Esztergom és Vidéke, 1997

1997-05-29 / 22. szám

VI. EMLÉK-MŰ-HELY • ALMA MATER wmxmtgmwm Kipke Tamás: Németóra ...A nagyon rossz hírek sorában a legutolsó már nem a történelmi emlékezeté, hanem a legközelebbi, napsütéses napoké: május 21-én, életének kilencvenedik évében elhunyt dr. Prokopp Gyu/áné dr. Stengl Marianna, vasdiplomás középiskolai tanár és művészettörténész, a Ferences Világi Rend tagja, Esztergom Város Pro LJrbe díjasa. Tegnap temették nagy részvét mellett a belvárosi temetőben. (Április végén Elorváthy Péterrel készültünk hozzá egy régóta halasztgatott beszélgetésre, amelyre ismét csak nem kerülhetett sor. Nem sejtettük, hogy végleg elmarad... Péter dedikált könyvét immár csak posthumus juttathatom el ugyanolyan szeretettel Prokopp Máriának.) Eudományos munkásságával és tudatosan épített nagy családjával városvilágunk egyik legszilárdabb pillére volt, múltat, jelent és jövőt áthidaló. Két flekk... (Folytatás az I. oldalról) A város lelke mellett elmúltak nagy öregjeink is, akik visszaköszönnek a fotókról. Nincs már a zseniális tanár, műértő: Apuci, azaz Dévényi Iván, nincs Karcsibá, aki félelmetesen tudott még víz alatt is seggberúgni, nincs Géza bácsi, a strandkapitányunk. Nincsenek az ismerős papok a palotából, Gyuszi bácsi, az agglegény, aki nagyanyámat is megvágta időnként egy-egy liter borral, egy-egy tízessel. Mondják, sokan másképpen emlékeznek egyes történetekre! De hiszen ez természetes! Az idő szépít! Azt azonban jól tudom, hogy Szolnokon még most is olajos, barna a víz, a péti medencében valóban mohos volt a fenekén lévő macskakő - de mára már kicserélték betonra, csempére. És az is igaz, amit Péter ír az egyik vízipólómeccsről. Ez a könyv talán legkedvesebb története. Befejezésül ezt idézem: „Szoros a meccs, forr a víz; egy meg nem adott négyméteres után tiszta négyméteres volt, az egész Strand látta! - a bíró a vízbe pottyant. Hogyan, azóta sem derült ki. Még Ödönke sem tudja, pedig ő közvetlenül a bíró mögött állva, szócsővel vezényelte a fütyülőkórust." Péter, aztán, első gimnázium után elment Pestre, közel a Fűvész utcához, a Fazekasba. Majd még tovább, Nyugatra. Ma matematikai fizikát tanít, Franciaországban. De minden nyáron itthon van, és együtt úszunk. Legutóbb én is, az egyesen mehettem! És időeredményem alapján megvertem... nem mondom meg, kit! Nem vérre megy! Júliusban, augusztusban, a Lázár Péter Emlékversenyen újra összejövünk! Horváti Géza nyugalmazott őrnagy, aktív éjjeliőr és némettanár hosszú állóháborúra rendezkedett be a Széchenyi utca 28. számú ház első emeletén; a fiúk a kamrában, a majdnem észrevehetetlen álmennyezet és a plafon között kialakított titkos raktérben cukrot, sót és szappant találtak, de 56 után segélyként érkezett amerikai tejpor is akadt itt, bontatlan csomagokban, „a haditartalék", mondta zavartan röhigcsélve Nyakigláb; örült, ha barátja olykor náluk uzsonnázott, mert általában csak ilyenkor került friss kenyér az asztalra, annak első útja ugyanis a depóba vezetett, a konyhaszekrény tetején álló, redőnyös kenyértartóba, többnyire az előző napit ették, „két-három napra így mindig van kitartásunk", magyarázta Géza bácsi; az öreg csapattiszt talán már nem is emlékezett a friss kenyér ízére, mert ő ilyen alkalmakkor is a szárazból uzsonnázott, magának csak a legritkábban tett bármiféle engedményt, „ha a parancsnok leül, a beosztottak megágyaznak maguknak". Bottal járt, „talán csak azért, hogy véletlenül ne kezdjen masírozni", mondogatta a fia a háta mögött, Géza bácsinak jóformán mindent és mindig csak a háta mögött lehetett mondani, mert olyan gyorsan ment és nem túrt ellentmondást, „schnell, schnell", vetette hátra a szája sarkából, hegynek föl a város fölé emelkedő Vaskapu felé, a kirándulásnak álcázott menetgyakorlatokon, inni csak odafönt lehetett, a félszáraz vajaskenyér legyűrése után; Géza bácsi háborús tapasztalatait a békeidőkre is érvényesnek tekintette, „jobban kell bírnunk a megpróbáltatásokat, csak így győzhetünk a túlerővel szemben". A Hármas-sziklánál rövid pihenőt engedélyezett a legénységnek, ami általában ügyességi gyakorlattá fajult, megmászni mind a hármat, aztán egyikről át a másikra, mindezt olykor időre, a két fiú állandó versengésük akadálypályájának tekintette ezt is

a akár a szomj ázást, a hat-hétórás kirándulások végén gyakran egyszerre kínálták oda Géza bácsinak az érintetlen kulacsukat. „Fölülnézet", magyarázta az öreg, botjával mutogatva le a városra, „mindig a megfelelő távolságból kell szemlélni a dolgokat", gyakran mondogatta, ha egyszer eljut Párizsba, minden idejét az Eiffel-torony tetején tölti majd; Balázsnak ez volt az első gondolata, amikor évekkel később eljutott Kelet-Berlinbe, és kibámult az Alexanderplatzon meredő tévétorony ablakán, hangyák rajzottak érthetetlen igyekezettel láthatatlan célok felé, valami szörnyű hektikától lüktetett a hatalmas tér, míg odafönt, a toronyban turisták és helybeliek próbáltak átnézni a kettémetszett város túloldalára, ahol a családjuk másik fele élt, ahol ugyanezen a nyelven beszélnek, mégis minden egészen más, Balázs is erősen meresztgette a szemét, hagyta, hogy kétszer is körE>e forduljon vele a hidroglóbuszra emlékeztető panorámapresszó, bámult a Brandenburger Toron túlra, a torony alatt baktatok közelebb voltak ugyan, de a látcsövén át szemlélődve mégis arra a meglepő következtetésre jutott, hogy ebből a távlatból Nyugat és Kelet között sem olyan jelentős már a különbség, nekem az endéká adta az első nagy távlatot. Tizenhét éves volt akkor, Géza bácsi pár hónapja az örök vadászmezőkön baktatott már hórihorgasan, természetszeretetétől hajtva; „tudja, miért szeretnék meghalni?", kérdezgette olykor, mindig zavart mosolygásra késztetve a Kis Pipa étterem pincérnőjét, amikor az elébe tette a nyugdíjasmenűt, „hogy végre alulról szagoljam az Ibolyát", hatalmas orrát belemerítette a kövérkés, középkorú asszonyság és a párolgó étel szagegyvelegébe, „én is hódítok, mint a Tőkés doktor", recsegte a szomszédos asztalnál ülők felé, aztán hátradőlt a széken, elégedetten nagyot szívott a cigarettájából, Ibolya legyintett a hangerlijével és elmasírozott; az öreg meg csöndt>en dünnyögött magában, „önirónia és távolságtartás", mint aki jól ismeri az étel receptjét azokra az időkre is, amikor már régesrég lejárt a szuronyrohamok ideje, s arcán a fájdalomküszöb túloldaláról visszanéző ember fanyar mosolyával, megtapogatta a repeszdarabot a hátgerincében. Géza bácsi jó tanárnak bizonyult, első németországi útján Balázs egészen jól elboldogult, ami nemcsak a derdidasznak volt köszönhető, „nyelvtudás és magabiztos fellépés,,, ismételgette az öreg hosszú éveken át, a hétfő és csütörtök délutáni másfélórák a nyelvtanozástól a harci játékig az életrevalóság iskolájának bizonyultak, „le kell zongorázni ezeket", harsogta, mintha rohamot vezényelne, hogy kik azok az „ezek", annak meghatározásától eltekinetett, „a mi köreinkt)en" ez amolyan axiómának számított, nyolc-tízéves fiúknak ezt már pontosan tudniuk kell, „vom Haus'aus". Mi nem ismerjük a lehetetlent, és nem hagyjuk hogy bemutatkozzék, amolyan mottóként, németül íratta ezt fel velük Géza bácsi a harmadik esztendő elején a füzetük első oldalára, s ordított, ha valamelyik gyerektől azt hallotta, hogy nem megy, „miért az menne, mért nem te? Lépés indulj!", Balázs meg újra nekiveselkedett, Landwirtschaftliche Produktionsgenossenschaft, „baromi hülye szó, de nekünk ezt is tudni kell", görcsös ujjával megkopogtatta a gyerek fejét, „a mifélénknek ez a fegyverraktár", das Waffenlager. Idővel a német lett a vezénylési nyelv az úszóversenymentes vasárnapok hosszú kirándulásain, gyakran Sasvári és Boka, s Balázs egy-két úszócimborája is velük tartott; „alsó los!", rikkantotta Géza bácsi a reggeli diákmise után náluk összeverődött kis csapatnak, bejárták a környék hegyeit és barlangjait, térképpel és iránytűvel tanulták a tájékozódást, a nyomkövetést és a nyomok eltüntetését, a német nyelvet, „die deutsche Sprache ist eine Weltsprache", és a disztingválást: „olyanok vagyunk, mint a partizánok", lelkesedett az egyik úszó srác, „nem, édes fiam, olyanok, mint az ellenállók". Hazafelé jövet a Szamár-hegy oldalában jártak, a szeminárium hajdani présházának közelében; „feküdj", az öreg Horváti nem ordított, halk de metszően éles volt a hangja, mintha valami csak általuk érzékelhető frekvencián szólna; gondolkodás nélkül vágták hasra magukat, és a fűben gurulva próbáltak megfelelő fedezéket találni, kivéve Sasvárit, aki főúri nyugalommal hevert a mező közepén, „Dug dich", sziszegte az öreg, ,Luftgefahr", mire úgy-ahogy elrejtőzött; Géza bácsi gyakran megfektette őket, ha alacsonyan szálló katonai repülőgépek húztak el bőgve fölöttük, de most csendes és üres volt az ég, s mégis csak öt-hat perc múlva kezdhettek tápászkodni, Sasváriék értetlenkedve, Balázs és Nyakigláb viszont röhögve: „apu, mi az, hogy dug dich", a kezdő németesek nem értették őket, de az öreg is csak lassan kapcsolt, „hát hogy rejtőzz, hogy fedezékbe", arcán komoly erőfeszítés tükröződött, mint aki pontosan akaija megmagyarázni a „sich dugen" visszaható ige teljes értelmezési tartományát, aztán belőle is kirobbant a nevetés: „a fronton volt egy tolnai sváb őrmesterem, az kiabálta ezt folyton, úgy látszik, rám ragadt": most már mind értették, „csak semmi röhigcsélés, eddig ez volt a legkomolyabb légiveszély, Stettner igazgató elvtárs baktatott odafönn, pár kedvenc tanítványával, nem lett volna jó, ha így együtt lát minket"; Boka még nem hallotta ezt a nevet, „kicsoda?" hát a Sipeki Ferdinánd, Balázs lassan és tagoltan beszélt, mint egy gyógypedagógus, ennek még a neve se az igazi. (Nyári mellékletünkben folytatjuk) Kipke Tamás fenti írásának első része - fíoncshíd c\men készülő regényéből - mellékletünk tavaly karácsonyi számában jelent meg. Főszereplője nem foglalkozása, hanem hivatásérzete szerint pedagógus. Ugyanúgy, ahogy az előző két oldalon megjelenő Paczolay Imre (június 11-én lesz 20 esztendeje, hogy ő is eltávozott), illetve Léja Géza és felesége az egykori Esztergom-táborban.