Esztergom és Vidéke, 1995

1995-03-16 / 11. szám

4 // IDOLAPOZO ESZTERGÁM és EDÉK! A szamárhegyi áldozatok emlékkeresztje A második világháború befejzése óta fél évszázad múlt el. Az évforduló egyre több túlélőben kelt vágyat, hogy hangot adjon az eddig talán kényszerűen magába fojtott emlékek felidézésének, azok másokkal való megosztásának. Érdekfeszítő emlékiratok, eseménydús hadinaplók látnak napvilágot. Nem rendelkezem a memoárírók tollával, sem a hadtörténészek adattárával, nem ismertem a háború kuliszszatitkait, sem az események összefüggéseit. De napról napra bennük voltam, a háború utolsó szakaszát Esztergomban éltem át. Biztosan vagyunk még, bár egyre kevesebben, akik a fél évszázada történtek felidézésével, az akkori mindennapok viszontagságait, sokszor tragédiáit újra átélve, megnyugvást találunk a mához, egyben kegyelettel áldozva a város katona- és polgári áldozatai emlékének. Emlékszilánkokat gyűjtöttem, s nem törekedtem logikai rendszerre, sem időrendiségre: a mából nézve mindez már egybeolvad, apróságok és sorsdöntőek... 1945-ben Esztergom majd három hónapig közvetlen háborúban élt: 1944 karácsonyán, amikor a Vörös Hadsereg megszállta, frontváros lett, majd március végéig ostromlott vár volt. Túloldalt, majdnem Komáromig az oroszok voltak, közvetlenül lőhették a várost. A Duna hidjai felrobbantva. A front a Búbánati völgyön^ át a Vaskapu-Strázsahegy-Dorog-Csolnok vonalában húzódott. A térképen, mint egy keletre meredő lándzsahegy, úgy ékelődött be a város a nagy ellenséges tengerbe. A hátországgal csak egy szűk sávon át, a táti úton lehetett a kapcsolatot tartani, ezen jött az utánpótlás, a lőszer, az élelem - ha jött. Az utat ugyanis a Strázsahegytől be lehetett látni és lőni. Bár védekezésül kilométereken keresztül kerítés (nádból, fából) szegélyezte, de a szállítás így is sok - köztük esztergomi kirendelt fuvaros - áldozattal járt. Amikor 1945. február közepén Buda felől elhallgatott az ágyúdörgés - amit a Mány-Csabdi közti arcvonalon jól hallottunk - kivérzett és újra feltöltött alakulatunkat - a piliscsabai 101. sz. gépkocsizó vegyiharcos zászlóaljat gyalogmenetben - Esztergomba vezényelték, egy német alakulat felváltására. Ekkor mái- túlnyomórészt magyar csapatok védték a várost. A táti országúton vonulva, a vizesárokban a befagyottjégből valami vascső állt ki. Szétvertem körülötte a jeget, és egy orosz dobtáras géppisztolyt szedtem ki. Csupa rozsda volt, hetek óta állhatott a vízben, lötyögött minden alkatrésze. Ösztönösen meghúztam a billentyűt, és csak úgy szórta a sorozatot! Eszembe jutott a tisztiiskolán hallott mondás: a háborút nem az emberi, hanem a haditechnikai fölény dönti el. (Az én magyar- egyébként precíziós kidolgozású - géppisztolyom hetek óta fenyvermesternél volt, mert nem bírta a tél, a rancsnok, és két tábori csendőrt mellém adva, megparancsolta a ruszin katona előállítását, felkoncolással fenyegetve. Az óvóhelyen közöltem a tábori csendőrökkel, hogy a katona a Szamárhegyen van, az arcvonalban; adok kísérőt, hozzák be... Úgy döntöttek, nem mennek érte... Ekkor döbbentek rá Pista bácsiék, hogy halálos veszélybe sodorták azt a kis ruszin katonát, aki szülőföldjétől távol tulajdonképpen Esztergomot védte - mindezt egy süldő miatt. Egy jellemző epizód a háború utolsó hónapjában is uralkodó katonai mentalitásra: mivel várható volt, hogy alakulatunk mint „vegyiharcos" nem kerül bevetésre, még Piliscsabán, az állomáshelyünkön más, „rohamutász" kiképzést is kaptunk. Most úgy vélte a parancsnokság, hogy a viszonylag csendesebb napokat továbbképzésre használják fel. A műszaki erődharc záróvizsgája a Lázkereszt-hegy és a Duna közötti úgynevezett Nádler vendéglő elfoglalása volt, melyet egy orosz szakasz tartott megszállva. A vizsga, a műszaki roham kiválóan sikerült: össztűz, falak berobbantása, kézigránátos támadás, lángszórók, a védők nem tudtak ellenállni, az egész szakasz elpusztult. Az elrombolt erődítményt aztán ki kellett üríteni, mert az orosz vonalba ékelődve úgy sem lett volna tartható. Arcvonalunk különlegessége, hogy szinte biztonságosabb volt, mint a városlakók élete. A Dunán való átlövések kevés veszteséget okoztak. A Csenkeihíd közelében lévő kis akácosban ütegállásunk csak éjjel „üzemelt", a tüzérek nappalra elvonultak és a kovácspataki bányából tüzelő orosz aknavetők csak a megtévesztésül fatörzsekből felállítámadás. A Csenkei-patak mocsaras völgyében húzódott vissza az utolsó két német tank, egyik vontatta a másikat, mert kevés volt az üzemanyaguk. De ottragadtak az ingoványban. Mielőtt a támadók a hátukba kerültek volna, parancsot kaptunk a dunai állások kiürítésére, és a Szent János-patak mentén, a kápolnától a Dunáig foglaltunk védőállást. Még sikerült a pilismaróti vámnál lévő híd felrobbantását megakadályozni, azzal vezetve félre a német utászokat, hogy kint a terepen még csapataink vannak, de másnap hajnalban ki kellett üríteni a várost. Egy másik esztergomi zászlós barátommal utolsóként ketten ballagtunk végig a kihalt Széchenyi téren, még felköszönve az ablakból rémülten kibámuló Takács doktornak: Még viszszaj övünk... Az ostrom utolsó mozzanataihoz tartozik, hogy március 21-én csak a város széléig hátráltunk. Esztergomban körkörös védelmet terveztek, a várost erődítmény vette körül, a Szamárhegytől a dunai Szénrakodóig: kívül mély harckocsiárok (élnek-e még azok az esztergomiak, akik építették?) előtte és mögötte a város felé sűrű gyümölcsös, szőlő. Az elképzelés jó volt, csak mi éppen ellentétes irányba kényszerültünk: előttünk, a város felé a sűrűn fedett, beláthatatlan terep, mögöttünk a síkság és a mély árok. Védhetetlen vonal. Szakaszom a Duna és a táti út között, a vasút felé tovább szintén magyarok. Több órás feszült várakozás után a vasútállomás felől nagy csapat német katona tűnt fel, szétszórt csoportokban ballagtak, fegyverüket lóbálva. Ahogy az országúton túl, átugráltak árkainkon, hitetlenkedve néztük, hogy fegyverüket a mieinkre fogÖtven éve történt E M L É K S Z I L Á N K O K.. fagy igénybevételét.) Ismerve az utánpótlási vonal veszélyeztetettségét, megértettük a hadtápfőnök eligazítását: a szűkös ellátást önerőből egészítettük ki. O ezalatt nyilván a lakosságtól való vásárlást értette, a legénység azonban a „zabrálást". Nem lehetett meggátolni, hogy szabadidejükben ne csak a városba menjenek, hanem a szentgyörgymezői határt kutassák fel, elrejtett élelmiszerért. Egy alkalommal egy mély bombatölcsér fenekéről egy kis elásott hordót „mentettek" ki az oroszok elől, meggyleikével töltve. (Eszembe jut: amikor később Pozsonyon át vonultunk vissza, egy óriási pincegazdaság vezetője a bejáratnál állva, minden katona kulacsát finom pálinkával töltötte meg...) Évekkel később apósomnál baráti körben érdekes beszélgetést folytattunk dr. Bády Pista bácsival, felidézve a háborús emlékeket. Az ostrom idején polgárőrség-félét alakítottak, a lakosság javait védendő (ki nem mondottan a harácsoló német katonák ellen). Ha valamely háznál idegen mozgást észleltek, riasztották az egész utcát és nagy zajjal elkergették a behatolót. Egy éjjel apósom udvarára hatolt be egy katona, hogy az ólból ellopja a süldőt. Észrevették, a lármára elmenekült, de ottmaradt a katonasapkája, beleírva a neve és alakulata. Másnap bevitték a városparancsnokságra, példás büntetést követelve, de úgy tudják, nem került elő a tettes. Itt vettem át a szót: egy hajnalon az akkori Vörös Kereszt kórház óvóhelyén lévő harcálláspontomon jelentették, hogy az éjjel egyik ruszin katonám, miközben egy gazdától egy süldőt akart lopni, de elzavarták, az udvaron elhagyta a sapkáját. Mivel ez már nem zabrálás, hanem harácsolásnak minősült, tudtam, hogy ez rögtönítélő eljárást jelent. Azonnal kivezényeltem a szamárhegyi lövészárokba. Reggel kihallgatásra rendelt a várospatott ál-lövegeket lőtték. A Dunán át lövöldözve sem okoztunk egymásnak sok kárt. A várost azonban a bányából rendszeresen aknázták, és minden éjjel megjelent a „Mari néninek" csúfolt repülőgép, két-két bombáját újra és újra ledobva jelentős károkat, sérüléseket okozva. A németeket zavarta, hogy a Vörös Hadsereg az északi oldalon majdnem Komáromig nyomult előre, és nagy ellentámadást indított kelet felé. Ebbe alakulatunk is bekapcsolódott. Nem igen ismert, hogy a visszavonuló oroszok hátában, Párkánynál sikeres dunai átkelés történt. A vár egyik ablakából figyeltük, ahogy a rohamcsónakok partra teszik a csapatokat, amelyek a partvédők ellenállását leküzdve, behatolnak a házak közé, majd később feltűntek a Garam felé menekülő oroszok, nyomukban a mieink. Az új arcvonal a Garam mentén alakult ki, föl egész Léváig. Ez volt az utolsó nagy, sikeres támadás, amelyben részt vettünk. Március 19-én éjszaka - a szokásos járőrözésemet végezve a Honvéd temető és a Búbánat-völgy között a Duna-parton - a víz felől egyre erősödő morajlásra figyeltem fel. Hamarosan a sötét éjszakában még sötétebb rémárnyak tűntek fel a vizén, a város felé úszva. Orosz hadihajók! Géppuskatűzzel kísértük az útjukat, kopogott a páncélzatuk, de rendületlenül haladtak, míg a Nagyhíd táján el nem tűntek. Másnap megtudtuk, hogy Tát fölött csapatokat tettek partra. Az volt a szóbeszéd, hogy egy büntető alakulat volt, azzal a paranccsal, hogy ha hídfőt létesítve elvágják az országutat és kitartanak, amíg a Vörös Hadsereg támadása odaér, kegyelmet kapnak. Ha nem, úgy elpusztulnak. Kitartottak... Mi pedig most már tudtuk, hogy ezek az ostrom utolsó napjai. Emlékezetem szerint már másnap, március 20-án a Szamár-hegy nyerge felé és attól délre megindult a nagy ják, akik feltartott kézzel másznak ki az árokból. Rádöbbentünk, hogy ezek orosz katonák, németnek öltözve. Nem volt mit tenni, mint a Duna-part bokrosának a védelmében azonnal visszavonulni. Még egy nap a Malom-patak mentén, a dorogi vízmű körzetében foglaltunk állást, majd március 22-én ezt is ki kellett ürítenünk, és ezzel az utolsó magyar katonák is elhagyták Esztergom területét. Március 23-án az éjszakai bajóti harc után Nyergesújfalu fölötti dombvonulaton húzódott az arcvonal, amit egy sebtiben összeállított „alarmbrigád" védett, az állandó ágyúzás és légitámadás tüzében. Innen még láttuk az esztergomi bazilika párába vesző kontúrját, szívszorongva gondolva az ottmaradtakra. De az is szívszorongató látvány volt, amikor a domb lábánál a szembeni erdőből óriási, több száz fős tömeg özönlött ki felénk! Ennek a támadásnak a kopár dombtetőn nem lehetett ellenállni. És akkor a tömeg a domb lábánál elhúzódott a Duna léié: az a mogyorósbányai katlanból kitört utolsó magyar csapat volt. Zászlóaljunk maradéka, a parancsnoksággal együtt, ekkor esett fogságba Pcliföldszentkereszten. A harcok utolsó epizódja a német szervezés óramű pontossága döbbentett rá, még az utolsó végvonaglásában is. Március 26-ról 27-re forduló éjszaka a rádióegység német parancsnoka közölte, hogy adott jelre - teljes csendben - kiürítjük az arcvonalat és a Dunán át kiszabadulunk a bekerítésből, csak néhány lövészt hagyva hátra, zavaró lövöldözéssel megtévesztendő az oroszokat. így is történt: pontos időbeosztással, meghatározott várakozásokkal vonultunk le az országútig. A Papírgyárnál elhaladva megrázó volt látnunk, hogy egy óriási, nyitott raktár tele volt síró, jajgató, mozgásképtelen sebesültekkel, akikről tudtuk, hogy nem lehet elszállítani őket, ismeretlen sorsukra hagyva ottmaradnak... Idegfeszítő volt, ahogy nyilván pontos időbeosztás szerint hol várakoztunk, hol sietve vonultunk, de amikor a Lábatlan utáni részen a vasút áteresze alatt lerohantunk a Duna-partra, abban a pillanatban vágódtak oda a rohamcsónakok és beugrálva, már száguldottak is át a Dunán; állandó aknázás, bombázás közben, mintha csak gyakorlaton lennénk. A túlpartról lefektetett csövű légvédelmi ágyúk lőtték nögöttünk jobbra és balra pár száz méterre az országutat, feltartva a vörös csillagos tankok támadását. A„rocsóból" kiugrálva még nem döbbentünk rá, hogy megmentettük az életünket, de elvesztettük a hazánkat. Húsvét hétfőjén léptük át a német határt... Dr, Márkus Pál Tisztelt Ortutay úr! Egy pécsi ismerősöm mutatta meg lapjukat, s érdeklődéssel olvastam benne 1944-1945-ről szóló írásait. 1944 decemberében, mint lövegkezelő a garamkövesdi légvédelmi tüzércsoportnál szolgáltam. Gerhardt Béla őrnagy úr - bátor és igaz magyar ember - volt a parancsnokunk. Minket az esztergomi Bazilika közelébe telepítetlek, ott állt légvédelmi lövegünk Szentgyörgymezőn. Tanúja voltam a december 8-i légitámadásnak, amikor az amerikai bombázók a Bazilikát és a vízivárosi templomot találták el - a Mária-Valéria Itítl helyett. Az őrnagy úr megtagadta a parancsot, hogy a lövegeket a várhegyre vontassa fel. Célpont lennénk, s nemzeti kincseink a légitámadások áldozataivá válnának. - Fiúk, én ezt nem vállalom! - mondta, amikor a városi nyilasok vezetője fenyegetőzött. Valami cipész volt. Géppisztolyos legényekkel járt. Az egyik később itt, Pécsett párttitkár lett. Öreg ember vagyok, de fiatal legényként is sírtam, amikor a Bazilika megrongált kupoláját láttam. Az őrnagy úr meg is szidott: "Magytu" ember nem sír!" De egész nap szívta a cigarettát és káromkodott. A támadáskor a mi légvédelmi ágyúnk találta el az egyik amarikai bombázót. Önt ismeretlenül tisztelve egy magyar légvédelmi tüzér. Felhívás! 1945. március 21. - 1995. március 21. 1995. március 19-én (vasárnap) 10.30 órakor az Esztergom Barátainak Egyesülete a szamárhegyi harcokban elesett katonák keresztjénél emlékünnepséget rendez. Találkozás 10.30 órakor a Dunagyöngye Panzió (volt KISZ-tábor) bejáratánál, illetve az emlékkeresztnél. Kér jük az esztergomi polgárokat, egyesületünk tagjait, hogy a megemlékezésen vegyenek részt. a Vezetőség nevében: Koditek Pál elnök