Esztergom és Vidéke, 1996

1996-08-15 / 33-34. szám

1996. augusztus 15. Esztergom és Vidéke * ^ áss-ívd CÍIK^ Wr c) , —Babits Mihály A Szózat ünnepére !L cX^ rtáu JZ C, X^U ^^ . A Szózat - a költői vajúdás jeleive! Azok a költemények, melyeket egy-egy nép nemzeti énekévé avat, bizonnyal nem mind irodalmi remekművek. De akár azok, akár nem, aligha pusztán a bolond véletlen adta őket a milliók ajkára. Valami titkos módon, ha olykor gyermetegül vagy túl egyszerűen is, kifejezik egy nemzet önérzését és sorsának ösztönösen átélt hangulatát. Nagy és boldog népek énekei a nemzeti gőg és diadal érzéseit idézik. Fölharsanásuk mint a lobogók büszke kibomlása vagy örömtüzek föllobbanása. „Itt a dicsőség reggele!" - énekli a francia. A porosz győzelmi koszorúkat emleget. A brit a tengerek uralmáról zeng... Mennyire különböznek ezektől a mi magyar „nemzeti énekeink"! Az egyikben bűnhődésről van szó, a másikban temetkezésről. Pedig mind a kettő a nemzeti ébredés dicső éveiben, egy tervekkel s reményekkel tele kor lelkes hangulatában fogant. A Hazádnak rendületlenül száz évvel ezelőtt zendült föl először! Ez az évforduló arra izgat, hogy frissen figyeljünk föl szavaink értelmére. És valósággal meg kell döbbennünk: milyen sötét, tragikus ének ez! Mintha a végzet lehelete nyögne a verssorokban, bekövetkezett szörnyű események elősejtelme, egy kis nép sorsának minden gyötrelme és bizonytalansága. Vörösmarty 1849 után sohasem engedte, hogy a gyermekei az egész Szózat-ot szavalják előtte. Ki kellett hagyniok a „nagyszerű halálról" szóló strófákat. „Ez még nem a halál! - kiáltott, ha a szabadságharc vérbefúlására célzott valaki. -Én nem jósoltam! Én nem így ertettem!" - tört ki izgatott és ekkor már beteg lelkéből. S idegesen félbeszakította a gyermeki hangokat, hogy ne hallja tovább a rettenetes költeményt. Ez a „rettenetes költemény" volt nemzeti imája a magyarnak, immár egy kerek évszázadon át. Micsoda baljós ének! És micsodaszomorú nemzet az-„baljóslatú, bús nép", ahogy egy újabb költője, Ady, mondja -, melynek lelke fölé ennek az énekeknek sötét szárnyai vetik árnyékukat! Melynek gyermekei az iskolában ezeket a strófákat tanulják: A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűi... Melyik nemzet vállalná ezt a magyaron kívül, nemzeti dicsőségének himnusza gyanánt? Vagy valóban mégiscsak valami előérzet súgta ezeket a sorokat? Ha jóshangoknak tetszhettek Vörösmarty életében, mennyivel inkább annak tetszhetnek ma! A Szózat századának elején Világos áll, a végén Trianon. Kétszer torpantunk meg az óriás sír szélén, és újra és újra fogalmaztuk a patetikus vészkiáltást, a kétségbeesett fellebbezést az Emberiség fórumához: Népek hazája, nagy világ! Veszélyes időket élünk! Soha még a nemzetnek létét fenyegető végzet nem volt oly igazi és kézzelfogható, mint napjainkban. Nemrég olvastam, Goethéből idézve: „egy város, egy tanya pusztulása valódi katasztrófa, de egy nemzet pusztulása frázis". Goethe mondhatta ezt. Vörösmarty, Mohács népének költője, legszemélyesebb életében, önnön idegeivel élte át nemzetének katasztrófáját, amely éppenséggel nem volt frázis. De még ő sem sejthette, mit fog jelenteni egy nemzet pusztulása a XX. században! A modem politikai és háborús technika minő borzalmas szószerintiséggel és reálizmussal valósíthatja meg bármely pillanatban és szinte egyik napról a másikra az ő apokaliptikus VÖBÖS5IARTI' KIHD1K BARATA1 BAJZA J. ES SCIIEDEL FERENCZ. MÁSODIK KÖTET. ^ — C I' 7Vr>H. í I „ „ * f* Í?-'i 3 •w KILIA* GYOHGV T l' L A J D 0 !\ A. 1845-ben kiadott Vörösmarty kötet címlapja, Esztergom szabad királyi város pecsétjével rémálmát, a nemzethalált! Az idők ily módon hozzásötétedtek a sötét költeményhez, s utolérték ezt az előreszaladó, izgatott fantáziát. A Szózat százéves korában aktuálisabb, mint újkorában volt. Mindenesetre aktuálisabb, mint a világháború előtti boldog években hittük volna, hogy valaha lesz még. Számunkra, akik még ebben a valószínűtlen békekorban éltük át életünk első felét, Vörösmarty nagy verse akkor bizony szinte már inkább csak történeti emlék volt, ünnepeinket díszítő pompahang, ereklye és kegyeleti tárgy. Közömbösen énekeltük, ahogy a boldog ember végzi az imádságát; csak azóta értjük meg igazán, mióta szegény hajónk a viharok szférájába jutott. Én, aki versek közt és versekben éltem, elsősorban a költészetet láttam benne. A nemzetek választott énekei, ahogy mondtam, nem mindig költői remekművek. Sőt többnyire elég közepes verselmények. A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek. Nyelve csodálatosan emelkedett, versépítése tömör, egységes, fölfelé ívelő, gondolatainak látomásos ereje a költészet legtitkosabb magaslataiba emeli. Ez a költői varázs teljesen megejtette figyelmemet. Csak a világháború után döbbentem rá, hogy ennek a költészetnek, mint minden igazi költészetnek, a valóság számára is jelentése és jelentősége van. Hogy ez a Szózat valóságos „szózat", azaz szóemelés: egy nemzet szava, önnön emberi öntudatán át, az emberiséghez. „Népek hazája, nagy világ!"... A „népek hazája" persze nemigen ügyel a mi szózatainkra. Még kétségbeesett kiáltásainkra sem! S igazában nem is hazája ez még a népeknek, csak küzdőtere. Kicsi nép vagyunk, nagy, idegen érdekek útjában és keresztútjában. Körülöttünk öröklő káröröm és rosszakarat; s Vörösmarty, a nagy pesszimista költő, alighanem optimista abban az egy sorban, amely föltételezi, hogy sírunkat Európa népei gyászkönnyekkel fogják körülállni. Ez éppen a mi tragikumunk és dilemmánk. Olthatatlanul vágyunk a nemzetek társaságára s az igazságra, melynek uralkodni kell éppúgy a népek, mint az egyes emberek közt. Ugyanakkor mégis érezzük, hogy egyedül vagyunk, magunkra hagyva, s amint kilépünk otthonunkból, még a nyelvünket sem érti meg senki. Hiába kiáltunk és vágyakozunk, „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely". Sohasem a. u •• g^'itoftr!' r*. . ispWr 1\\ -fhtH-t'v m A Szózat dallamai - Egressy Béni hangjegyeivel éreztük ezt a dilemmát úgy, mint ma. A Szózat ennek a nagy nemzeti dilemmának éneke. Vörösmartyban, mint Széchenyiben, a magyarság leggyötrelmesebb kérdései vívódnak, melyek ma megoldatlanabbak, mint valaha. Mi a helyünk a világban? rangunk és sorsunk, jogunk és kötelességünk a népek közt? S hol van, s mit ér, és mit jelent a haza, a hazánk, melynek gyermekei és áldozatai is vagyunk, melyért „keservben annyi hő kebel szakadt meg"? Egyetlen pontja a nagy koordináta-rendszernek, számunkra jelölve: hol „élnünk s halnunk kell"? Nem a puszta föld, a földrajzi terület, a fizikai határ, melyet az erőszak elvehet vagy megcsonkíthat; mely változásoknak van kitéve, s ahogy épp a Szózat költője mondja egy másik versében, mint a görcsös test olykor befelé vonogatja tagjait. Azt a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti, és meg nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket; általa és benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. Ez az a föld, „ amelyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt"; ahol számunkra a Szabadság zászlóit hordozták. Ezen a földön nem fog az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondhatnánk le. Ezért kell híveknek lennünk hozzá „rendületlenül": kívüle valóban „nincsen számunkra hely". Ez a haza egységes és oszthatatlan: őseink emléke, szabadságunk megszokása, jogaink méltósága, kultúránk hagyománya, nagy költőink szava, mind benne van és vele értődik. Ennek a hazának „integráns része" a Szózat is: nélküle csonka lenne a szellemi ország, s nem lenne többé magyar a magyar. 1936 (Nyugat, 1936JL43-45. o.)