra már nem emlékszem, hogy meddig voltak a Szovjetunióban, de az bizonyos, hogy amikor hazakerültek, itthon Kádár legényei letartóztatták őket és eljárást indítottak ellenük az illetékes helyi hatóságoknál. Úgy hírlett hogy közülük jónéhányan börtönbüntetést is kaptak. Faludy Zoli megúszta a tököli internálással. Hogy meddig tartották ott, azt nem tudom, mert minket az 56-os Komárom Megyei Tanács Munkástanácsának volt tagjait egy hét múlva rabszállítóval visszavittek Tatabányára, mégpedig a megyei rendőrfőkapitányságra. (...)